Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-05 / 30. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. FEBRUÁR 5., SZOMBAT 7 A pokoli bugyrok megtapasztalója Szolzsenyicin humanizmusa Sok szakember borong manapság: mi történt a huszadik századi világirodalommal? Mennyi nagynak tartott műről, életpályáról hámlott le a dicsőség a műló évtizedek során, mennyiről derült ki, hogy csak egy a sok közül. Való igaz, viszonylag kicsi az olyan alkotások száma, amelyek az utókor szemében is ugyanannyira — vagy még inkább — jelentősek mutatkoznak, mint amilyennek a megjelenés korában tartották. Mindazonáltal folytonosan vannak ilyenek. S bizonyára e szerzők közé tartozik Alek- szandr Szolzsenyicin is, aki tavaly decemberben töltötte 75. életévét. Viszonylag — a valamikor módos parasztcsalád sarja — későn jelentkezhetett íróként: éppen 44 éves, amikor 1962 novemberében a Novij Mir című folyóirat közli az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényt. Ha hozzáteszem, hogy ehhez Hruscsov személyes engedélyére volt szükség, máris érzékelhetjük, hogy a mű s az alkotó életútja egyként zaklatott volt már addig is, amíg idáig eljutott. A fiatalember matematika— fizika szakos tanár lett, de bölcsészeti tanulmányokat is folytatott. 1941-ben katona lett, a fronton tüzérségi ütegparancsnokként szolgált. De még a háború befejezése előtt letartóztatták, s nyolc évi munkatáborra ítélték. „Szabadulása” után Kazahsztánban jelölték ki kényszer- lakhelyét. 1956-ban rehabilitálták, a következő évtől ismét taníthatott. Már diákkorában írt, s a kazahsztáni éveket már annak szentelte, hogy megírja tapasztalatait, kimondja az igazságot. Ennek volt első megjelent s meghatározó jelentőségű és hatású mérföldköve az említett kisregény. Tanúsítom, hogy amikor 30 éve Gyenyiszovics sorsának ismerőivé válhattunk, a politikai és az esztétikai igazság egyszerre hatott ránk döbbenetes erővel. E mű megjelenéséig tiltott témának számított a törvénytelenségek embertelen világának megörökítése, s így a társadalomnak nem is igen lehetett tudomása ezek elképesztő mértékéről sem az érintettek számát, sem az embertelenség fokát illetően. Ugyanakkor Szolzsenyicin műve — és más munkái is — arra világítanak rá, hogy az emberben van képesség arra, hogy az embertelenség tombolásában is ember tudjon maradni. Még akkor is, ha nem válhat szabaddá, ha belepusztul sorsának ridegségébe. Szomorú ajándéka a magyar irodalomnak, hogy hasonló szellemiségű művekkel mi is rendelkezünk. Szolzsenyicin művének megjelenése nyitott utat Lengyel József lágertörténeteinek hazai megjelentetése előtt — ha nem is teljeskörűen. Szolzsenyicin máról holnapra világhírűvé vált. Sorra készültek újabb munkái, s ezek egyre kevésbé voltak kö- zölhetőek a szigorodó szovjet viszonyok között. 1970-ben a Nobel-díjat sem vehette át. Végül 1974-ben kiutasították az országból. Zürichi tartózkodás után az USA-ban telepedett le az író. Sorra jelentek meg művei: A Rákosztály, A pokol tornácán, A GULAG szigetcsoport és az R—-17 regényfolyam eddig megírt kötetei. A bolsevik gyakorlat pokoli bugyrainak megtapasztalója elméletileg is szembeszállt már korai munkáiban is ezzel az ideológiával, s visszatért az ortodox keresztény hithez. Újabb munkái erősen ideológiai töl- tésűek, s a maga szempontjából igaza volt a szovjethatalomnak: Szolzsenyicin művei az irodalom eszközeivel rossz rend megszüntetésére buzdított. A klasszikus orosz irodalom és a humanizmus általános és nemes hagyományainak a szellemében. Vasy Géza Serfőző Simon Szomráky Sándor Nem tavaszt Csak kívülem Elhullajtván kihűlt levelét, Baktat a sárga villamos reményét a fa, és ülnek benne emberek nem gondol új hajtásra, igen Uram ők emberek friss gallyakat rája; ó ha valaki látná most most még rügyekre se, megáll a lassú villamos nem még virágra. kik benne ülnek emberek Az ég csikorító hidegére számít, Én Istenem az utcakő minden irányú szélre, a sok szürke kő ott hever káoszára. kifaragva már ott hever Spórolást a világítással is, aki emeli ember ő a holdpislákolást várja. súlyos a szürke utcakő Nem tavaszt még, s mind az ember körül hever a magasba napot. Bizalma sérült ág. Én Istenem mind kívülem ami örökké sajog. az ember és az utcakő Magabiztató elszánással a súllyal birkózó erő a mindent átvészelő valaki futna nélkülem túlélésre készül, ember lenne már nélkülem a konok kitartásra. lenne akárcsak utcakő Spányi Béla: Múzsák (olaj) Ezt a nemzedéket újra kellene tanulni... Fábián Gyula a Virrasztók-sorozatról A Virrasztók-sorozatom kapcsán — kezdte Fábián Gyula a beszélgetésünket — vissza kell nyúlnunk 1965-höz, sőt az 1956-os forradalomig. Nem szoktam rá hivatakozni, de most elmondom, hogy a Magyar Rádió forradalmi szerkesztő- és szervezőbizottságának a tagja voltam együtt Vargha Domokossal, Tóbiás Áronnal, Burján Bélával, Surányi Péterrel, Molnár Auréllal, aki a rádiós munkástanács elnöke volt... Meg is kaptuk aztán emiatt a magunkét a Fő utcában; egyesek belehaltak a megtorlásokba, mások kibírták. Nos, amikor 1965-ben nagy nehezen meg- szabszadultam a Magyar Rádiótól, Simon István a Kortárshoz vitt — régi barátság fűzött minket össze, még az Eötvösből... nos, én lettem a kritikai rovat vezetője 1972-ig. A Rákosi-rendszer annak idején önös pártérdekekből az országgal együtt a magyar népet is kiárusította, a népi mozgalmat pártmozgalommá gyúrta, a népi írók nemzedékét valósággal lesöpörte a színtérről olyképpen, hogy egyeseket „bekebelezett”, megvásárolt maszlag-politizálással. Az 56-os forradalom és szabadságharc rövid ideig termő talajnak bizonyult a gerinces nemzedék számára, amely Szárszó után csak megtette a magáét ország- és magyarságépítés terén. A Kádár-féle „szóba állni az írókkal” elv megtévesztőnek bizonyult, de erejét nem tudta venni ennek a nemzedéknek: akik átvészelték a megtorlást, azok potenciális erőként — igaz, némaságra kényszerítve, de — léteztek, megvoltak. Abban egyeztünk meg Simon Pistával: fel kell keresni és vissza kell hozni a népi író nemzedék megmaradt tagjait az irodalomba, épp a Kortárs oldalain. így jelent meg ismét Veress Péter az olvasónaplóival, napvilágot látott Németh László .Négy próféta” című egyfelvonásosa, folyóiratunkban állandóan jelen volt Illyés Gyula, Tamási Áron, feltűntek az addig sosem közölt Sinka-írások, visszatért Tersánszky Józsi Jenő, hogy csak ezeket a neveket említsem. A mi bátorságunk oda vezetett, hogy mások is közölni kezdték a népi írókat. Meg kell jegyeznem, hogy mi nem csupán a népié két loptuk vissza a szilenciumból, hanem olyan írókat is, példa rá Déry, akik ezért vagy azért csak megjárták a kommunista börtönök bugyrait. A népi írók nemzedékének a visszahonosításába 1972 hozta a változást, ekkor váltották le a Kortárs éléről Simon Pistát, s küldték oda politikai biztosnak Kovács Sándor Ivánt. Természetesen magam is felálltam a szerkesztői székből — pedig Aczél „pártfegyelemre” hivatkozott. Engem nem párt vitt oda, párttag sem voltam, hagytam hát csapot-papot. Dimény Imre, akkori mező- gazdasági miniszter — tudva népi gyökereimről, Kortárs-béli munkmról, akivel egyébként a Rádiónál 15 éven át a faluműsort szerkesztettük: a mezőgazdasági múzeumhoz hívott, ami aztán szigetnek számított az életemben. .. Aczél, megtudva ezt, beinvitált, s fülem hallatára minden jót elmondott rólam telefonon a mezőgazdasági miniszternek. így történt, s ezeket a dolgokat nem lehet nem úgy kezelni, mint a politikai gyilkosságokat. Az élet kompenzált aztán: ekkor hívtak meg, mint régi Eötvös-kollégistát, hogy egy speciális kurzusnak, kollokviumnak az előadója legyek, amelynek a címe: Magyar irodalom a két világháború között — a népből jött nemzedék. Ezek után már ,Jiivatalból” is a népi írók nemzedékével foglalkoztam — nagy-nagy örömömre. Az élet nagy ajándéka, hogy ezekkel a nagyokkal — Stukával, Illyéssel, Kós Károllyal, Gy. Szabóval, Nagy Imrével és másokkal mind-mind testközelbe kerültem, személyi kapcsolatom volt vélük... A Pest Megyei Hírlapnál történt vezetői változások után a fő- szerkesztő Vödrös Attila megkérdezett egyszer: nem lenne-é kedvem erről a nagy nemzedékről egy sorozatot indítani a lapban? Belementem, örömmel, így született meg a Virrasztók- sorozat. Hangsúlyoznom kell: a magyar fiatalságra gondoltam, amikor ezeket az életrajzokat, munkásságokat felvázoltam, hisz nem lehet jövőt építeni azok szellemi hagyatéka nélkül, akik már évtizedekkel ezelőtt elkezdték a magyarságépítést. Hogy könyv lesz-e a sorozatból? A legyen a jövő titka. (Lejegyezte: B. Sz. I.) A magyar népi mozgalom című esszékötet szerzője, Borbándi Gyula, a Püski Kiadónál 1989-ben megjelentetett könyve fülszövegében három olyan nemzedékről beszél, amely történelmünk során —ki-ki a maga korában és a maga eszközeivel, de nagyjából hasonló társadalmi háttérrel — a magyarság történelmi lépéshátrányának a megszüntetésére tette életét. Borbándi „reformnemzedékeknek" nevezi őket, igen találóan, és vizsgálódásai során sikerrel mutatja ki: nélkülük a több ízben letaglózott nemzet erkölcsi talpraállása lehetetlen lett volna, még akkor is, ha érdemeiket más politikai erők a maguk számlájára írják, ha eredményeiket a maguk érdemeiként könyvelik el. Az említett tanulmánykötet a „harmadik reform- nemzedékkel” foglalkozik behatóan, azzal a népi mozgalommá/, amely e század harmincas éveitől mind a mai napig nyomon követhető, s amely nem csupán „beemelni" szándékozik az eddig hátrányosan megkülönböztetett társadcdmi rétegeket a politikába, a művészetekbe, hanem azon fáradozik, hogy az egészséges, sajátosan magyar és keresztény népi szellemiséget átmentse az egyetemes kultúra színskálájába. Ha hiányolni lehetne valamit Borbándi összegező és erővonalakat tisztázó alapmunkájából, az talán az volna, hogy a tárgyalt korszak hatalmas, szinte beláthatatlan méretű freskóján mellékszereplőkké válhatnak esetenként a fő alakok, és fordítva, az összegező szerzőnek nincs ideje (de tán szándékában sem állt) erősebb körvonalakkal illetni alakjait. Úgy tűnik, Fábián Gyula lapunkban közölt esszésorozatával, a VIRRASZTÓK-ban közreadott sajátos portréival a másik irányból közelíti meg a népiség eszméjének a jegyében lé- tező-alkotó-küzdő személyiségeket: az egyéni teljesítmény oldaláról, a minőségi munka álláspontjáról, hogy aztán a nagy összegezésig eljuthasson — és eljuthasson olvasó, hallgató egyaránt, elsősorban azonban a magyar fiatalság, az a becsapott korosztály, amely talán a Fábián-esszékből hall először mondjuk Vass Áron megtartó fekete agyagáról, esetleg Sinka István „fekete bojtárjáról” is, hogy a megnyomorított magyar oktatás mellőzött reformereiről vagy a vidéki népfőiskola-szervezőkről ne is beszéljünk. Emlékeztetőül: a népi mozgalom nagy egyéniségeiről, a népi írókról és társaikról akkor közölni esszésorozatot, amikor a jobboldali, illetve baloldali liberálisok — az internacionalizmus nemzetzsugorító eszméi mögé megbújt álliberálisok — valósággal hadat üzentek a népiségnek, populistának és mindenféle más -isiának nevezvén (lásd a Valóság-ban megjelent ócsárolásókat Borbándi jelzett kötete kapcsán): nos, ilyen „veszélyhelyzetben ” megszólalni bizony többet jelent alkotói bátorságnál; elhivatottság ez a javából. (Te tűnjön szerénytelenségnek, de ki kell mondanunk: vonatkozik ez a VIRRASZTÓK sorozatot vállaló fórumra, a Pest Megyei Hírlapra is, melynek irodalmi oldalain látta viszont az érdeklődő ezeket az írásokat 1992. X. 16. és 1993. XII. 18. között.) Ámde, hogyan állt össze a sorozat, milyen belső és külső indítékai voltak, és a belőle sugárzó szellemiséget tulajdonképpen kiknek szánta a szerző? — ezekre a kérdésekre vártuk a választ Fábián Gyulától, ezért kerestük fel őt a napokban. Következzen hát az „esszéíró monológja" a VIRRASZTÓK-ról, hogy — olvasókként — közelebb kerülhessünk valamelyest mind a népiség fogalmához, mind pedig az alkotás titkaihoz Bágyoni Szabó István
