Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-25 / 47. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 25., PÉNTEK 13 Válasz az ’56-os forradalmárok nyílt levelére Főszerkesztő Úr! Tisztelet­tel kérlek, hogy lehetősége­itekhez képest — elkerülen­dő azt, amit nem szeretnék: vagyis más lapban publikál­ni a válaszlevelet — a Pest Megyei Hírlap február 5-i számában megjelent ,,’56-os forradalmárok Pongrátz Gergely védelmé­ben” című olvasói levélre küldött észrevételeimet kö­zölni szíveskedjetek. — Előzetesen még annyit: az Esti Hírlap február 25-i szá­mában megjelent „Ne adjá­tok fel a Corvint!...” című írás szerzője vagyok, s na­gyon úgy érzem, az 56-os forradalmárok” t. i. a levél aláírói — oktala­nul háborodtak fel, támadó hangúnak minősítve a cik­ket. Igen tisztelt ’56-os Sza­badságharcosok! Megjelent leveletek — egykori főparancsnokotok, Pongrátz Gergely védelmé­ben — azon kívül, hogy an­nak hitelessége erősen meg­kérdőjelezhető, alapvető in­formációhiányra utal. Tud­notok kell: a támadónak mi­nősített írás egy, a Duna Pa­lotában lezajlott tényfeltá­ró dialógusról szólt, annak kapcsán (riport formájá­ban!) szólaltattam meg a két érintettet, Wittner Má­ria és Pongrátz Gergely sza­badságharcosokat — mind­kettőjükkel még az írás megjelenése előtt ismertet­ve annak teljes szövegét. A lényeget összefoglalva: több oldalról bebiztosítot­tam a feldolgozásra került tudósítás, riport támadhatat­lanságát — minden eshető­ségre felkészülve még a helyszínen készített hang- és videofelvételt is elkér­tem a dialógussorozat ren­dezőitől, a „Pro Patria et Li­bertate” Alapítvány kurató­riumától. Kifejezetten a tiltakozó levél aláírói — illetve sza­badságharcunk történetét kutató olvasóink — kedvé­ért néhány szabadsághar­cos-tévedésre hívnám fel a figyelmet: 1. Wittner Mária, volt ha­lálra ítéltet nem vezérli semmiféle „engesztelhetet­len gyűlölet” a külföldre menekült szabadságharco­sokkal szemben, ő maga is elhagyta Magyarország te­rületét a forradalom leveré­se után, de nem Angliából jött haza, hanem Ausztriá­ból, a mödlingi láger lakó­ja volt, hasonlóan, mint baj­társa, Pongrátz Gergely. — Ha gyűlölné október hőse­it, a túlélőket, akkor ma nem azt a munkát végezné, amellyel éppen egykori har­costársai bízták meg: a nél­külöző szabadságharcosok segélyezését. 2. Pongrátz Gergely téve­dései „az emlékezetből és dokumentumok hiányában íródott” Corvin köz, 1956 című könyvében olyan vas­kosak, melyek bírálata, gór­cső alá vétele nemcsak dol­ga az újságírónak, szabad­ságharcunk történetét kuta­tónak — hanem kötelessé­ge is! A Für Lajos vezette „Pro Patria et Libertate” Alapítvány kihangsúlyoz­ta: torzításmentes, ’56 igaz történetét leíró krónikáját akarják az elkövetkező ge­nerációkra hagyni. A vita­tott könyv szerzője nem hi­vatkozhat feledékenységre, dokumentumok hiányára, stb. — ha történelemköny­vet írt, akkor az események valósághű megjelenítése követelmény. 3. Tudomásul kell ven­ni: 1956. október 23-tól a társadalom különféle réte­gei — kommunisták is — harcoltak az ország függet­lenségéért, nem beszélve arról, hogy a magyarokon kívül cigányok, zsidók, szerbek, szlovákok és oro­szok is fegyvert fogtak a diktatúra ellen... Ezeket a névtelen hősöket — talán hasonlóan Wittner Máriá­hoz — többnyire nem az eszme vitte a barikádokra, ők ösztönösen, szabadság- vágytól hajtva álltak a for­radalmárok közé. Há akkor jók voltak bajtársnak, seb­kötözőnek, segéderőnek — akkor ma érthetetlen hivat­kozni az eszme hiányára. 