Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-14 / 61. szám

Kispista István

Régi márciusok Bugyi községben

H

a valaki fölvehette volna filmre vagy videóra, hogy az elmúlt majdnem 150 év alatt Magyarországon mikor, miképpen emlékeztek meg 1848. március 15-éről, és ezeket a felvételeket most összeszerkesztve megnézhetnénk a tévében — nagyon izgalmas történelmi dokumentumműsort láthatnánk, nem kevés tanulsággal és meglepetéssel.

Itt most hálom olyan március 15-éről szeretnék vázlatos képet adni, amelynek helyszíne a Kiskunság szélén fekvő Pest megyei Bugyi község és amelyek — bár időben egymástól távol esnek — szorosan összetartoznak.

Hadd kezdjem tulajdonképpen a közepén; az 1945-ös március 15-ével, amelyről személyes emlékeim vannak. Pedig nem ennek mozzanatát akartam magamban felfrissíteni, amikor a napokban Bugyira utaztam. De a „helyszínen” annak a 49 évvel ezelőtti napnak a hangulata — nyomott, félelemmel teli hangulata, hiszen akkor még háború volt — úgy elfogott újra, hogy nem hallgathatok róla; Igen, ez is beletartozik abba az emlékkép-sorba, ami igazán foglalkoztatott, és ma is foglalkoztat:

Negyvenöt márciusában Bugyin a községháza még hadi kórház volt és orosz katonák voltak beszállásolva majdnem minden házba. A különböző magasabb rangú szovjet tisztek pedig újra meg újra megparancsolták, a falu vezetőinek — elsősorban Bossányi Jenő gyógyszerésznek, mint a Nemzeti Bizottság elnökének —, hogy egy hét alatt osszák ki a nagybirtokosok földjeit a szegényeknek, mert különben „baj lesz” (Volt tiszt, aki ilyenkor a pisztolyát is megmutatta, és akkor az nem tréfadolog volt!)

Két kisbíró többször is körbedobolta a falut, és hívta földosztásra az embereket, de azok — érthető okok miatt — nem. igen gyülekeztek egybe. Csak akkor, amikor úgy szólt a kikiáltott szöveg, hogy:

— Március tizenötödikére, délben gyülekezzenek a moziban!

Erre össze is jöttek vagy kétszázan.

A gyógyszerész úr elmondta, hogy bizottságot kell alakítani, ők lesznek a földosztók. És úgy alakult a dolgok sora, hogy engem is beválasztottak a bizottságba, hiszen mezőgazdasági középiskolában végeztem és tavaly már segédtiszt voltam a Korányi-féle birtokon.

A megalakult bizottság tagjainak aztán le kellett tenni az esküt. Mintha közösen mondtunk volna valamiféle imádságot. Amikor az utolsó szó is elhangzott, valaki a közönség soraiból elkezdte énekelni a Himnuszt. Először csak itt-ott csatlakozott hozzá egy-egy bátortalan hang, aztán mintha a végén már mindenki énekelte volna. De én láttam, mert figyeltem is, hogy éneklés közben mindenki félelemmel nézeget a bejárat felé és egymásra is; —Jaj, csak baj ne legyen ebből!

A közös éneklés után pedig hirtelen halálos csönd ült a szívekre.

Óráknak tűnő másodpercek után aztán kiállt az egybegyűltekkel szembe a jó szavaló Osváth Lacó — a rektor úr gimnazista fia (aki később az Állami Népi Együttes táncművésze lett) és minden bejelentés nélkül így szólt:

— Március 15. van. Az idén nem lesz falubankett és én most Czuczor Gergely költeményét mondom el. A címe Riadó...

„Sikolt a harci sip, riadj magyar, riadj!”

...de a második sornál már szinte sírva ejtette ki a szavakat. A jelenlévők közül is sokan — főképp az asszonyok! — a szemeiket törölgették. Dé a hátul ülők közül már a vers alatt egyre többen fölálltak és kilopakodtak a teremből... Menekültek.

Azt hiszem; mindenki úgy gondolta, hogy a „Talpra magyar”-t most nem lehet elmondani... De talán ezt a Riadót is tilos?

Hiszen itt vannak az oroszok!

Nem — ebből az esetből nem lett senkinek baja.

C

sak négy évvel később, 1949. március 15-én este már gumibottal verték véresre a volt Nemzeti Bizottság elnökének, Bossányi Jenő gyógyszerésznek mindkét talpát.

Igen — a nemzeti ünnep miatt!

De mielőtt erről kissé részletesebben szólnék, vissza kell nyúlnunk a pontosan száz évvel korábbi — tehát az 1849. évi — március 15-én esett történethez. (Erről más helyeken nem szoktak megemlékezni.)

Azon a napon — tehát egy évvel Petőfiék Nagy Márciusa után -— hajnalban indultak' volna Kossuth seregébe azok az önkéntesek, akiket Bugyin toboroztak össze. Még sötét éjszaka volt, amikor Ürbőpusztáról bevágtatott a faluba az egyik csikós, és azt a hírt hozta, hogy délről,

Kunpeszér felől megrakott császári hadiszekerek vonulnak Pest felé, viszik a Bácskában ösz- szerekvirált utánpótlást Windischgraetz német seregének, ezt kéne megfogni!

Valóban — Windischgraezt tábornok már előzőleg Bécsben, majd pedig Prágában leverte az ottani forradalmakat és ezért őt vezényelték Pest és Buda elfoglalására a „rebellis” magyarokkal szemben. Hát ő bizony be is tört Pestre is és Budára is, úgy, hogy az első magyar önálló kormánynak Debrecenbe kellett menekülni.

No, most itt viszik a Pest-Budát megszálló császári sereg élelmiszer-utánpótlását Bugyi határán keresztül! „Meg kell fogni!” — és a fegyvertelen bugyi önkéntesek meg is fogták. Még mielőtt felkelt volna március 15-én a nap. Estére pedig már a zsákmánnyal együtt csatlakoztak a Tápió völgyében harcoló fegyveres honvédsereghez.

Ott legelőször ők kaptak a zsákmányból bőséges elemózsiát és bort. Csaptak is „katonás lakomát” — még táncoltak is... Hál ennek a napnak az emlékére tartottak aztán később minden március 15-én Bugyin falubankettet, ami azt jelentette, hogy „zsákmányolt” — vagyis ingyen! — húsból, kolbászból, kenyérből, borból fogyaszthat mindenki.

A századforduló idején Bugyin az iskolában édesapáméknak még úgy tanította Kováts rektor úr, hogy — „így aztán Pesten és Budán éhen maradt a császár serege, üresen korgó hassal pedig nem tudták megvédeni Kossuth katonáitól sem a budai várat, sem Pest városát. Jobbnak látták kereket oldani Bécs felé!” (Jaj Istenem! Hát minket csak ilyen átmeneti győzelmek tudnak lelkesíteni?!)

Való igaz, hogy egy hónap sem múlott el 1849. március 15. után, és a magyarok visszafoglalták Pestet is és Budát is, és Windischgraetz tábornokot Bécs menesztette a hadsereg éléről.

íme — ennek a helyi győzelemnek az emlékére rendezték aztán Bugyin a falubanketteket minden március 15-én. (Kivéve a háborús éve- . két.)

Lehetséges, hogy ilyenkor a többség elsősorban az ingyen birkapaprikásra, kenyérre, borra gondolva tolongott a sokadalomban, mindezzel együtt azonban mégiscsak beleivódott az emberekbe — főképpen a felnövekvő gyerekekbe, fiatalokba — valamiféle magyarságérzet, magyarságtudat, túl azon amit az anyanyelv elsajátításával és másféle hagyományok átvételével nyertek.

Bizonyítja ezt éppen az, ami kerek száz évvel később, 1949. március 15-én történt.

