Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-26 / 48. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. FEBRUAR 26., SZOMBAT Demeter József A Utba(n) Éjszakák mélyén Művi télen Az égből Kormos jégcsapok Csüngnek alá Hókristály-rácsokra Könny gőzölög Őseink szeméből Tömjénfüstös hazám Budapest — Ady szemfödele Szmogos gyászlepedőn Halott délibáb Versek pusztáján Ipari ködben Petőfi (világ)szabadságát V észharangozzák Temetők ölén Sínek kígyóznak Al-József Attilák után Almaink elé vetik Magukat a költők — Útba(n) önmagad felé — Hazám (Ecser) Pardi Anna Apokrif Az első angyal megfújta harsonáját. S fölbukkant mögötte néhány ember. A vérrel vegyes jégesőben, mentek csak a szörnyű időben földet művelni, buszt vezetni, mikor már minden odavan, még akkor is cselekedni. A második angyal ekkor várni kezdett. Trombitája mellé térdelt sok-sok gyermek. Összekulcsolt kezeiken járni kezdett a tenger, az ország és a dicsőség, az ólból, szalmáról kirepült számítógépek vérvörös inputja Jézust zengett, és sírt a föld minden nemzetsége. A háború újabb számlájához A jéghideg vízben szorosan egymás mellett úsztunk. A folyó havas hegycsúcsok között kanyargó», széles volt, mint gyermekkorunkban a Duna, Csepelnél. Őket nem láttam, csak tudtam. Bálint erős karcsapásait, amint a vizet szeli, tüdeje az enyémmel ellenkező ritmusban zihált. Vera bal felől csapkodott, régen kutyaúszásnak neveztük ezt a kapálózást, csodálkoztunk, hogy teste nem süllyed el. Egérfogai összekoccantak, amikor feléje fordultam, szedeijes száj tátogott rám. Bőrömet égette a jeges víz. Fejfájással ébredtem. Napokig nem szabadulhattam Bálint zihálásától, Vera szederjes szájától. Meglátogatom őket, döntöttem egy szép őszi vasárnapon. — Örülök, hogy itthon vagytok —- öleltem át Verát. — Te, Bálint, milyen jól nézel ki. Mintha a tengerparton nyaraltál volna... — Éppen készen van az ebéd — terelt Vera gyengéden a ház felé. A konyhába egyenest. Vera harmadik terítéket, hússal, burgonyával megrakott tálat tett az asztalra. Az ínycsiklandó tejfölös uborkasaláta illata végképp eloszlatta baljós sejtelmeimet. Régi barátok vagyunk, ezért nincsen szükségünk mentegetőzésre akkor sem, ha évekig nem találkozunk. Utoljára az elmúlt év tavaszán láttuk egymást. Vera és Bálint éppen ilyen váratlanul kopogtattak pesti lakásom ajtaján. Alvás helyett beszélgetéssel töltöttük az éjszakát. Még néhány félig kimondott szó, s minden olyan volt, mintha tegnap váltunk volna el egymástól. Vera kezdett beszédbe azon a régi hangon. — Bálintot elbocsájtották. — Tehát mégis — kiáltottam. — Veletek álmodtam, je- gesvízű folyóban úsztunk. — Nincsen semmi baj — mondta Bálint. — Nem vagyok munkanélküli, vállalkozó lettem. Van rendes munkám. — Hát persze, van, ahogy vesszük — mondta Vera. — Tapossa az Európába vezető út sarát, íratlan farkastörvényekkel ismerkedik. Szeged mellett dolgozik. Egész héten nem látom. Szombaton este jön meg, vasárnap este megy vissza. Ez neki rendes munka. Láttad a kezét? — Semmiség —, emelte magosba Bálint a jobb kezét. — Megesik sokszor az ilyen. Ütés, de már gyógyul. Csak lassan. — Azelőtt munkahelyi balesetnek számított az ilyen, most orvoshoz sem hajlandó elmenni. Régen segélyt is kapott. — Vera nem érti meg, másként van most. Nem hagyhatom ott a munkát. Begyógyul. Kicsit lassan, de gyógyul. — Azelőtt is mindég... Mikor az Agrobemél dolgoztál. Megütötted, megvágtad, megszúrtad — mondtam. Láttam én, evés közben bal kézzel kaszabolja a húst, a burgonyát, vizet is baljával töltött. Nem találtam különösnek, máskor is előfordult az ilyen. — Be ne gyulladjon — mondtam.' — De hát mitől ilyen? — mutattam a körmök fekete félholdjaira. — Föld meg olaj, olaj meg benzines föld, ilyesmi. Hiába mosom, nem jön le. Súrolom, mindenfélével, mégsem. Elhagyott szovjet üzemanyagbázison dolgozunk. A föld alatt akkora tartályokban tárolták a benzint, olajat, kerozint, akár egy bérház. Innen látták el az ország összes tankját, repülőgépét, más harci járműveket. Amikor megtudták a szovjetek, el kell hagyniok az országot, árulni kezdték a benzint, az olajat. Az emberek vitték, mint a cukrot. Egy százasért egy hordó olajat adtak. Ahogy ürültek a tartályok, az is lehet, a szivattyúberendezés mondott csődöt, oldalról fúrták meg. Ismét dőlt az olaj, a benzin, a kerozin. Bele a földbe, meg az emberek hordóiba. Mondom, egy százasért vihetett, amennyit bírt. Aztán eljött az idő, menni kell. Tömi-zúzni kezdtek a laktanyákban. Leverték a csempét, szét a mosdókat, ki az ajtó és ablakfóliákat, föltépték a padlót, kinyitották a tartályok csapjait, a kifolyó olajat tankokkal taposták bele a földbe. Tehetetlen dühükben, amiért el kell menniök. Évekig jól megvoltak itt, senki nem gondolt arra, egyszer vége lehet. Még Brezsnyev sem gondolta, Moszkvában sem gondolta senki. A tiszteknek és katonáknak odahaza nem volt lakásuk, úgy voltak itt, mintha életük végéig tartana katonai kiküldetésük. Egy bőröndöt vihettek magukkal, egy hátizsákot. Tehetetlen dühükben romboltak, amit értek. Persze ettől nekik semmi nem lett jobb. Hogy szétverték a laktanyákat, elárasztották a földeket olajjal, benzinnel... A módszert, hogy lehet megtisztíttatni a földet olajtól, benzintől én találtam ki — folytatta Bálint. — Mély lyukat fúrunk a földbe, ott, ahol szinte lucskos az olajtól, benzintől... A fúrókat láthattad a kertben, azaz a kertünk helyén, a csöveket is láthattad... Nagyon mélyre kell fúrni, majd bele a csövet, vízzel töltjük azt meg, mivel a víz faj súlya nehezebb a benzinnél, olajnál, felnyomja... Ekkor már nincsen más dolgunk, mint tartályokba gyűjteni. Eleinte piszok nehéz volt, de már megszoktuk. Megtanultuk. Megy, mint a karikacsapás... Ha visszagondolok, amikor megláttuk, hol fogunk dolgozni, nem mondom... Amerre nézett az ember, fénylett a szántó, a kukoricaföld az olajtól, bűzlött a benzintől még az ég is. Napokig nem tudtuk, hogy lássunk hozzá... Mondom, én jöttem rá, én találtam ki a módszert. Késő este váltunk el. Bálint egész este arról beszélt, találmányát szabadalmaztatni fogja. Évekig eltarthat a munka, annyi az olaj meg a benzin a volt szovjet üzemanyag- bázison, Szeged mellett... Most Vera itt ül velem szemben, száraz szemmel bámul, keze az ölében, és hallgat. Elmondta már, Bálintot munkatársai kísérték a szegedi kórházba. Először úgy tűnt, egész karját amputálni kell, válltól. Az orvos azt mondta, az élete forog veszélyben, azért. Később mintha javult volna az állapota. Penicillinkúra, antibiotikumok, meg minden... Konyáktól csonkolták a jobb karját. Most itt ülünk, és mindketten hallgatunk. De mi lesz holnap? Csongor Rózsa S zünet nélkül dörgött-villámlott, foszlányokra szaggatták a fények a téli éjszakát. Amikor elkezdődött, mind a négy oldalán egyszerre villant fel a temetőben, sötét villogással a fekete márvány obeliszk. Csecsemő sírt fel valamelyik kriptában; egy térdeplő angyal feje levált a törzséről, és lomhán továbbgurult. Egyetlen dübörgésbe torlódott a számtalan dörrenés, a villanások köröskörül egyetlen lobogásba. Remegett a föld, érezhetően meg-meg- rázkódott, mint a túlterhelt igásállat. Teljes hangerővel kezdődött s olyan egyszerre, mindenki tudta, mit jelent. Vékony hóréteg borította a teret a gerincetört híd előtt, két nap óta érintetlenül. Narancsszínű fények, lilás árnyékok vibráltak a szűz hótakarón. Lángra kapott a hegyoldalban a szikla, forrni kezdett a folyón a jég. Szerteszét az utcákon acélhullák, lódögök, járműtetemek és halottak — végképp elözönlötték a halottak a várost —; az élők a föld alá húzódtak mindenütt. Villany csak a hegy odvaiban égett már. Évszázadok óta sötét katakombák fényárban úsztak, s a főparancsnokság körül éles fényű izzók jelezték a pincejáratok és barlangi folyosók fordulóit. A fenti mennydörgés itt fenyegető, alattomos morajlássá tompult, mintha nem is fentről, hanem valahonnan a föld mélyéből, kitömi készülő vulkán háborgó kavemáiból hallatszana. Atbor- zongott a remegés a nehéz sziklatömbökön, gyöngyözött a veríték a barlangok falán, s elmosódó nyomokat rajzolva üvegtiszta, imbolygó cseppek futottak lefelé. Csend volt máskülönben a folyosók üres labirintusában. Megcsörrent néha a telefon valamelyik irodán, s egy szőnyegekkel tapétázott, süppedős bútorokkal berendezett helyiségben magas rangú tisztek alacsony rangú nők társaságában iszogattak. Szolidan iszogattak, és több szóla- mú kórusuk, melyben finoman elegyedett minden hangszín a szoprántól a basszusig, kellemesen halk volt, csak zsongó ritmusa lüktetett ki az üres folyosóra: Es geht alles vorüber, es geht alles vorbei... Utasításához híven az ügyeletes parancsőrtiszt fölkeltette a tábornokot. Azonnal ellenőrizték az első jelentéseket a térképen, de a tábornok hamar megunta a keresgélést. — Igen, ez várható volt — mondta, és hozzákezdett borotválkozni. Utasította a pa- rancsőrtisztet, teremtsenek rádiókapcsolatot a főhadiszállással. Ezen a részen vastag, bordó szőnyeg borította a folyosók kőpadlóját is, elhaltak rajta a léptek; csak a szüntelen, tompa morajlás hallatszott, és a híradósok előtt a vegyes kórus zsongása: Alles, was entsteht ist Wert, das es zu Grunde geht... A hegy alatt, egy pincekórházban fölébresztették a járóképes betegeket: azonnal öltözni s átadni az ágyat. Végigjárta a Fekete Gyula Ostrom segédorvos a zsúfolt kórtermeket s injekciókat adott nekik; a nővérkék fájdalomcsillapító porokat osztottak ki, kórjelentések papírjából készült tasakokban. Gyülekezniük kellett a folyosón, fél marék kétszersülttörmeléket kaptak, gyufásdoboz- nyi szelet margarint és marmaládot, s az áttört falon keresztül a szomszédos ház pinceraktárába irányították őket. Egy tüzér- őrvezető csonkolt jobb karján átütött a vér a kötésen, de nem fájlalta nagyon a sebet, és máskülönben is szökni akart már a kórházból. Volt ágyszomszédját, akinek a fél lábát térdből amputálták, és bizonytalanul mozgott még a gyalulatlan lécből készült szükségmankón, a megbontott fal résén átsegítette. Bokáig ért a faforgács az új helyiségben, orrfacsaró bűzt árasztott egy levedző csatomakönyök. Jó helyet foglaltak a sarokban, távol a bejárattól és a bűztől. Két cigarettát sodort a féllábú, az egyiket az őrvezető szájába dugta. — Az a feneség, éppen a jobb karom — mondta az őrvezető. — Majd átszokik a bal kezére. Mindenre kitanítja az embert a szorultság. — Öt hold föld! — mondta nyomatékkai a félkarú, s mélyet szívott a cigarettából. Jó idő múlva azt kérdezte: — Mit gondol, zsidó után is jár? — Azt én nem tudhatom, ugye — felelt egy hosszú szippantás után a másik. — Arról a piagáton se volt szó, csak katonáról, már úgy értem, katonaszökevényről. Meg aki bújtassa. De lehetséges, megadják zsidó után is. Szaporodtak a becsapódások a környéken. Korán volt még, de a föld felszínén a várost másodpercekre sem takarhatta el a felhasogatott sötétség, tűzrózsák gyúltak minden pillanatban és mindenfelől, bíborló csíkok karcolták föl a villámfényben lüktető eget. Fülsiketítő robajjal pukkantak az aknák, ahol a terepet a sorozatvetők munkába vették, sáros hó fröccsent szét a falakra, még az emeleti sötét ablaküregekbe is. Körül a látóhatáron a város csipkézete átizzott a villámló fényben; tankok másztak ki az Irhásárok felől, a hegy mögül, csörömpölve cammogtak a szétvert makadámúton, lomhán kanyarodva kerülték a felrobbantott aknák gödreit. Mint idomított elefántok az erősödő dobpergésre, nehéz acéltestükkel egyszerre fordultak a völgy felé, és fölemelt ormányukat fenyegetően meglóbátva lőni kezdték a szemközti lejtőn a temetőt. S ztálin-gyertya gyúlt ki a temető fölött, imbolyogva ereszkedett lefelé a szélben, éles fényétől felragyogott a havas táj, és szurkosfekete árnyékokba rejtőzött az éjszaka. Nem messze a főbejárattól, ahol egy behavazott bombatölcsérből villamossínek kunkorodtak az égnek, fekete egyenruhás alakok bújtak a kőfal tövéhez a fény elől. Három nap óta tartották megszállva a temetőnek ezt a felét a fekete egyenruhások, drótakadályokat húztak, egészen a német állásokig, s aknákat telepítettek a tankakadályok elé. Éjjel, hóvilágnál dolgoztak, a napot végigaludták a gondnoki épület alagsorában, a halottasházban, s abban a néhány, tágasabb kriptában, amely erődnek is beillett, s amelyből a halottakat rögtön az első napon kilakoltatták. Egy gyanús nőt is találtak, pár hetes csecsemővel az egyik kriptában, melyet a magánjog neves professzora előre elkészíttetett maga és családja részére. Nem tudta hitelt érdemlő iratokkal igazolni magát a nő, rázárták a kriptát, további intézkedésig, és átfésülték nagyjából a környéket, mert a condrái közt egy férfinadrágot találtak — azt állította, övé a nadrág —, de csak egy ételdoboz került elő az egyik közeli sírról, benne szárazbab s egy kocka margarin. Mikor is történt ez, melyik napon? A városnak ezen a részén, a folyó innenső partján nemigen tartották számon már a napokat. Sokan úgy gondolták pedig, amikor a mennydörgésre fölébredtek, hogy ez sorsdöntő nap lesz az életükben, mégsem számoltak utána, hányadika van. Mintha karácsonykor megállt volna az idő. Naptárt sem igen láttak az új esztendőről a budai parton.