4. Pongrátz Gergely elvi­tathatatlan és történelmi ér­deme csupán az, hogy kb. 9-10 napon át fegyveres résztvevője, 5-6 napig egy ellenállási góc — esetünk­ben a Corvin köz — irányí­tója volt. De csak ennyi és semmi több! Bajtársai, akik ugyanott, ugyanúgy hacoltak mint ő, holtan ma­HISTÓRIA Antalffy Gyula A magyar kocsi n Az 1500-as évek ko- • csijának, ennek az ak­kori körülményekhez ké­pest rendkívül gyors és ké­nyelmes közlekedési esz­köznek a korabeli képe is ránk maradt. Jeremias Schemel augsburgi festő XVI. század közepe táján készült vázlatkönyve „ein Ungarische Gutsche” fel­irattal bemutatja az utókor­nak. Hennyey Vilmos a ma­gyar postálkodás történet­írója Schemel rajza alapján így írja le teljes részletes­séggel a magyar kocsit: „Három ló va.n egymás mel­lé befogva ugróállásban. A kocsi jobb oldalán a hátsó kerék tengelyéhez egy rúd van ráillesztve hámfával a harmadik ló számára. A hámkötelek mindegyike bőrtokkal van ellátva, hogy a ló testét fel ne horzsol­ják. Két kisebb mellső kere­kének 12-12 küllője van, a két nagyobb hátsónak 14-14 küllője. A kocsiszek­rény nem függ szíjon, nem is nyugszik acélrugón, ha­nem közvetlenül a tengelye­ken. Mindkét oldalán két- két lőcs. Bal oldalán egy vashágcsó a felszálláshoz. A kocsiszekrényben vesz- szőből font kas van, amely hátrafelé fokozatosan ma­gasabbra emelkedik, alkal­masint azért, hogy szükség esetén ponyvafedéllel leta­karható legyen. A kas hátul- só ülésén két személy fog­lal helyet, egy pedig a szemközt levő kisülésen, a kocsis háta mögött. A ko­csi felszereléséhez a felfüg­geszthető párnázás tarto­zik, amely pehellyel töltött gyapjas báránybőrből ké­szült. Amikor az utas alud­ni kívánt, azt vállaira, a nyaka köré vette, úgy, hogy a fej nem ütődhetett a kocsi oldalaihoz. Különben a párnazsákot a derekára il­lesztve az ülést tette kényel­mesebbé.” A korabeli rajz, az egy­korú adatokra támaszkodó leírás szerint ilyen az a ko­csi, amelynek felhasználá­sával Mátyás megteremti az országban az első kocsi­postát. A budai—bécsi nagyúton rendszeres kocsi­járatot indít a két város kö­zött. Ezeket a kocsijárato­kat használja mind a ki­rály, mind pedig az udvará­ba tartó külföldi követek, akik meglehetősen gyakran járják ezt az utat. Mátyás kocsipostájának Buda és Bécs közti vonalán minden öt-hat mérföldre van egy etetőállomás, az út felén, Győrben pedig lovakat is váltanak. A bécsi úton kí­vül az ország egyéb főútvo­nalain is létesít Mátyás ha­sonlóan szervezett kocsi­postát, halála után azonban sorra megszűnnek. 1518-ban, amikor Herbers­tein nálunk jár, a bécsi já­rat még működik, hiszen ő írja le legrészletesebben az utazást a kocsipostán. . Bu­dáról Bécsbe olyan kocsin megy, melyet három egy­más mellé fogott ló húz. A kocsissal együtt négyen fér­nek el rajta, így futnak éj­jel-nappal. Közben minden öt-hat mérföld után etet­nek, Győrött pedig lovakat váltanak — vagyis a rend­szer Mátyás halála után egy negyedszázaddal is vál­tozatlan. Az abrakoltató ál­lomások Herberstein sze­rint Vark (Bárok,. a mai