M

agyarország akkor már túl volt az úgynevezett „fordulat évén” — a kommunisták már mindenkit kiszorítottak a hatalomból és teljes erővel fogtak hozzá az ő internacionalizmusuk megvalósításához. Ez azt jelentette, hogy tűzzel-vassal, de sunyi-ravaszul és minden módon kezdték elsorvasztani mindazt, ami nemzeti volt... Ez azonban nem ment könnyen: a magyar szabadságharc századik évfordulóján, 1948-ban még sok helyütt voltak olyan ünnepségek, amelyekre kommunistákat nem hívtak meg. Márpedig ők marxista magyarázattal maguknak igyekeztek kisajátítani március 15-ét. Ezért hát a következő évben már szigorú rendelet tiltott minden más — nem „A Párt” által irányított és jóváhagyott ünneplést. Arra a napra — március 15-re — Kádár János, akkori belügyminiszter szigorú szesztilalmat rendelt, el az egész országra.

Az emberek — és nem is csupán a vendéglői borivó barátok — nagyon jól tudták, mire jó ez a szesztilalom — arra, hogy nemzeti ünnepét ne ünnepelhesse saját szíve szerint a magyar!

Ennek ellenére Bugyin mégis öt-hat fiatal „belevaló” fiú gondolt egy nagyot és még odahaza teletöltöttek néhány demizsont apjuk saját termésű borából és azzal állítottak be a kocsmába: — Bort ma nem árulhatunk — mondta nekik a csaplárosné. — Szesztilalom van!

— Az lehet, hogy a kocsmai borra az van! — nevettek a fiúk. — De a saját termésű borunkat megihatjuk!

Es inni kezdték. (Valamit még vettek, hogy mégse ingyen üljenek a kocsmában.) És legé- nyesen dalolgatni kezdtek. Jó sokáig.

Néhány évvel később, amikor nagybátyám, Fejes Imre már mert beszélni nekem erről, úgy mondta, hogy — Énekeltek ezek mindenféle

mulatós nótát, meg aztán már egymás nyakába borulva a Tebennedbíztunkat, a Himnuszt meg a Nesírj-nesírj-Kossuthlajost is.

Aztán bejött a kocsmába egy rendőr; fiatal, idevalósi, a jelenlévőkkel mindig is tegeződő viszonyban.

— Szesztilalom van! — mondta. — Menjetek haza.

— De ez saját termés! — felelték amazok. — Gyere inkább, te is igyál.

A rendőrfiú nem akart inni, és addig-addig vitatkoztak, kínálgatták, mígnem leültették, leszorították a székre és belétöltötték a bort.

Már ez is „hatósági közeg elleni erőszaknak számítható. Hát még az, ami ezután következett: — a rendőrfiú elfutott, ők utána, be az őrszobára, ahol egy másik rendőr volt szolgálatban. Ez lekapta a fogasról a betöltetlen géppisztolyt és a duhajkodókra fogta, de azok közül az egyik gyorsan kikapta a kezéből és a lépcső korlátjához csapkodta úgy, hogy darabokra tört. Csak a szíj maradt a fiú kezében.

— Szegény Kubik Pista! Akkor még büszkén mutogatta is ezt a szíjat, nem gondolta, hogy éppen ez lesz majd ellene a bűnjel! — ezt már most mondja az esetről nekem beszélve Drahos Imré- né, miután beköszöntem hozzájuk és ők behívtak házukba egy „pohár saját termésre”:

— Nem szeretek erről beszélni! — szabódik a 69 éves Drahos Imre. — Már nem azért, mert megtiltották, hanem tudjafene! Sokan nem is örülnek neki.

(Ő is csak Sztálin halálát követően, négy és fél évi raboskodás után szabadulhatott Recsk- ről, s amikor hazaért, akkor tudta meg, hogy a húga közben idehaza meghalt, édesanyja pedig börtönben van, házukban pedig idegenek laknak.)

Most, amikor idefelé jöttem, az autóbuszon mellettem ülő 74 éves Bécsi Lajos is azt mondta: — Erről a történetről senki sem beszél szívesen.

K

ésőbb mégis elbeszélte: — Mivel mi a falu alsó végén lakunk, először csak azt hallottuk, hogy sok autó jött; zúgtak, szirénáztak bent a falu közepén. Azzal az ürügygyei, hogy cigarettát veszek, bementem a Templom térre. Ott volt a Várady trafikja... Láttam én, persze hogy láttam onnan is a jövő-menő autókat, de amikor kérdeztem Váradyt, ő rámpisz- szegett: — Hű te! Tűnj el innen, ha nem akarod, hogy téged is begyűjtsenek!... Akkor már láttam is, hogy a Fő utca egyik feléről, tőlem olyan száz méterre át akar menni a másik oldalra Szalai Béni. Azt hiszem, az anyósáékhoz ment volna. Hirtelen odakanyarodott mellé egy autó, hárman kiugrottak belőle, elkapták, lerántották a földre és rúgták, verték, taposták. Majd a lábánál fogva húzták bele az autóba, úgy vitték el... Én kihúztam magam és szép csendesen a templomig mentem, de a templom sarkánál már vágtattam, mint a nyúl; átugrottam a kerítésen és a kertek alatt kerültem haza... A Várady később, nem tudom pontosan miért, miért nem, de öngyilkos lett.

Az történt, hogy a géppisztolyt összetörő fiúk elől az egyik rendőr a postára szaladt és telefonozott Dabasra. Onnan riadókészültséggel jöttek az ávósok.

— Először csak három-négy autóval jöhettek — mondja most Drahos Imre —, de estére már volt itt 15-20 különböző kocsi is, és legalább kétszáz ávós lepte meg a községet. De nem ám csak azokat keresték, akik elzavarták a rendőröket, hanem a felbujtókat!

A legtöbben úgy emlékeznek, hogy 20-30 gyanúsítottat is bevittek a községházára meg az őrszobára és mindenféle gyalázkodó szavakkal ütötték, verték őket.

— Bossányi Jenőnek, a gyógyszerésznek gumibottal verték a talpát, úgy vallatták, kik bíztatták fel a fiúkat rendszerellenes tüntetésre.

— Hetekig nem tudott aztán talpra állni — folytatja Drahos Imréné —, úgyhogy a felesége szolgált ki a patikában, pedig ő nem is volt gyógyszerész. Főképp az értelmiségieket kínozták meg.

— Szalai Bénit véresre verve a felesége szeme láttára arra kényszerítették, hogy fél lábon ugráljon és kukorékoljon — bólogat az emlékezés közben Drahos Imre. — Én már ezt tudtam, mégis minden reggel nyugodtan mentem be a rendőrségre, mert az ismerős rendőr szép szóval jött értem, ő is tudta, hogy én nem voltam ott a

borozó fiúk között... Aztán kaptam ám odabent 'a sorozatot! — mondja furcsán nevetve.

Szalai Béni később lement a pincéjükbe, leöntötte magát benzinnel, meggyújtotta, úgy lett öngyilkos.

— A Somogyi Palit is behozták.

— Azt a Somogyi Palit, akinek az apja már korábban nem bírta elviselni a megaláztatásokat és fölakasztotta magát?

— Azt — bólintanak mindketten. — Azokban az időkben elég sokan lettek öngyilkosok.

— Tizenhatodikán délután engem már félig agyonverve úgy dobtak föl az egyik teherautóra, a többiek közé, mintha már rnind hullák lettünk volna. Föllépett mellénk Péter Gábor — mert személyesen ő irányította az egész akciójukat — hanyatt lökte az egyik ávóst, még arra is ráordított: — Megmutassam neked, hogy kell ezekkel bánni?! — és úgy ugrott ránk, fekvő félholtakra, hogy a cipője sarkával minél több csontot ‘ör- jön... Itt van, nézd a sebeimet! — és mutatja mellén a heget.

