Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-07 / 31. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 7., HÉTFŐ 13 Pünkösdi választás? ^ Vártam, lestem a vá- lasztások időpontja ptyßi kérdésében hozott köztársasági elnöki döntésről szóló hírt. A bejelentés a Magyar Rádióban — sajtótájékoztató keretében — végre megtörtént. Megtudtuk, hogy köztársasági elnökünk roppant körültekintéssel hozta meg döntését. Nem kerülte el a figyelmét még olyan nagy horderejű kérdés sem, hogy a választásra mégiscsak a hétvégi munkaszüneti nap a legalkalmasabb, mert hogy akkor áll a legtöbb szabadidő a választók rendelkezésére. S nem pénteken, ahogyan eredetileg vélte, s nem is .szerdán, ahogy a Fidesz javasolta. Nagy éleslátásra vall e felismerés, meg az is, hogy az újabb munkaszüneti nap, vagy a munkaidő-kedvezmény sok pénzbe kerül. Arra is gondolt, hogy egyes iskolákban mikor van a ballagás, mikor van horgászati tilalom. Továbbá arra is, hogy mikor van politikai uborka- szezon, melyek az egyes pártok elvárásai, és hogy milyen az országgyűlés munka- programja. A pártok elvárásaira azért nem kellett volna ügyelnie, mert ő pártok felett álló személyiség. Ha netán nem érdekelték volna e kérdésben a párterőviszonyok, nem kényszerült volna az eredeti, saját és az összes ellenzéki pártok véleményével ellentétes álláspontra helyezkedve, mellőzni munkanapot. De magyarázkodni sem. Karinthy Frigyes Magyarázom a bizonyítványomat című írása jutott eszembe. Mintha csak meg akart volna nyugtatni bizonyos, általa fontosnak érzett politikai erőket — önmaga védelmében —, hogy miért nem helyes az, amit ők szerettek volna, nehogy a döntés miatt őt érje részükről gáncs. Miért kellett magyarázkodnia? Miért kellett döntése nehézségeiről tájékoztatót tartania? Elég lett volna írásban közölnie „igazoló jelentés” nélkül a döntést. Körültekintése egyébként imponáló. Kár, hogy a ballagások és a horgászati tilalom idejének figyelembevétele mellett arra az apróságra — heteken át tartó töprengése közben — már nem figyelt fel, hogy a május 8-a utáni második hétvégén pünkösd van, majd pünkösd hétfő, tehát szombattal együtt hármas ünnep leszlfaál Márton Budapest Bántó feledékenység! S A Pest Megyei Hír- ’’ lap egy minapi szá- S mának utolsó olda- Ián meghökkentő fotó hívta fel magára az olvasó Figyelmét. Az egykori Reg- num Mariánum városligeti templom helyén — mint ismert — Rákosi Mátyás perverz sátánizmustól vezéreltetve, egy munkásmozgalmi emlékművet emelt. Ezt a szobor- szörnyet a rendszerváltás után, sok hasonló rémséggel együtt lebontották. Más kérdés, hogy nem kerültek e „műremekek” olvasztóba, hanem egy álhumánus rendelet által, milliárdokért létesített „történelmi” szoborparkban ijesztgetik a látogatókat! (Igaz: sokan — a régi elvtársak közül — könnyes nosztalgiával szívükben, zarándokolni járnak e gyászos emlékű „múzeumkertbe”... Ezt a krokodilkönnyes emlékezést erősíti a fentebb említett, ominózus fotó is. Ugyanis — a rendszerváltás hajnalán — egérlyukakba is bebújni igyekvő „őskőzet”- elvtársak és -elvtársnők — ma már annyira elszemtele- nedtek, hogy az eltávolított emlékmű talapzatán vágyaikat (mi több, követelésüket!) jelző felirat hirdeti: Vissza a szobrot! ” Az akut veszély — hála istennek! — nem nagyobb, mint a heveny fertőzések esetében általában lenni szokott. Ugyanis ez nem .járvány”, még csak a „krónikusan fertőzöttek” ma sem gyógyultak ki még teljesen a gyilkos kórból! Mert hiszen ki felejthetné azt az elemi erejű boldogságot, mely például a váci Le- nin-szobor „lefektetését” követte... és ki felejthetné Vlagyimir Iljics gödöllői ülő emlékművét, szobrát, melyet huncut, tréfás polgárok úgy korrigáltak, hogy a széket kihúzva, helyére egy kimustrált vécékagylót helyeztek. (Óh, áldott népi humor!) S méginkább e „kakukkmarcis” agyafúrtság népköltészeti remekének tekinthető az „átalakított” szobor lába elé helyezett felirat: „Vlagyimir Iljics, azt hitted, hogy ez eltart örökké? Hisz százötven év alatt sem váltunk törökké!” Már most igazán nem tudom, hogy a megcsontosodott „őskövülef’-továrisok Városligetben deklarált vágya érvényes-e népünk egészére,, vagy a „harcos feliratozok” szenvednek oly súlyos amnéziában, hogy nemcsak a negyvenéves diktatúra borzalmait felejtették el, hanem a magyar nép négy HISTÓRIA V árveszteségeink A romok között (1990-tól) Nemcsak a forró-, de .a hidegháborút is el lehet veszíteni: ez jutott a nemzetnek osztályrészéül. Ez a háborúvesztés ugyanolyan súlyos, pusztító következményekkel jár, mint a másik két világháború katonai veresége: gazdasági visszaesés, szociális feszültség, szegénység, nehezen induló felemelkedés. Ezt az örökséget kapta az ország, amikor 1990-ben szabadon választhatott. Ezzel az örökséggel kénytelen gazdálkodni, s ebből kell új országot, új világot építenie. A sivatagos szellemi erőnlét jelenti minden bizonnyal a nagyobbik, a nehezebben orvosolható veszélyt. A magyar közéletben sajátos kettősség figyelhető meg: egyik oldalon a változást akarók radikális vagy kevésbbé radikális tábora, amelyik azonban avatott, kész intellektuális garnitúrával csak a legfontosabb posztok betöltésének erejéig rendelkezik. Azok, akik nem, vágy nem az általuk választott tereületen tanulhattak, akik ma a külföldi egyetemeken adják át az ismereteket, végül azok, akik szakmájuktól távoli területen szervezték meg az életüket, ma — különböző indíttatásból, illetve kényszerből, — nem tudnak az új világ építéséhez a kívánt energiákkal, erővel rendelkezésre állni. A másik oldalon a félelemből, megszokásból kiállni nem akarók hatalma? tömege található: ők szívük szerint készek lennének a segítésre, de az élet praktikus oldalán állva nem kívánnak aktív szerepre vállalkozni. Ha csak két táborról beszélünk, akkor — mert ilyen vagy olyan megfontolásból nem tartoznak az aktívak közé, — azokról is kell beszélnünk, akik a negyven év alatt fáradságosan összeszedett műveltségük szétfosz- lásának a tanúi, s úgy érzik, nincsen már erejük az új igények szerinti világkép megszerzésére, ezért ellene vannak mindannak, ami a régi sztereotípiákba nem illeszthető be. A paraszti vagy munkáscsaládokból kiemelkedett értelmiségi, a történelemtanár, a pozíciót szerzett közgazdász, a csúcsra jutott menedzser nemcsak szavakban, kifejezésekben hasonult a régi eszmerendszerben, hanem bensőjében is — tudat alatt — annak katonájává vált. Most választania kellene: azt választja-e, ami szüleit földönfutóvá, jogfosztottá tette, vagy azt, ami ennek végleges kiiktatását kívánja a nemzet életéből. Nehezen fog eljutni a választási lehetőség tudatosodásáig is, még nehezebben rendeli alá személyes egzisztenicáját egy újonnan születő világ értékrendjének. Ebből aztán szervesen következik, hogy akik a régi állami vagyon legfőbb őrének tétettek meg, ma minden praktikával a saját gyarapodásukra akarják helyzetüket felhasználni, miközben a közösség által verejtékkel megtermelt érték veszik, pusztul, megsemmisül. A pedagógus jelszavakat kiáltoz, ahelyett, hogy a ma már hozzáférhető írásokból akarna magának reális világképet felépíteni. Fiatal politikusaink elmondták teátrális dörgedelmeiket a pártállam lebontásának különböző demonstrációin, de megnyilatkozásaik ma már, a retorika elszálltával, a fogyatékos felkészültséget, az egysíkú beállítottságot tükrözik, ami a helytállásra — az európai kemény versenyben — nem lesz elegendő. Folyik az új értelmiség, újságíróréteg és más területek szakmai képzése, javarészt a régi oktatók — önmaguk felé hajló — kézvezetésével. Az oktatási törvény, a médiumügy megoldatlansága mindennek csak felszíni mozgása. Miközben a régi csökönyösen fenn akar maradni, a felekezeti iskolák — ahol a nemzeti és európai keresztény ideálok adekvát közvetítésére a leginkább lehet számítani, — az összes iskoláknak alig két százalékát teszik ki. A próbatételnek még nincsen vége: az élethalálharc nem szakadt meg. Fluctuat nec mergitur Párizs városának címerében — a Bourbon-liliomok kék mezeje alatt — hánykódó vitorlás látható, s a címert övező koszorúban a szöveg: hánykódik bár, de nem süly- lyed el. A roppant forrongás időszakát éli a nemzet. A demokratikus rend fegyelme alatt ott feszülnek az indulatok. A közélet eldurvulása alig megállítható folyamatnak látszik. Az üzleti életben az adott szó nem szentség, hanem moso- lyognivaló anakronizmus. A Protagoraszt is megszégyenítő szofisztika, a tiszta fogalmak értelmének ravasz csö- rés-csavarása az állami élet szintjére akarja felverekedni magát. A jobbító szándékú emberekben nő a tanácstalanság, az utatvesztés érzése, a bizonytalanság. És mégis, e súlyos, vészes helyzetben kell a magyarságnak újból megtalálnia magát, sajátos értékeinek tudatára ébrednie, múltját megismerni, jövőjét megterveznie. Az elmúlt századok veszteségeit ki kell hevernie, s új erővel be kell kapcsolódnia a kontinens, távolabb tekintve, a világ dolgainak alakulásába, esetenként alakításába. A pusztulás és elvesztés vízióját fel kell váltania az építő igyekezetnek. Az elmúlt évtizedek félrevitték a nemzeti fejlődés irányát. Ugyanakkor azonban 1945 után megtörtént a társadalom béklyóinak szétszakítása. Hatalmas népi tömegek jutottak az alkotmány sáncain belülre. A műveltségi szint emelkedett. Milliók törődnek ma már azzal, hogy a társadalom fejlődése milyen úton halad a harmadik évezred felé. A Magyarok III. Világkongresszusa imponálóan mutatta meg a nemzet értékeit, határokon belül, határokon kívül. A világ- szövetség elnöke találóan mondta: azzal, hogy akatjuk a felemelkedést, már el is kezdtük. A Kárpát-medencében 1100 évvel ezelőtt otthont foglalt nép az elmúlt száévvel ezelőtti spontán reakcióit is? Brezovich Károly Vác Kuncze Gábor a békességről Egyre közelebb kerü- I lünk a választások- ' hoz. Folyik a kampányharc. Tervek, elképzelések, ígéretek hangoznak el. Amelyekből bármit is megvalósítani nagyon nehéz lesz. A probléma most az, hétköznap legyen-e a választás, vagy vasárnap. Természetesen a hagyományokhoz híven vasárnap (...) Naponta hangzik el az ellenzék részéről: az elkövetkező kormány dolga nehezebb lesz, mint a jelenlegi kormányé. Ez nevetséges. Alakítani rajta lehet, bizonyára kell is. Nem ismerem a török hódoltság alatti, illetve utáni helyzetet. De tudom, az ezeréves Magyarország történetében ilyen kormányprogramokra, visszarendeződésre nem volt szükség. Nem vagyok az idevonatkozó törvények ismerője. De úgy gondolom, akik félnek a nehézségektől, azok ne vállalják. Sem egyenként, sem mint párt. Tagadhatatlan, hogy az ország népének elvárásai erősebbek lesznek. Hiszen múlnak az évek. Most a pártok ígérgetnek, fogadkoznak. Tartunk attól is, hogy a következő kormány ellenzéke ugyanúgy ellenzék lesz, mint a mai ellenzék. Ez pedig továbbra is kerékkötője lesz az ország előrehaladásának. Az ellenzék négyéves, előrehaladást gátló, magyartalan viselkedése a visz- szavonást meg is érdemelné, de hová vezetne mindez. Mindenesetre Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnökjelöltje előrelátó ember. Az elmúlt napok lapjaiban, de a 168 óra műsorában is kérelmeket, tanácsokat ajánl. Politikai kultúra kellene, mondja, Szakítani kell az eddigi politikai ellenségeskedéssel. Pontosan azt kéri, amit ők négy év alatt egy pillanatra sem adtak meg a jelenlegi kormánynak. Úgy vannak, ezt a pár hónapot már ők kibírják. De amennyiben ők alakítanak új kormányt, ez a szemlélet megszűnne. És még valami. Gondolkodjanak el azon, hogy az olaszországi, de legfőképpen a lengyelországi választások eredményeinek ismeretében (ahol a baloldal nyerte a választásokat) mit jelentene a világ szemében az a tény, ha Magyarországon a választásokat ném a kommunizmus utódpártja nyerné! SzaJisznyó Pál Cegléd zadokban — tatár—török dú- lását követően — magához vonzotta más népek ideérkezett csoportjait is. Etnikailag így alakult ki az a képlet, amelyik bizonyára jobban hasonlít Közép-Kelet-Európa szomsszédságunkban megtelepült népcsoportjaihoz, mint a honfoglaláskori etnikumhoz. Ám 1703-ban, 1848-ban, 1956-ban e vegyes összetételű képlet — nem törődve a társadalmi különbségekkel, az etnikai kevertséggel, — hatalmas történelmi teljesítményt nyújtott. Ez a teljesítmény nem holmi vegyes termék, hanem félreérthetetlenül és félreismerhetetlenül magyar volt. A forradalmak, felkelések utáni nehéz időkben ez a magyarságtudat, ez az eszme világított fáklyaként, s őrizte a tudatot, a cselekvéshez elengedhetetlen erőt, energiát. Ennek a hatalmas értéknek, ennek a gazdagságnak a kifejtését kell ebben az évtizedben a magyarságnak elvégeznie. Nincs okunk kételkedni abban, hogy — amiként az elmúlt századokban megtette, — el is végzi. (Vége) Harsányt László A polgári iskola újjászervezése Cegléden Magyarország első polgári iskolája Cegléden alakult meg 1869-ben. A 10—14 éves gyermekek képzését végző, elsősorban a gyakorlati életre felkészítő iskola azonban nem tudott gyökeret ereszteni a városban, annak ellenére, hogy a tanulók létszáma magas volt. Amikor megnyílt Cegléd gimnáziuma, működését fölöslegesnek ítélve, megszüntették. Csupán a leányiskola folytathatta tovább munkáját Az elhamarkodott döntést követőn azonban egyre többen javasolták az iskola visszaállítását. Szükségességét az a tény is bizonyította, hogy a gimnázium első osztályaiba sokan íratták be gyermeküket, de az érettségiig csak kevesen jutottak el. Cegléd városa az 1902-es megszűnést követően 1918. február 7-én döntött a polgári nőiskola visszaállításáról. A polgármester név szerinti szavazást rendelt el, de — mint Kürti Béla írja könyvében — „Nem akadt egyetlen ellenszavazatV A közgyűlés jelentős felajánlásokat is tett 1400 négyszögöl telket, az építés költségeihez 150000, a beszerzés költségeihez 60 000 és a fenntartáshoz 8000 korona hozzájárulást szavazott meg. A határozat indoklása leszögezte: „...részben a helyi főgimnázium osztályainak leterhelése — s az ipari, kereskedési, kezelő hivatalnoki, s ehhez hasonló állásokra a polgári iskola nyújtotta egész kiképzés megfelelő voltának — se szerint a polgári iskola szükséges voltának felismerése képezi. ” ' Pogány György