Óbarok puszta, Bicske mel­lett) Kocs, Győr, Ovár és Bruck. A Buda és Bécs köz­ti 32 mérföldnyi utat — ugyanúgy mind Dainero közli — egy nap és egy éj­jel teszi meg, és az utazás­nak ezt a módját egészen kényelmesnek találja, külö­nösen azért, mert ételt, italt, ruhát, sőt ágyneműt is vihet magával. Itt találkoz­tunk először a hálókocsi ősével. A XV. és a XVI. század­ban a buda—bécsi kocsi­posta kétségkívül Európa leggyorsabb és legkényel­mesebb közlekedési lehető­sége. * A kocsi rendszeres forga­lomba állításával az eset­len és lassú hintószekér in­kább csak ünnepélyes alkal­makkor kap már szerepet. Mátyás első felesége, Pod- jebrád Katalin lóháton jön ugyan Prágából Budára, de második asszonya, Beatrix nápolyi királylány 1476-ban díszhintón érke­zik a stájerországi Pettau- ból Székesfehérvárra. Er­ről az utazásról részletes korabeli beszámoló maradt ránk. A nagy király Budá­ról háromezer nemesúr kí­séretében elébe lovagol menyasszonyának. Vasár­nap kel útra és hétfőn érke­zik Fehérvárra. Beatrix arannyal hímzett, zöld bár­sonnyal borított, aranyo­zott hintón érkezik meg. Kí­séretének tagjait hét, ugyan­csak gazdagon aranyozott hintószekér hozza, melyek mindegyikébe hat-hat ló van fogva; az egyikbe fehé­rek, a másikba barnák, a többibe is mind mások. A kocsisok aranygombbal dí­szített bársonyruhát visel­nek. A király kedden fél- mérföldnyire a város előtt fogadja menyasszonyát. Gábor egri püspök üdvözli a felséges hölgyet, majd megszólalnak a tárogatók, kürtök és a különböző hú­ros hangszerek. Az ünnepé­lyes fogadtatás után a ki­rályné fehér, a király pedig barna ménre ülve vonul be Fehérvárra. Csütörtökön lezajlik a koronázási ünnepség, s pén­teken a király és a királyné Fehérvárról elindul Budá­ra. Mátyás a fővárosból Be­atrix hintóinál sokkal pom- pásabb két aranyozott hin- tószekeret hozat le Fehér­várra, s az itteni ünnepsé­gek végeztével ezeken az egyenként 4000 forintra be­csült díszhintókon hajtanak be vasárnap a budai várba. Kedden ünnepi ebédre ül­nek össze a várpalotában a fejedelmek, hercegek, gró­fok, püspökök, zászlós urak és lovagok. „A királyi teremben tartották a lako­mát” — mondja el igen aprólékos gondossággal a Beatrix útját leíró Peter Es- chenloer. — „A falakat arannyal átszőtt posztó bo­rította. Az asztal fölött a fa­lon barna bársony függött, radtak a Corvin közben je­lentős számban bitófán vé­gezték, s még viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat azok, akik „csak” 5-15 évet töltöttek rácsok mögött... Ez utóbbiak sora­iba tartozott Wittner Má­ria, akivel szemben az „’56-os forradalmárok” megvédeni szándékozzák Pongrátz Gergelyt. — En­nek a sokat szenvedett asz- szonynak ne lehetne nyilat­kozni 1956-ról? 5. Végezetül (s ez a do­log, válaszlevelem legkel­lemetlenebb része) figyel­mébe ajánlom laikus olva­sóinknak, újságíró kollégá­imnak: az „aláírók” egy ré­sze csak az újságból érte­sült „tiltakozásáról” — Ki­rály László például (amint azt Wittner Máriának és Pongrátz Gergelynek kül­dött levele tartalmazza) „megdöbbenéssel értesült” a megjelent tiltakozó levél­ről, aláírása tényéről. Ugyanez mondható el Vizi Imre („Vasutas”) esetében is. Szemenyei-Kiss Tamás újságíró a Pro Patria et Libertate Alapítvány sajtóreferense Már tudom, kire kell szavaznom Az 1994. február 10-én kelt levelemre a február 14-i szá­mukban közölt tájékoztatást köszönöm. Legalább tud­tam a jelölt hovatartozását és tudom, kire kell szavaz­nom, úgy, mint négy évvel ezelőtt. Valóban nem olvas­tam el a lap aljában lévő pici betűket, hisz az nem is a témával kapcsolatos, utó­lag olvasva is csak azt közli, hogy ki adta ki a szórólapot. En egy bemutatkozást így képzelek el: Dr. Hoppál Endre, az MDF képviselőjelöltje meg­méretteti magát. Nem szé­gyen az, hanem megtisztelte­tés. Azon túl, hogy az apró be­tűket nem olvastam el, so­kaktól megkérdeztem jelöl­tünk hovatartozását, de sen­ki nem tudott választ adni. Tehát nem én voltam az egyedüli, aki nem látott tisz­tán. Elnézést a jóhiszemű téve­désért, végül is az eredmény pozitív. Pálinkás Ferenc y Tápiószele középen a magyar, két olda­lon pedig a nápolyi és a szi­cíliai címerek voltak látha­tók. Az asztal közepén ült a király és a királyné. A ki­rály cobollyal prémezett sárga atlasz ruhát, a király­né pedig szintén cobollyal díszített és arannyal átszőtt vörös ruhát viselt... A ma­gyar érsekek, püspökök és zászlós urak számára hét asztal volt elhelyezve, mindegyik asztalnál külön pohárszék állott, melynek mindegyikén ötven aranyo­zott ezüst kupa és serleg volt a többi ezüst éteszkö­zön kívül. A király melletti legelső asztal a nagy grófé volt, utána következtek a kormányzó, a vajda Bánffy Miklós, a kalocsai érsek, az erdélyi püspök és a nagyváradi püspök. A Má­tyás asztala előtt fölállított pohárszék tíz rőf hosszú volt (a Magyarországon használatos bécsi rőf 0,7 méter). Kilenc polcán öt­százhatvan aranyozott ser­leg, bilikom és kupa állott; ugyanitt volt elhelyezve egy négy részre osztott, két akós ezüst hordó, melyben négyféle italt tartottak. (Folytatjuk) Orgonaépítés támogatása A magyarországi hangszerek közül legtöbb forrás az orgonákról maradt fenn a 17. századból. Az egy­házi zenében meghatározó szerepe miatt számos ki- sebb-nagyobb adalék ismert az orgonáról. Még Pest vármegye közgyűlésein is időnként napirendi pont volt. 1686, vagyis Buda visszavétele után az egykori fővárosban megkezdődött a romok eltaka­rítása, az újjáépítés. így volt ez a testvérvárosban, Pesten is. Az egyház is visszatért e két városba, or­gonára is szükség volt — legalábbis a katolikus és evangélikus felekezetnél, hiszen a református egy­ház — Kálvin hatására — még nem nagyon enged­te be templomaiba a hangszert. A 17. század végén orgonakészítő is működött Pesten, neve nem ma­radt fenn, csak annyit sikerült róla hoz Kálmán­unk, a magyar zenei művelődés kutatójának kiderí­teni, hogy Pesten Tót Mihály házában lakott Nem tudjuk biztosan, de elképzelhető, hogy ez a névte­lenségbe burkolózó orgonakészítő készítette azokat a kisebb orgonákat, amelyek megépítéséhez Pest vármegye is támogatást adott. 1697. február 25-én foglalkozott a közgyűlés a pálosok kérésével, misze­rint támogatást kérnek orgonájuk építéséhez. A vármegye nem zárkózott el, 75 forint támogatást szavazott meg a gyűlés, csupán azt kötötte ki, hogy az elkészült orgonán „a vármegye címerét helyezzék «/.’’Hasonló feltétellel teljesítették a szerviták kéré­sét; de ők csak 50 forintot kaptak 1695-ben a vár­megyétől. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents