Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-22 / 44. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1994. FEBRUÁR 22.. KEDD 9 Kivonnám a magyar focit a nemzetközi vérkeringésből Beszélgetés Grosics Gyulával, a „Fekete Párduccal” „Nem vagyok politikus, de szeretek politizálni.” „Életem döntő része szolgálatban telt el. Most sem akarok mást: szolgálni a nemzetet, a parlamenti demokrácia keretei között.” „Minden kapcsolatot megszakítottam a labdarúgással, vagy ha úgy tetszik, a labdarúgás szakított velem.” „Nem vállalhattam közösséget azzal a folyamattal, amelynek látható volt a katasztrofális vége.” „Amíg hazugságok sorozata jellemzi a közéletet, miért lenne kivétel a sport a labdarúgás.” Alakja egy sportágon, a labdarúgáson keresztül vált világszerte ismertté. Nevével kezdődik annak a csapatnak az összeállítása, amellyel Brazíliától Skóciáig azonosítják Magyar- országot. Kulcsjátékosa lehetett egy olyan tizenegynek, amely új korszakot nyitott az egyetemes futball történetében. A honi foci számára mégis fölöslegessé vált. Nem tartottak igényt szaktudására, segítségére. Túl sokat kritizált. Ma már meccsre sem jár. A politika tölti ki napjait, hisz benne, hogy politikusként még segíthet. Grosics Gyula, a „Fekete Párduc”. A dorogi származású játékos a Mateosz, a Honvéd, majd a Tatabányai Bányász labdarúgója, 1947 és 1962 között 86 alkalommal őrizte a válogatott hálóját. Az aranycsapat kapusaként az évszázad mérkőzésének, a londoni 6-3-nak 40. évfordulóján vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. — Ez volt az első kitüntetés, amellyel pályafutásunkat az állami vezetés közvetlenül is elismerte. Akkor vállverege- tést, meg ötezer forintot kaptunk. Az eredetileg ígért ösz- szeg egyébként háromezer volt, de a győzelem óriási nemzetközi visszhangja nyomán „megtoldották” a jutalmat. Abban az időben ez nem volt kis pénz, mégis nyugodt szívvel mondhatom: csak legutolsósorban érdekelt minket az anyagi vonzat. Nem a pénz motiválta akkoriban a játékosokat. A labdarúgást és a sport egészét a társadalom fölé helyezte a politika. Eredményeinket a Ráko- si-rendszer a maga javára manipulálta. Azt hiszem, a szörnyű állapotban lévő ország lakossága tulajdonképpen a kiemelkedő sporteredményeken keresztül súgta meg a nagyvilágnak: ezek vagyunk mi. Londonban nem egy labdarúgócsapat győzött, hanem mi, magyarok nyertünk. — Mi volt a titka annak az együttesnek? — Az, hogy a szó valódi értelmében csapat volt. Talán azóta sem akadt még egy válogatott, ahol négy extraklasszis labdarúgó játszott együtt, egy időben. Bozsikra, Hidegkútira, Kocsisra és Puskásra gondolok. Ők Pelé, Beckenbauer, Maradona léptékű futballisták, olyan magasságokba emelkedtek tudásukkal, ahová eljutni csak nagyon kevés játékosnak adatik meg. Nem kétséges, az egy álomegyüttes volt összetétele alapján, de mi emellett barátok is voltunk, összetartoztunk, mint egy hagy család. Kétszer nyertünk Európa Kupát, olimpiai bajnokok lettünk, győztünk az évszázad mérkőzésén és annak visszavágóján, megvertük 3-0-ra Rómában az akkor szintén rettegett olasz válogatottat, négy és fél évig veretlenek maradtunk. Igaz, erre a fantasztikus sorozatra nem voltunk képesek feltenni a koronát, hiszen a berni világbajnoki döntőt elvesztettük. Óriási csalódást okoztunk, nemcsak magunknak, hanem tizen- ötmilló magyarnak is. Akkor döbbentünk rá, hogy jóval többet tettünk a futballnál, úgy értem: az, amit mi nyújtottunk, nem is sport, inkább szolgálat volt. Az aranycsapat anélkül, hogy mi akkor teljes mértékben tisztában lettünk volna ezzel, a magyarságtudatot erősítette, jelképezte. Emellett, túlzás nélkül állíthatom, az egyetemes futballnak is maradandót adott. Épp azért, mert egy időben több extraklasszis focista játszott együtt, meg tudta változtatni a világ labdarúgásának taktikáját. Tulajdonképpen az aranycsapatra jellemző játékstílust Bukovi Márton találta ki az MTK-nál, s végül, amikor a brazilok átvették, megfogalmazták a lényegét is. mondván: ez a 4-2-4-es felállással játszott rendszer. Ez speciálisan magyar játék volt, ezért maradt fenn a mai napig az aranycsapat a futballvilág „tudatában”. Egyetlen mérce — Jóleső érzés lehet, hogy bárhol jár mindenütt tisztelőkre talál... — De ez tulajdonképpen a minket követő generációk szégyene is. Ha lett volna azóta egy vagy több olyan nemzedék, amely szintén maradandót tudott volna produkálni, akkor nem rólunk beszélnének negyven év távlatából. Talán az Albert Flórián fémjelezte társaságból válhatott volna egy új aranycsapat. De az a gárda morálisan különbözött a miénktől, más környezetben nőtt fel, s ennek kisugárzása, hatása akadályozta a csapat kibontakozását. — Össze lehet egyáltalán hasonlítani az ötvenes évek válogatottját egyetlen más későbbi nemzeti tizeneggyel? — Hazai szinten biztos, hogy nincs összehasonlítási alap. De azt hiszem, az a kérdés is abszurd, amit mostanában gyakran hallok: vajon mi lenne az eredmény, ha az aranycsapat kiállna a mai válogatottal? Szerintem csak egyetlenegy mérce létezik, mégpedig a korszakos összehasonlítás. Vagyis az, hogy egy nemzeti válogatott az adott időszakban milyen helyet foglal el a világ labdarúgásában. Az pedig kétségtelen, hogy mi az ötvenes években a legjobbak voltunk, a mai magyar futball pedig jóindulattal is csak a világ harmadik vonalába sorolható. Amit igenis össze lehet vetni, az a futballisták egyéni képessége az egyes posztokon. Így például szembe lehetne állítani mondjuk Bozsikot Détárival, s megvizsgálni, melyikük kezelte jobban a labdát, irányított hatékonyabban, játszott képzettebben. Minden más kérdés azonban a futball technikai és taktikai repertoáijára vonatkozik. S el kell mondanom: a futball taktikai téren rengeteget változott, de egyáltalán nem előnyére, inkább hátrányára. A mi időnkben az ellenfél semlegesítése, ma a megsemmisítése a cél. Akkor 8-9 játékos improvizált, s 2-3 oldott meg taktikai feladatot. Ma ez az arány pontosan fordított. Olyan hihetetlenül zárt keretek között játszanak még a legnagyobb klasz- szisok is, hogy az egyenesen a kombinatív, szép foci halálához vezet. — A szakemberek éppen ezért szabálymódosításokat javasolnak a nemzetközi szövetségnek. Többek között megváltoztatnák a lesszabályt, s a pályára lépő játékosok számát is. Mi erről a véleménye? — Nem hiszem, hogy ezt a problémát adminisztratív eszközökkel meg lehetne oldani. Egyre kevesebb a gól, egyre se- matikusabb a játék, hiányzik az igazi látványosság, logikus, hogy csökken a nézőszám. Ez pedig nem csupán a honi pályákra jellemző, hanem világjelenség. Olaszországban, Spanyolországban, Németországban olyan horribilis összegeket fektetnek a futballba, hogy előbb-utóbb nyilvánvalóvá fog válni: ha nem akaiják, hogy mindez ablakon kiszórt pénz legyen, akkor igenis ki kell szolgálniuk a közönség igényeit, belátva, hogy ez a játék népszórakoztató iparág. Itthon is be kell következnie ennek a szemléletbeli változásnak. Egy mai magyar játékosnak teljesen mindegy, hogy száz