Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-03 / 28. szám
J PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 3.. CSÜTÖRTÖK J3 Kihívás és merénylet Ismét országgyűlési választások előtt áll az ország. Már hetek óta választási rémületben élnek a pártok, és teljes erővel zajlanak a politikai helyezkedések, melyek célzottan a választási pozíciók javítását szolgálják. Már jó ideje mozgalmat kezdeményeztek az ellenzéki pártok a politikai harc etikai tisztaságának a biztosítása érdekében. (Halottnak a szenteltvíz!) És íme, most a legrafináltabb, de átlátszó, primitív trükkel akarják megteremteni a választások számukra legelőnyösebb előfeltételeit. Előbb Göncz Árpád — akit egyelőre hivatali titoktartás kötelez — csak annyit szivárogtatott ki, hogy a választások lebonyolítására a pénteki napot érzi legelőnyösebb- nek.(!?) Ez a gondolat teljesen képtelen. Ezt követően a Fidesz képviseletében a kommunistákat annak idején agyagba döngöléssel fenyegető, aztán velük mégiscsak akcióegységre lépő Orbán Viktor arról tájékoztatta Göncz Árpádot, hogy az ő felfogásuk szerint a választásra a hét közepe, a szerdai nap a legalkalmasabb. Eszerint mindketten ama politikai csoporthoz tartoznak, amelyiknek a hétköznap a legmegfelelőbb. Végül is mindegy, hogy melyik nap, csak ne legyen munkaszüneti nap! Máris rokonszenvez a gondolattal az MSZP, de valószínűleg fölzárkózik majd az SZDSZ is! Feltételezhető, hogy eleve elhatározott nemzetellenes választási taktikáról van szó. Csak az nem világos, hogy Göncz Árpád volt-e az ötlet elindítója, amire gyorsan ráhangolódtak az „okos” ellenzékiek, vagy csak karmesteri szerepet vállalt e koncepció érvényesítésében. Talán egyszer még kiderül. Tisztázzuk: senkinek sincs joga a választás időtartamának durva és önkényes lerövidítésére! A Magyar Köztársaság elnökének sem! Ez alkotmányellenes! Gondoljuk meg, reggel 6-tól este 8-ig 14 óra áll munkaszüneti napon a választók rendelkezésére. Ebből a munkaidő és a közlekedés minimum 9 órát vesz el a dolgozó tömegektől. Akik pedig gyereket visznek reggel-este bölcsődébe, óvodába, még ennyi idővel sem rendelkeznek. És akik délután 2-től este 10 óráig dolgoznak? Az sem szépítene sókat a helyzeten, ha reggel 5-től este tízig várnák a szavazókat, mert a többség aligha vállalná a hajnali felkelés fáradalmát. Be sem fémének hajnalban a szavazóhelyiségbe. Az ingázók és a vidékiek számára még kedvezőtlenebb lenne a hétköznapi választás. S ha valaki hazaért (gyerekkel) és megvacsorázott, vajon fáradtan elmegy-e még szavazni? Nem egyszerűbb leülni a televíziókészülék elé, vagy összejönni a kocsmában a haverokkal borozni, sörözni, és közben együtt szidni a „A magyarság katasztrófáról katasztrófára elvesztett egy osztályt. 1711-ben állami önállóságát, 1795-ben a főurait, 1848 után a nemességet, 1867-től a polgárságát, 1919-ben az értelmiséget. A nagyobb baj azonban az volt, hogy közben morálisan is süllyedt... ” (Németh László: Homályból homályba) I Egy-egy személy elvesz- . tése az egyén, a család, a hozzátartozók fájdalmas, orvosolhatatlan tragédiája. Olyan személy halála, pusztulása vagy kiválása a közösségből, aki tevékenysége és műveltsége folytán a szűkebb vagy tágabb környezete formálódására, szellemi-intellektuális fejlődésére hatott, már társadalmi méretű veszteség. Trianon után sokan gondolhatták, hogy a békeszerződés kegyetlen feltételei folytán nagyobb veszteség már nem érheti a nemzetet. Akik a második világégést és az utána következő négy és fél évtizedet magyarként élték át, keserűen tapasztalhatták, hogy a veszteségeknek — úgy látszik — nincsen határa. * Részlet a szerző hamarosan megjelenő tanulmánykötetéből. A mérhető számok (1941—45) A második világháború magyar emberveszteségéről sokáig nem készült reális felmérés, még inkább: sokáig politikailag veszélyes, szándékában „ártó” tevékenységnek minősült az idevágó kutatás. Történelemkönyveink indíttatása különféle lehetett, az eredménye azonban azonos: nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a magyarság háborús emberveszteségét — még csak hozzávetőlegesen sem — ismerhették meg. 1987-ben még New Yorkban, az ottani Püski Kiadónál jelenhetett meg csak az a magyar nyelvű dolgozat, amelyhez a magyarországi olvasóközönség a kommunista diktatúra bukása után juthatott hozzá: Für Lajos: Mennyi a sok sírkereszt c. munkája. Ez a mű nem ideologikus célzatokat akar megvalósítani, hanem a reális — és még fellelhető — adatok, a kényszerű, de mindig valóságos alapokra épülő becslések alapján állítja össze a nagy nemzeti tragédia halottakban jelentkező emberveszteségét. A csonka országra számolva ez a szám 750 és 900 ezer között mozog, az 1944-es határokat szárendszert, amely még a tisztességes szavazás lehetőségét sem biztosítja?... Ha pedig a szerdát (pénteket) munkaszüneti nappá nyilvánítják, hogyan érvényesül Göncz Árpádnak az a javaslata, hogy a választásokat minél kisebb költségekkel bonyolítsuk le? Vagy majd ledolgozzák? De az emberek megszokott szabadidejével kinek van joga játszani? A kommunista, a baloldali és a „liberális” ellenzéknek persze nagyon is előnyös ez a megoldás. Több okból is: — Az MSZMP egykori 800 ezer párttagja közül talán még 150 ezer valószínűleg irányítható és fegyelmezett. (Egykori központi, megyei, járási, városi funkcionáriusok, függétlenített párttitkárok, katonatisztek, munkásőrök, volt ávósok, a közigazgatási, minisztériumi apparátus vezetői, vállalati igazgatók, és intézményvezetők, a zöldbárók és a többiek. — A nyugdíjasok is ráérnek, akinek szociális elesett- ségére tudatosan játszottak rá, demagóg módon uszítva őket a hatalmon lévő politikai erők ellen. Őket az ellenzéki baloldal velük rokon- szenvezőknek, potenciális támogatójuknak tekinti. — Ráérnek és mozgékonyak a fiatalok, a diákok, egyetemisták is, akik szintén nem ok nélkül elégedetlenek, és tapasztalatlanok is. A politikai szólamoknak könnyen bedőlnek. — Ugyancsak ráérnek a munkanélküliek is. A munkanélküliség a „fényes szelek” korától a diktatúra botrányos bukásáig ismeretlen volt. (Most nem gondolnak a pályáról lesöpört, tönkretett szakemberre, az értelmiségi ínség- és kényszermunkásokra, a kapun belül csellengő, jól fizetett munkanélküliekre!) Sorsukért, az ellenzék szellemi aknamunkája folytán, a piacgazdaságot visszaállítani akaró kormányzatot hajlamosak elítélni. Az ellenzék tehát saját szavazóbázisát növelve, a kormányzati pártok legértékesebb bázisának, a dolgozó népnek a szavazási lehetőségeit rontva igyekszik előnyhöz jutni. E megoldás elfogadhatatlan, és mint ilyen, nem is lehet alku tárgya! Mi a problémája az ellenzéknek a vasárnappal? A minden vallásellenes akciót, javaslatot támogató SZDSZ, MSZP, Fidesz, MSZOSZ képviselte ellenzék attól tart, hogy a papság a szószékről befolyásolja a híveket. Pedig minden egyház kényesen ügyel arra, hogy papjai aktívan ne politizáljanak. Ha az egyházi vezetők körlevelekben, pásztorlevélben felszólítják papjaikat a tartózkodásra, már csak az egyházi hierarchiában ismeretes fegyelem miatt sem kerülhet erre sor. A legtöbb, amit a pap megtehet, hogy szavazásra ösztönözze a híveit. (Ezt viszont megteheti hetekkel előbb is, mindennap.) Ez a hétköznapi választásra irányuló politikai mesterkeHISTÓRIA V árveszteségeink* mítva — amelyeken belül a magyarság a túlnyomó hányadot tette ki — a ha- lottaink száma 1,2 és 1,4 millió között van. A második világháborúban a lélekszámhoz viszonyított legnagyobb arányú emberveszteséget Lengyelország szenvedte el. Ennek az országnak kiugróan magas veszteségei mögött — az össznépes- ség számarányához viszonyítva — a volt Szovjetunió, Németország és Jugoszlávia mellett Magyar- ország azonos arányú veszteséget volt kénytelen elszenvedni. A frontokon négy éven át dúló harcok, a haláltáborok pusztításai, az otthon maradt népesség áldozata a bombázások, harci cselekmények vagy a megszállók értelmetlen öldöklései miatt, a hadifogságba esettek és lakóhelyükről elhurcoltak roppant méretű halálozása a szovjet táborokban: íme, a halál válogathatott az áldozatok csoportjai között, és e sokrétű — és még fel nem sorolt egyéb — ok végül európai viszonylatban is hazánkat, népünket, nemzetünket sújtotta elszomorító, számos más országot felülmúló arányban. „Mind elvitték a legények elejét” — így szólt a régi katonanóta, s nyugodtan mondhatjuk, hogy a katonai veszteség egyszersmind a fél ország színe-ja- vának elvesztését is jelentette. A legénységi állományban, az altisztek között a parasztság, a munkásság értékes, munkás erői vesztek oda, a tiszti állomány veszteségei között nem csak a hivatásosakat találjuk, hanem a civil pályáról behívott tízezreket: tanárokat, tanítókat, orvosokat. mérnököket, ügyvédeket, kiválóan képzett és hasznos szakembereket. A diplomások, érettségizettek elvesztésével hátalmas szellemi értékek is veszendőbe mentek, de elveszett a kiképzésükre,’ felkészítésükre fordított, anyagiakban és immateriális javakban egyaránt kifejezhető ráfordítás. A munkaszolgálatban köztiszteletben álló tudósok, művészek, gazdasági szakemberek pusztultak el, ugyanez vonatkozik a haláltáborok áldozataira. A magyar és magyar közötti fájdalmas, majd véres megkülönböztetés máig be nem gyógyult sebeket okozott. Ezekhez a háborús veszteségekhez kell még hozzászámítani a meneküdés kihívásnak tekinthető. Merényletek a választások tisztasága, a magyar nép. érdekei ellen! A munkahelyeken való szavazásról pedig szó sem lehet! Onnan egyszer már kitiltottuk a politikát. Taál Márton Budapest Nomen est omen Ébredj a Napkelte műsorával! — hirdeti a szlogen... Ezért hát mi, ébredő magyarok szerte kis hazánkban, háromnegyed hétkor általában az 1-es csatorna műsorára „hangolódva” ébredünk. Ami kezdetben zökkenő- mentes, mert még belepillanthatunk a reggeli Híradó adásába is. Ám közvetlenül utána ömlik is a ,feketeleves” minden meny- nyiségben. Általában (az utóbbi hetek tendenciája ezt mutatja!) liberális vagy kommunista „frontemberek” sorjáznak a „Kinn, pádon”. No, ez már régóta nem az az inkvizíciós bútordarab, amit a kormánypárti politikusok vallatásaiból megszokhattunk. Amióta liberálkommunista uraimék „bérelték ki” e gyalult lócát, azóta inkább hasonlít talpsimogató masszázsszalon kezelőpadjához! Az utóbbi hetekben Kunc- ze Gábor, Hóm Gyula, Pető Iván, hébe-hóban egy-egy-fide- szes váltogatták egymást az ingyenreklám „kínpadján”, betartva a kozmopolita sztárok hitvallását: „Mindegy, mit mondanak rólunk, csak mindig mi legyünk a nyilvánosságban, a köztudatban!” A közelmúltban nagy viharokat gerjesztettek a szocialisták egy tévéhíradós pohár vízben, ugyanis egy süketnéma-jeltol- mács megfejtette, hogy mit súgott Hóm Gyula a parlamentben kollégájának. (Nyilván nem ezt: „Be kéne hozni a pu- fajkámat a ruhatárból, mert ma itt nem működik a fűtés!”) Január 27-én viszont a Napkelte „Kezdődik a nap” című hírműsorában nem suttogott Gál Zoltán, úgyhogy nem volt szükség jeltolmácsra. A Szociáldemokrata Intemacionálé francia elnökének tiszteletére rendezett szoci-nagygyűlésen néven nevezte magvas gondolatait! Szavai szerint a mai törvényhozásban, ha kormánypárti oldalról mondanak valamit (például: a mezőgazdaság majd elnyeli az iparból kiáramló munkaerőt...), frakciótársai, a hős „szocik” vagy erre biztatják: „Szólalj fel, verd őket a betonba! (Nomen est omen.) A „bölcs” frakció másik fele viszont ezt dörmögi; „Ne szólj semmit, hiszen ez akkora baromság, amire nem szabad reagálni!...” Csupán abban bízom, hogy Gál elvtárs beszéde nem francia tükörfordításban hangzott el, és az „internacionalizmusban” — vélhetően — még teljesen ki nem fícamodott Pierre Mauroy úr' franciás intellektusát nem sértette! A koránkelő plebset, a mu- csai „ébredő magyarokat” pedig aligha érhette meglepetés, ezúttal sem... Brezovich Károly Vác lök — s azóta sem hazatértek — százezres tömegeit. Nemcsak a jobboldali szélsőségek képviselői menekültek, de számos olyan, korábban baloldali elveket valló értelmiségi is, aki egyszerűen félt az országra zúduló ismeretlentől, de hallott a bolsevik cseka és más szervezetek kiszámíthatatlan vérengzéséről. Sajnos, a balsejtelmeknél is kegyetlenebbnek mutatkozott a későbbi valóság. (Folytatjuk) Harsányt László Bajvívás Inárcs községért 1335. február 3-án Visegrádm Pál országbíró előtt Inárcsi Máté panaszt emelt szomszédja, Miko ellen, aki szerinte megverte és kirabolta őt. A megvádolt Miko nem hagyta magát, azt állította, hogy Máté viszont tőle vett el tíz márkát. Az országbíró nem tudott dönteni, ezért elrendelte, hogy balvívással döntsön a felek között az igazság. A ba j vívás a középkori igazságszolgáltatás szerves része volt, bár az egyház ellenezte. Perbeli bizonyítéknak számított, hogy a vitázó felek közül melyikük győz a párbajban, Isten segítségével. Kitűzhették életre-halálra, de gyakoribb volt, hogy az első sebesülés vagy a fegyver elvesztése már döntést jelentett Gyakori volt, hogy a perben állók nem személyesen párbajoztak, hanem bérvívók — hivatásos bajvívók — küzdöttek megbízóik képében. Ha valamelyik peres fél nő volt, természetesen minden esetben a bajvívó — latin nevén pu- gil — verekedett. A bajvívók gyakran tekintélyes birtokosok voltak. Pest megyében, Gödöllő környékén volt birtoka Tuluk Pálnak, aki Nagy Lajos korában élt. Tuluk Pál 1353 februárjában megjelent Tamás országbíró előtt, aki ekkor kiállított oklevelével bizonyította: „Péter fia Pál, dictus Tuluk egyrészről, Domonkos fut Miklós özvegye és fia András másrészről kölcsönösen örökösnek ismerik el egymást Abus- tyán birtokban bírt részeikre nézve. A szerződés Pál testvéreire is vonatkozik.” Pogány György
