Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-14 / 61. szám

Ünnepi számunk tartalmából BENEDEK ISTVÁN Párbeszéd önmagámmal SÁNDOR ANDRÁS Marad-e még esélye a fajnak? RAFFAY ERNŐ 1848 eszményei mai szemmel FEKETE GYULA Hazatagadók, nemzettagadók TÖRÖK BÁLINT Az ország szabadsága Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók BESZÉLGETÉS LÁSZLÓ GYULÁVAL BÁNÓ ATTILA Jogunk van magyarként élni és megmaradni BESZÉLGETÉS SZERVÁT1USZ TIBORRAL RUFFY PÉTER „Én, Petőfi Sándor átadom" DEREGÁN GÁBOR A szabadságharc vezére bélyegeken ÓNODY ÉVA Amerika, Kína, Japán tapsolt a kicsiknek D. VESZELSZKY SÁRA Egy reformkori gondolkodó a nemzetiségek megbékéléséért KOSA CSABA Kossuth Lajos, az ú jságíró MALLÁR ÉVA Dabas-Sári a megfélemlítés helye volt HORVÁTH LAJOS Kettős kereszt hármas halmon KISPISTA ISTVÁN Régi márciusok Bugyi községben ANTALL JÓZSEF 1993. OKTÓBER 4-1 BESZÉDE NAGY GÁSPÁR Petőfi mindig üzen B oszniában ugyanúgy, mint e század nagy vi­lágégéseiben, azzal a tu­dattal megy és ment harcba a katona, hogy lehet, onnan nincs visszatérés. Ezt az érzést olyan ember számára, ki még ilyen helyzetben nem volt, ne­héz megmagyarázni, kivált­képp egy olyannak, aki maga sem ismeri csak olvasmányai­ból, családtagjai második vi­lágháborús elmeséléseiből a harcterek fojtó szagát vagy azt, ahogy a félelmet kell ilyen­kor leküzdeni. E borzalmak el­viselését könnyítendő, a bátor­ságot fokozandó — mondják — rumos kávét kaptak ütközet előtt a katonák. Ám vannak, le­hetnek ütközetek, amelyek al­kalmával semmiféle ajzószer használatára nincs szükség. Ezek pedig a szabadsághar­cok, amelyek sorából is ki­emelkedik néhány az egyete­mes világtörténelmet szemlél­ve is. Ezek azok, amelyek al­kalmával a szabadságukért har­coló nemzetek egyetlenegy „kábítószert” használnak csak, s az nem kevesebb, mint a szent eszme: megszabadítani országot, nemzetet az elnyo­móktól. Az 1848—49-es sza­badságharc és az 1956-os for­radalmunk az ilyen erőfeszíté­sek sorába tartozik, s mindket­Hitünket meghozza a rend tő olyan, amely az egész világ elismerését kivívta nemzetünk iránt. Ám a történelmünk so­rán nemegyszer forradalmak­ba, szabadságharcokba kény­szerült nemzetünk még a mai napon sem mondhatja emelt fővel: dédapáink, apáink vére meghozta számunkra a vá­gyott szabadságot, függetlensé­get. Nem mondhatjuk ezt nap­jainkban, annak ellenére sem, hogy a közelmúlt egyik legfel- emelőbb pillanatai azok voltak minden jóérzésű magyar em­ber számára, amikor-az utolsó szovjet katona is elhagyta ha­zánk területét. Úgy tűnik, ez­zel az az időszak kezdődhetett meg, amelyik — bízzunk ben­ne — hosszú lesz, a távoli jö­vőben sem fogják idegen had­seregek taposni ezt a földet. Ennek reményében, tudatában vagyunk, de mégsem mondhat­juk emelt fővel: saját ottho­nunkban, saját jövőnket ala­pozhatjuk meg azzal a nyuga­lommal, amellyel már a jövő nemzedékeit kell útjára indíta­ni azért, hogy a most megala­pozott biztonság tudatában ne­velhessék húsz-harminc, avagy száz év múlva gyerme­keiket. Nem lehetünk nyugod­tak, mert független és szabad Magyarországot emlegetni, a magyar történelem kiemelke­dő pillanataira rámutatni, az el­múlt diktatúra hazugságait