vagy ötszáz néző előtt játszik, s megijed, ha külföldön százezren tombolnak a lelátón. Mi aggódtunk, ha nem volt tele a Népstadion... Erkölcsi tartás — Önnek, aki átélte a honi futball legfényesebb időszakát, mi a véleménye a mai, úgymond profi világról? — Nálunk a profi szemlélet csak az ellenszolgáltatásban érvényesül. De ez nem az elmúlt esztendőkben alakult ki, hanem egy harmincéves folyamat végterméke. A baljós jeleket már a hatvanas évek második felében lehetett látni, s ezek egyáltalán nem szakmai hiányosságokból fakadtak, hanem morális- kérdésekből. Azokban az években szinte magába szippantotta a sportág az olyan emberek tömegét, akiknek csak és kizárólag egzisztenciális kérdést jelentett a labdarúgás. A játékosok csupán éltek, vagy ha úgy tetszik, visszaéltek ezzel a helyzettel. Ezt logikusan követte a bundák sorozata, s nemcsak a csúcson, az első osztályban adták-vették tetszés szerint a mérkőzéseket, ez átitatta a hazai focit a legmélyebb rétegekig. Még serdülőmeccseken is megmásították az eredményeket, képzelheti, milyen élvonalbeli játékosok váltak azokból a fiúkból, akik ilyen közegben nőttek fel. — S nem akadt ember, aki mindezt látva figyelmeztetett volna? — Én pontosan tudtam, mi történik, és hogy hová fog vezetni. De hiába mondtam bármit is, senki sem hallgatott rám, hiszen az a közeg, az az állapot tökéletesen megfelelt mindenkinek. Abban az erkölcsi értékek nélküli világban játékos és vezető egyaránt jól érezte magát. — Bármiről is beszélünk, vissza-visszatérő kulcsszó a mondandójában az erkölcs, a morál. — így van. Én sokkal többre értékelem az erkölcsi tartást, mint magát a futballt, \ szakmát. Elvégre a gyerek megtanulja a játékelemeket az edzésen, de az alapvető morális kérdésekkel nem lesz tisztában, ha nem vezetik rá, nem kap róluk pontos képet. Ezért állítom, hogy az ifjúság csak áldozata a helyzetnek, nem pedig okozója. Az én értékrendem szerint négy alapvető tényező határozza meg, hogy egy tehetséges ifjúból milyen formátumú játékos válik. Az életvitele, az életszemlélete, vagyis az erkölcsi tartása, a szakmájához való viszonya, valamint maga az edzésmunka, amit elvégez.-—De a hazai szinten kimagasló játékosok sem állják meg helyüket idegenlégiósként, a külföldi bajnokságokban. — Valóban csak néhányan. Ha leszerződted őket egy nyugati klub, előbb meg kell birkózniuk a nyelvi problémákkal, be kell illeszkedniük egy teljesen más, teljesítményorientált társadalomba, fel kell venniük egy sokkal magasabb szintű munkaritmust. Ha át tudják vészelni ezt a kritikus kezdeti időszakot, akkor megragadnak, elfogadtatják magukat. Mindez azonban még azon kevesek közül is csak né- hányuknak sikerül, akiknek egyáltalán profiszerződést kínálnak. A többség itthon marad, ahogy mondani szokták, beleszürkül az átlagba. — Lehet még egyszer újra magyar aranycsapat? — Aki ma Magyarországon azt hiszi, hogy a hazai futball belátható időn belül előrelép, az keservesen csalódik. Gyökeresen meg kellene változtatni a szemléletet, az értékrendet, s nem csupán a labdarúgásban. Amíg hazugságok sorozata jellemzi a közéletet, miért lenne kivétel a sport, a labdarúgás világa? — Mégis, vannak megkérdőjelezhetetlen hitelű világklasz- szis sportolóink, mint Egersze- gi Krisztina vagy Damyi Tamás. .. — Az egyéni sportágak ez alól némi kivételt jelentenek, mert ahol centik, másodpercek, egyéni képességek döntenek, ott meglehetősen egyértelmű a helyzet. A egyéni sportágban induló versenyző elvégzett munkájára, tehetségére alapoz. A csapatban azonban el lehet „bújni”. A mi együttesünkben volt 2-3 játékos, aki a másik nyolc munkájára alapozott, de ma ez éppen fordítva van. Itt alapvető értékrendek borultak fel, s ezt nem bírja el sem a sport, sem a társadalom. Ha a miértre keressük a választ, a főbűnös után kutatunk, akkor mindig egy végkövetkeztetésre jutunk: ilyenné tette az embereket az elmúlt évtizedek politikai rendszere, a kommunizmus, címkézhették akár népi demokráciának, aktír szocializmusnak. Tabula rasa — Mégis mi fordít egy futballkapust a politika felé? Miért lett a „Fekete Párducból" politikus? — Nem vagyok politikus, csak szeretek politizálni. Életem döntő része szolgálatban telt el. Alárendelve egészen kis közösségek óhajainak, illetve a nemzet érdekének. S amikor lehetőségem,adódott arra, hogy a sportban belém rögződött módon ezt a szolgálatot más területen folytathassam, vállaltam a kihívást. Most sem akarok mást: szolgálni a nemzetet, a parlamenti demokrácia keretei között. A politika felé orientált az a tény is, hogy 1985 óta minden kapcsolatot megszakítottam a labdarúgással. Vagy, ha úgy tetszik, a labdarúgás szakított velem. Egy gyönyörű, több évtizedig tartó házasság szakadt meg, tűnt el, s ezt az űrt töltötte be a politika. Nekem 14-től 57 éves koromig a futball volt a világom, s ettől a sportágtól meg is kaptam mindent, amit ember kaphat. Sohasem hittem volna, hogy azzal, ami a legfontosabb volt számomra, szakítani tudok. Megtettem. Egyik percről a másikra. Tizenhét évig tartó sportvezetői pályafutásomra került pont. Rádöbbentem, nem vállalhatok közösséget azzal a folyamattal, amelynek látható volt a katasztrofális vége. Talán időben szakítottam, mert a „kilépést” követően nem sokkal agyérgörcs- csel kórházba kerültem. — Ettől függetlenül, biztos van elképzelése, hogyan lehetne ebből a soha nem látott mélységből „feljebbtomázni” a magyar foci színvonalát. — Először is teljes „tabula rasát” csinálnék. A jövedelme- zést a teljesítményekhez igazítanám, játékosok és vezetők szintjén egyaránt. A legelső helyre az utánpótlás-nevelést helyezném. Tudom, hogy ezek unos- untalan hangoztatott címszavak, de addig nem is várhatunk semmiféle előrelépést, míg a serdülőkkel foglalkozó edzők 3000-4000 forintot kapnak azért, hogy hetente háromszor kimenjenek a pályára, hét végén pedig a mérkőzésre. Amíg nem kapnak megfelelő anyagi, szakmai és erkölcsi megbecsülést, addig valóban csak kimennek az edzésre, de nem foglalkoznak a gyerekekkel... Biztos vagyok benne, sokan megbotránkoznak majd azon, amit mondok, s futballberkek- ben szentségtörésnek tartják, de én néhány évre teljesen kivonnám a magyar labdarúgást a nemzetközi vérkeringésből. Nem rendeznék válogatott mérkőzéseket sem barátságos találkozók, sem Európa-, világbajnoki selejtezők szintjén. Mielőtt bárki legyintene erre az ötletre, érdemes felidézni: 1949-ben összehívták a válogatottban akkoriban „bevethető” játékosokat, s a vezetők bejelentették, addig nincs nemzetközi túra vagy meccs, amíg nincs nemzetközi mércét megütő színvonal. S valóban, eltelt három év, 1952-ben, a helsinki olimpián játszott először Nyugaton a magyar válogatott, s az ott elért eredmény, az ott mutatott játék teremtette meg későbbi lehetőségeinket, az esélyt egy olyan együttes összeková- csolódására, amelyet azóta aranycsapatnak neveznek. * Grosics Gyulát az utóbbi napokban a leghíresebb magyar sportolókat tömörítő, úgynevezett Halhatatlanok Klubja is soraiba invitálta. Németh Andrea