A

„begyűjtötteket” először a „gyűjtőbe” vitték, onnan az Andrássy út 60-ba, onnan Kistarcsára, majd Reeskre.

— A Sáska Sanyi végig azon kesergett — mondja Drahos Imre —, hogy az ő idős édesapja biztosan nem bírta ki, ahogy még 15-én este lete- perték az udvaron, belenyomták a betonkádba, és ott a jég alá szorították a fejét, — Ugye, te voltál a felbujtó?!

— Énekes Sándort pedig, tudod, aki tanító volt — magyarázza Drahos Imre — még az Andrássy úton úgy vallatta a szemem láttára egy nő, egy ávós női tiszt, hogy azt mondta: — Vetkőzz le meztelenre, te szép magyar fiú, hadd lássam, itt tudsz e legénykedni!... és...

...és nem írom ide le, mit csinált.

Csak azt, hogy szabadulása után nem nősült meg a tanító úr, de még fiatalon elsorvadt az élete. .. Sokan emlékeznek rá elkeseredetten.

— Nekem a törött csontjaimat senki sem ápolta, mégis behegedt — mondja a „saját termésűvel” való koccintás közben Drahos Imre és mosolyog.

De nem igazi mosoly ám ez! A sírást, a zokogást helyettesíti.

Fejes Imre nagybátyám annak idején a letartóztatottak érdekében elment Veres Péterhcf, hogy elmondja ártatlanságukat. Péter bácsi azt mondta neki: — Lassan már örülhetünk, ha téged és engem nem fognak le.

Akkor — még Kádár belügyminisztersége idején — tartóztatták le Rajk Lászlót és társait. Majd egyre többeket. Börtönbe került Kádár is, nem sokkal később pedig Péter Gábor. Végül 1956-ban Rákosinak is Moszkvába kellett menekülni, de őneki már nem a saját elvtársai, hanem a magyar forradalom és szabadságharc elől... csakhát utána Kádár visszajött.

S látszólag ez már nem tartozik a március tizenötödikék témakörébe. De csak látszólag. Mert igaz ugyan, hogy az úgynevezett jogrend paragrafusai szerint el kell ítélni a szesztilalommal és a következményekkel nem törődő fiatalok tetteit, ám ha jól belegondolunk, észre kell vennünk, hogy 1956. október 23-án és az azt követő napokban is ugyanilyen „tilalmakkal és következményekkel nem törődő” fiatalok építettek barikádokat a pesti utcákon — nem rettegve sem az ávó- soktól, sem az oroszoktól. Nekik volt igazuk! Ha nem így tettek volna, akkor az ő önfeláldozó harcuk nélkül nem állt — mert nem állhatott — volna az egész magyar nép szabadságharca mellé sem a kormány, sem a katonaság. Akkor maradt volna „szokásos lázadozás, egy a sok közül”. A 23-ai tüntetés pedig egy szétkergetett „októberi sajnálatos esemény”... így is annak nevezték sokáig. De letagadhatatlan — maga Jelcin is megmondta —, hogy ez a magyar forradalom soha be nem gyógyuló sebet ütött a Szovjetunión, és megrengette a világkommunizmust úgy, hogy el is kezdődött az összeomlása.

E

zért hát azt hiszem — megérdemlik ezek a „falubankettező” fiatalok (volt fiatalok) is, hogy tisztelettel megemeljük kalapunkat előttük, emlékük előtt.

...Most újra földosztásféle folyik Bugyin is. Nem tudom, volt-e, van-e az ügyintézőknek eskütétel-kötelezettségük. De azt tudom, hogy ma is vannak — mint ahogy negyvenötben Bugyin voltak —, akik félnek hangosan énekelni a Himnuszt. Nehogy nacionalistáknak bélyegezzék meg őket.

Pedig most nincsenek is itt az oroszok.

Csak az internacionalista szellemük, nemzetpusztító kísérletük lappang még mindenfelé.

Sőt, már nagy erővel támadásba is lendült. Talpra magyar!