tör­ténelemkönyveinkből kitöröl­ni, magyarságunkra büszké­nek lenni olyan cselekedetnek minősíttetik jelenlegi közéle­tünkben, amely méltatlan azok­hoz az elődeinkhez, akik 1848-ban vagy később 1956- ban harctereken, barikádokon vesztették életüket. Késői, kö­zeli utódaik enyhe arcpirulás­sal vehetjük tudomásul: ne­künk megadatott szabadsá­gunk közepette is csak szobá­inkba húzódva, szűk baráti tár­saságokban lehetünk büszkék, mert ha ezt nyilvánosan tesz- szük, abban a pillanatban ránk sütik azt a bélyeget, amely tör­ténelmünk során is csak rövid, homályos, ködös, mély éjsza­káinkon illethetett meg rövid időre bennünket. Ha Kosztolá­nyi Dezső eme szavai eszem­be jutnak: „büszkén vallom, hogy magyar vagyok, s nagy­apám a régi katona, sebforra­dástól lángol homloka, s én tér­de közt hadarva szavalom, hogy győznek mindenütt a ma­gyarok”, akkor szinte elhessen­tem e gondolatokat, hisz nacio­nalizmussal leszek vádolható. Merthogy nem győznek min­denütt a magyarok, már csak azért sem, mert a volt szocialis­ta országok közül itt is meg ott is, meg amott is sikereket ér­nek el, s egyes sajtóbeállítások szerint nálunknál nagyobbakat is. Jelenlegi életünkben, hála Istennek, nem kaptak szót a fegyverek, s mert ezerszer is hála, ezek csöndesek marad­tak, hát őket ellensúlyozandó sok ezer torokból tört fel az a dobhártyát sértő bábeli hangza­var, amelyik bár szerencsére gyászos következmények nél­kül, de hosszú távra aknázza alá azt az utat, amelyen bizton­ságosan, nyugodtan, lépésről lépésre haladva közelíthet­nénk meg Európát. Azt a föld­részt, amelynek egyszer-két- szer legaktívabb védelmezői voltunk. Mostani szabad ünne­peinknek legfőbb céljuk lehet, hogy rendet teremtsünk végre múltunkban, amely hitet ad azoknak, akik ezekben a na­pokban még ingadoznak, s ha mindnyájan lelkes hittel fo­gunk hozzá a diktatúra terem­tette romok eltakarítását köve­tően az újjáépítéshez, akkor méltók lehetünk végre 1848 és 1956 szelleméhez. Vödrös Attila Döbrentei Kornél A lelkek közmegegyezése Az erőszakolt lelkesedést, mi több lelkesítést vagy a túlli­hegett lelkendezést nem szeretem. Viszolyogtat. Valami­képp megalázóbb, mint az arculcsapás. Zászlóerdőkkel sem lehet álcázni a szégyent. Elég a régi filmhíradókban újra látni az ütemes vastapsba bebutított „éljen Rákosi, éljen Rákosi”jelszóval magát hamis eufóriába skandáló tömeget. Fortélyos félelem igazgat. lAthatjuk, ennyire. E jelenség láttán különösen helytálló a megállapítás: a leg­rosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra. Utóbbi levitézlett, revansvágyból feszülő képviselői rend­re megpróbálnak visszalopakodni; szelíd bárány képében mohó farkaséhséggel törnek hatalomra. Nem szabad hin­ni a naivnak előadott rafinált bégetésnek, vadállati mor­gás annak a magja. Választások közeledtén az életösztön parancsa figyelmezni rá. Mi az ünnep? Amit minden kényszer nélkül — beleért­ve a propaganda agresszióját is — annak érzünk, annak érez testünk, lelkünk, szellemünk. Nem vagyok ünnepellenes, mivelhogy szabad akarat­ból ünnepet ülni: teremtés. Újrateremtés. Erről a pszicho­lógiai, filozófiai folyamatról, az Ember áldott-átkos ősirá- - nyultságáról, mely szerint Istenhez akar hasonlatossá vál­ni, szól a világirodalomban is egyedülállóan Kosztolányi Dezső zseniális verse a Zászló. Kezdetben csak annyit mond: „...bot és vászon”. A többi képzelet, vágy, teljesség­igény, önigazolás, sőt önigazulás — egyszóval teremtés. Merthogy „nem bot és vászon / hanem zászló” Való­ban, egy fariíd és egy darab textília együttese úgy is mint matéria, mitől lesz több, más, mitől lesz éteri? Tőlünk. A lelkek közmegegezése emeli, avatja jelképpé, magasztalja eszmévé. Száll apáról fiúra, testálódik nemzedékről nem­zedékre. Tilthatták, irthatták, mindig maradt írmagja. És mily paradoxon — Európa eme zugára mennyire jellemző —, hogy a teljességigény akkor testesül meg, ha mint 1956forradalmas napjaiban történt, kivágják a sar­lós- kalapácsos címert, tehát attól lesz. teljes egy zászló, ha hiányzik belőle valami. Valami erőszakoltan fölösle­ges, politikai zsarolást, leverettetést, önfeladást megjelení­tő' kreáció. Valami nagy-nagy történelmi tapintatlanság enyhén és szarkasztikusán szólva. Igen, a lelkek közmegegyezése titokzatos, kifürkészhe­tetlen. Benne mindig egy magasabbrendű szellemiség nyilvánul meg, amely vagy befogad, vagy elutasít. Kun Béláék borzalmas proletárdiktatúráját soha senki nem tudta elfogadtatni a magyar néppel. A kommunista or­szágiás évtizedei alatt sem sikerült nemzeti ünneppé ten­ni még ama félelmetes botorság, avagy brutális ostoba­ság árán sem, hogy március idusát kiiktatták a munka­szüneti státussal bíró nemzeti ünnepek sorából. Helyette április 4-ét téve meg dicsőséges történelmi emléknappá. Ennél még a törökök is bölcsebben, hogy ne mondjam, nagyvonalúbban viselkedtek: a mohácsi vésznek nem volt kötelező örülni. Mert az már tényleg abszurditás, hogy vakmerő tett­nek minősült március 15-én a szív fölé kitenni a kokár­dát, hovatartozásunk öröklött, vállalt jelképét, azt hogy magyarok vagyunk Magyarországon, hogy emlékezünk. Az emlékezés a kis népek erkölcsi ökonómiája, szellemi tőkebankja. Március idusa az amnézia elleni áfium volt, tehát a hatalom számára veszélyes. Mert felidézte: ez a nép nem volt mindig térdre kényszerítve, tudott harcolni. Valakik itt, és akkor, 1848—49-ben valami nagyon fon­tos dologért meghaltak. És a haláluk, az akkori jelenidő jövőideje csak úgy érhet be, úgy nyerhet naponként értel­met, ha nem feledünk. Március 15-e mindig is a magyarság identitástudatá­nak ünnepe. Óvó jelkép, az ellenállás hatékony szimbólu­ma. Mert az elmúlt fél évszázadban a kommunista rend­szerek alatt mindig valami ellen kellett megülni, s olykor pótcselekvésként valami helyett. Most már eljött az idő, hogy az új Magyarország igen­lését jelentse ez az ünnep, a magyarság ügye melletti kiál­lást. Ehhez másként kell, kellene léteznünk, jelen len­nünk: jobb erkölcsökkel, egyenesebb gerinccel, szilár­dabb hittel. Éppen azért, hogy ne csak bot és vászon ma­radjon a piros-fehér-zöld zászló. A zászlónk. Melyre föles­küdve oly sokan áldozták életünket. De van remény, hogy olyan korszak következett el — rajtunk múlik, hogy tartós legyen —, amelyben nem meghalni kell a nemzet felemelkedéséért, hanem hatékonyan építve élni. Szabad a sajtó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents