Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-28 / 49. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 28., HÉTFŐ 13 Egy olvasónk haláláról Tisztelt Főszerkesztő úr! Már régóta, 3 hónapja készülök e sorok írására, de sajnos, súlyos betegség miatt nem tudtam írni, férjem halála teljesen tönkretett, agyérgöresöt kaptam, és ez bénulással jár. (...) 1994. május 28-án akartuk megtartani az aranylakodalmat, de kegyetlen sors, a férjem 1993. szeptember 6-án meghalt a váci kórházban (szívinfarktus). (...) Az esküvőre önöket is meg akarták hívni, hisz férjem a Pest Megyei Hírlap hűséges olvasója volt, már évek óta. Sajnos, csontkopása volt, így a házat nem tudta elhagyni, mindennap a postást leste az újságért. Küldöm a fényképeket, hogy mennyire vártuk ezt az időt, hogy megéljük az aranylakodalmat. Egyszerre három esküvő lett volna. Lányo- méknak 25 éves, ezüstlakodalom. Unokám, Krisztinánk, férhez megy. (...) Igen szép lett volna, ha három család áll az oltár előtt. En nagyon kérem önöket, hogy pár sorban közöljék az újságban férjem halálát. Majdnem minden községben van kollégánk, akik nem tudtak eljönni, nem tudják, hogy férjem meghalt. Mi vasutascsalád vagyunk, férjem főellenőr volt, az utolsó években Párkányban szolgált, én meg személypénztáros voltam Nagyma- ros-Visegrád állomáson és Szobon, a fiam most is szolgál mint mozdonyvezető, 27 éve. (...) Nagyon kérem, hogy ha lehet, az újságcikkhez férjem fényképét is közöljék. Mész tisztelettel és üdvözlettel (...) hű olvasójuk: özv. Osváth Józsefné Nagymaros * Tisztelt Olvasónk! Megértjük az ön fájdalmát szeretett férjének elvesztése miatt. Fogadja tőlünk őszinte részvétünket, együttérzésünket. Bár olvasóink haláláról nem szoktunk hírt adni, az ön kérését — kivételesen — levelének rövidített közreadásával, jórészt mégis teljesítettük. . Fényképet azonban sajnos nem közölhetünk ebben a rovatban, így a leveléhez mellékelt családi fényképeket köszönettel visszaküldjük. Szíves elnézését kérjük, amiért válaszunkkal eddig késlekedtünk. A Jóisten segítse önt, hozzon gyászában vigasztalást és betegségében mielőbbi gyógyulást. A Pest Megyei Hírlap munkatársai nevében tisztelettel: A szerkesztő 1956 a váci börtönben * (Az alábbi levelet !■ egy volt váci politi- \ kai rab írta, s egy 7 váci olvasónk révén jutott el a szerkesztőségünkbe. Mivel feltételezhetően hiteles kordokumentumról van szó; ezúton közreadjuk. Szerkesztő megjegyzése.) Én Sátoraljaújhelyen ültem — 1956 tavaszán — de már akkor tudtuk, hogy Magyar- országon történelmi fordulat következik be. Erre az őrök beszélgetéseiből is következtethettünk. Éreztük és tudtuk, hogy a lavina rövidesen beindul... Később, mivel a váci börtönbe kerültem, ezt éreztem is, hiszen a váci börtönben — két osztályon — hadbírók jelentek meg, a büntetések kivizsgálására. Már júniusban kiderült, hogy ezekből a felülvizsgálatokból szabadulások lesznek: engem június 23-án hallgatott ki egy hadbíró százados. Ez a százados körülbelül háromszor kért arra, hogy a smasszeri ‘szobából kialakított vizsgálóba üljek le vallomást tenni, hiszen tudtam, hogy az asztalba mikrofon van beépítve... Végül mégis leültem, és rájöttem, hogy kihallgatom a legapróbb részletekig ismerte ügyemet. Elmondta előttem: a háborús cselekmények nem bűnök, ezeket „minden időben végre kell hajtani!” Ezután, június 30-ával megkezdődtek a kiszabadulások! Folyamatosan engedtek ki papokat, katonákat, civileket, de visszatartották a csendőröket, nyilasokat, a különleges beosztásúakat. De a váci elítéltek 80 százaléka a nyár folyamán kiasza- badult. 1956. október 27-én pedig azok szabadultak ki, akiket a nép, a váci ifjúság szabadított ki! 1956. október 23-án Vácott is beindultak az események, de a rabok kiszabadítására csak október 27-én került sor. A börtönőrök már október 23-án nagyon idegesek voltak, ezért megerősítettek a külső — és belső ÁVH-őrséget! Mi vártuk a fejleményeket, s egyes — bizalmas — őrök jelezték, hogy megmozdult a város, és küszöbön áll szabadulásunk. Október 27-én HISTÓRIA Antalffy Gyula A magyar kocsi A vízi fuvarozást a • pozsonyi és a komáromi hajósnép végzi. Különösen a komáromi naszádosok járnak be nagy utakat hosszúkás, sekély járatú dereglyéikkel. Lefelé a víz áramlása viszi a hajót, legfeljebb evezőkkel gyorsítják iramát; felfelé azonban . vontatni kell. Bécstől Komáromig jó öt nap alatt ér le a dereglye, visszafelé, a folyam sodra ellenében viszont nemritkán három hét is kell a fölvontatáshoz. Ahol nincsenek part menti vontatóu- tak, ott lovak helyett embereknek kell nekifeszülniök a vontatókötélnek. Buda és Bécs között ennek ellenére is élénk a hajóforgalom, és csak Buda török kézre jutása után korlátozódik a vízi közlekedés a Bécs—Komárom közti Duna-szakaszra. A merész komáromi naszádosok azonban ezután is lejárnak egészen a Balkánig. Nekik még csak vontató sem kell: fölfelé-lefelé egyaránt evezőkkel hajtják dereglyéiket. Leghasználatosabb hajótípusuk a hétevezős dereglye, amely körülbelül 16 méter hosszú, s egy hajómester és két hajóslegény kezeli. Lényegesen terjedelmesebb és tekintélyesebb befogadóképességű hajófajta a nagy klozille: 40 méter hosszú, s a hajómesteren kívül 14 legényből áll a kezelőszemélyzete. Az 1500-as évek végén a bécs—győri útért 3 forint 7 dénár jár a hajómesternek, míg a legények bére fejenkint 2 forint 3 dénár. A bécs—komáromi út viszont már 4 forint 3 dénárt hoz a hajómesternek, és 2 forint 5 dénárt a legényeknek. Visszafele útjukban, mikor az üres hajókat vontatják fölfelé, minden evezős 7-8 forintot kap, egy-egy ló után pedig 6 forint a taksa. Díszhajót — a sok királyi üveges hintóval ellentétben — nem ismerünk többet Mátyás „Bu- centaurus”-ánál. A dunai vízi forgalom inkább még árufuvarozás céljait szolgálja, csak a török—magyar háborúskodások megindulása után jut majd nagyobb szerephez a folyami személyszállítás. * A kerekes és vízi járművek korszerűsödésével, a kocsi megjelenésével, a postajellegű közlekedés bevezetésével tovább nő az utasok száma, szaporodnak az ország- és táj leírások. A Mátyás udvarában megforduló külföldi követektől érdekes feljegyzések maradtak ránk. A pápa legátusa például 1490-ből ilyen hélyzetjelentést küld hazánkról Rómába: Magyarország határai délen részben Szlavónia és Bosznia, nyugaton Németország, északon részint Csehország, részint Lengyelország, keleten pedig Lengyel-, Tatár és Oláhország. A királyság hosszúsága keletről nyugatnak számítva körülbelül száz magyar mérföld, délről északnak pedig 70-80 mérföld. Egy magyar mérföld kereken 8,40 kilométer, az ország kelet—nyugati hosszúságát eszerint körülbelül 900 kilométerben méri fel a pápai követ, észak—déli szélességét pedig 600-700 kilométerre becsüli. „Magyarország fekvése — idézzük most már szöveghűbben a legátusi jelentést — kitűnőnek mondható, mivel részint síkság, részint hegység; a hegyek azonban nem terméketlenek és nem zordak. Az ország nagyobb része síkság, melyen megmívelhető dombok emelkednek. A talaj mindenütt termékeny, mindazáltal a gyér népesség miatt még igen sok vidék parlagon hever. Az olajfán, citromon és fügén kívül az emberi élet szükségletei mind bőven megteremnek, a háziállatok mindenfajta nagy bőségben te- nyésztetik. Legfőbb folyója a Duna, mely hasonlíthatatlanul nagyobb a lombardiai Pónál. A Duna az országot Szerbiától és Bolgárországtól választja el. A Duna mindkét partján hatalmas várak emelkednek, a szerbiai oldalon levők azonban mind török kézen vannak, így például .Keve a magyar parton, vele szemben Szendrő a szerb parton; Szt. László-vár magyar, Galambóc szerb részen; Szörényvár a magyar, Bodony vagy Vidin pedig a túlsó parton... Magyarországon sokféle nemzet lakik. A magyar nemesek harciasak és folytonosan fegyverforgatásban gyakorolják magukat. Szerfölött tékozlók és pompaszeretők. A németek igen szorgalmasak, kereskedéssel, kézműiparral és bányászattal foglalkoznak. Városaik csinosak és kőfallal vannak körülvéve. Az ország némely vidékén tatárok is laknak, kik ősi hitüket megőrizték és kunoknak neveztetnek.” A pápai követ arról is jelentést küld, hogy Mátyás pénzverőházai az erdélyi Nagybányán és Szebenben vannak, aztán Körmöcbányán, végül Budán. Itt készülnek az ország arany- és ezüstpénzei. Mátyás idejében Magyar- ország az európai humanista érdeklődés egyik középpontja. A humanista műveltséget pártfogoló uralkodó udvarában sok neves tudós, író, természettudós fordul meg; nem egy huzamosabb ideig tartózkodik a budai várban vagy a visegrádi nyaralópalotában. A magyarországi reneszánsz kultúráról, Mátyás nagy építkezéseiről, művészetpártolásáról, hatalmas könyvtáráról sok külföldi szemtanú, átutazó vagy ideiglenesen megállapodó krónikás -nyilatkozik. Közülük a legtárgyilagosabb, túlzámegindult egy — 40 fős — csoport a városháza elől, kiszabadításunkra. Október 27-én délelőtt az AVH-őrség megkapta a parancsot a börtön elhagyására. Azok a rabok, akik „házi” beosztásban voltak, megkezdték a zárkák felnyitását, ez nem ment simán, mi ágyaink szétszedése után ezt elősegítettük, így fél óra alatt minden zárka nyitva volt, és mindnyájan kint voltunk a folyosón. Ezután mindenki igyekezett átöltözni, ezért sokan rabruhában távoztak, menet közben próbáltak civilruhához jutni. Közben Major Kálmán teológiai paptanár — rabtársunk —, mint a ruharaktár raktárosa, néhány órán belül, minden — türelmes — rabtársunknak kiadta holmiját, így délután 16 órakor már egyetlen rab sem volt a váci fegyházban! Ezután már csak az életünkre kellett vigyáznunk, hiszen az elmenekült AVO-s őrök géppisztollyal voltak ellátva és azt előszeretettel használták is! 27-e éjszakáját a börtönnel szemben, az iskola egyik termében töltöttem, hiszen engem Sátoraljaújhelyen várt — épségben! — a családom! Majd 28-án délelőtt kimerészkedtem rejtekhelyemről, és egy — készséges — kislánnyal, Bartus Klárikával találkoztam, akinek elpanaszoltam, hogy nincs szállásom, hiszen a börtönből szabadultam... Ez a kedves kislány (tanítónő volt) elkalauzolt Csuka István református lelkész házába, ahol nagy szeretettel adtak szállást, és elláttak mindennel november 30-áig, amikor végre haza tudtam jutni! November 4-én „fordult a kocka”, akkor Vácról ki kellett mennem Kosdra, ahol ifjú Juhász János adott menedéket. Ők szintén nagy szeretettel fogadtak! Mindkét családnak megköszöntem/meg- köszönöm áldozatukat, szere- tetüket, gondoskodásukat. 1956. november 30-án először azokat a Drága Embereket látogattam meg, akik áldozatukkal, gondoskodásukkal mentették az életemet: Rubi Ferencéket — Fancsal- ban; Kiss Pali bácsiékat és özv. Kavalecz Ferencet — Csenyétén; majd boldogan repülve siettem családomhoz, feleségemhez és Imi fiamhoz. Édes szüleimnek, akik börtönéveim alatt haltak meg — vittem egy csokor őszirózsát: És sírhalmuknál -rajégre, jól kisírtam magam! Csajka Imre aki öt év bujdosást és tízévi börtönbüntetést szenvedett 3800 Sátoraljaújhely (A levelet közreadta Csuka Éva váci olvasónk) soktól leginkább mentes Marzio Galeotto humanista filozófus és a már többször idézett Antonio Bonfi- ni történetíró. Bonfini 1486-tól csaknem két évtizeden át él a budai királyi udvarban; mindent lát és följegyez, ami Mátyás kö-, rül történik. Részletekbe menő leírást hagy hátra Corvinnak, „minden szép mesterség atyjának”, a finomult életmódra való törekvéséről. „A budai várban Zsigmond nagyszerű építkezésein kívül nem volt semmi látnivaló” — olvassuk Bonfinit. — „Mátyás kezdte díszesíteni. Pompásan felékesítette a belső palotát. A Dunára néző részén kápolnát emelt, fölszerelte víziorgonával, s márványból, ezüstből készült keresztelőkút- tal. Feljebb könyvtárat épített. dúsan megrakva latin és görög könyvekkel, melyeknek külsejük, kiállításuk is pazar. ( Folytatjuk) Kontárok a megyében A „kontár”főnc\ mai köznyelvünkben a mesterségéhez nem értő iparost jelenti, értelmező szótárunk csak második jelentésében utal arra, hogy eredetileg azokat jelentette, akik a céheken kívül foglalkoztak valamilyen mesterséggel. Elsősorban közéjük tartoztak a földesúri birtokon dolgozó kézművesek. Egyáltalán nem dolgoztak gyengébben, mint városokban élő és céhekbe tömörülő társaik. De voltak olyan iparosok is, akik azért minősültek régi nyelvünkben „kontárok”-nak, mert olyan foglalkozásuk volt, amelyben nem indult meg a céhese- dés folyamata (csatkészítők, nyomdászok, pénzverők). Bogdán István megállapítása szerint az iparűzők mintegy 60 százaléka tartozott ebbe a csoportba. Erős konkurenciát jelentettek tehát a céhtagoknak, nem csoda, hogy azok mindent megpróbáltak visszaszorításukra. A reformkorban még érvényben voltak a kontárok működését tiltó rendelkezések, de ezeknek az előírásoknak egyre kevésbé lehetett érvényt szerezni. Pest vármegye a „szabad ipar” álláspontjára helyezkedve egyenesen támogatta tevékenységüket az 1840-es években. A céhek ugyanis drágán dolgoztak: sokba került a szabadalom kiváltása, és megpróbálták az árakat saját maguk megszabni. Pest megye a céhek ellen azok kiváltságai miatt lépett fel és került emiatt gyakran összeütközésbe a céhrendszer fennmaradását szorgalmazó központi kormányszervekkel. Pogány György
