Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-21 / 43. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 21., HÉTFŐ 13 Mindenki szavazzon! Hajdú János ismét a tévében, a sajtóban, a magyar politikai életben, mint aki hazajött, mint akit valami örökölt jogon megillet ez a hely. A hangja is, a véleménye is a régi, amint azt hallhattuk a tévében. Más nyelven beszélünk mi, Hajdú János, nem értjük egymást. És ez az ember az MSZP színeiben indul a választásokon. Ez az ember, aki teljesen kiszolgálta a kommunista érát. Akinek a számára nem létezett a nemzet, legalábbis a magyar nem, csak az internacionalizmus. Aki soha nem értette meg a mi sorsunkat és ezután sem fogja. Az ő képviselői jelölése minősíti azokat, akik jelölték, vagyis az MSZP-t. Tovább megyek, leleplezi őket. Ez a húzás — remélem — szavazók ezreinek megfordulást jelent. Talán nincs olyan magyar ember, aki rá voksolna. Az lehet, hogy az Antall- kormány sok hibát is elkövetett, hogy nem élünk valami fényesen, de én azt mondom: éljünk még ennél is szegényebben, csak soha többé ne engedjünk olyanokat a fejünk fölé, akik nem képesek a magyar ember fejével gondolkodni. Akiknek a nemzeti gondolkodás — nacionalizmus. Soha többé nem kérünk azokból, akik ránk küldték a tsz-szervező- ket, a várbírókat és azokat, akik a nemzeti érzést üldözték! Mi hát akkor a teendő? Az ország legalább 75-80 százalékának el kell mennie szavazni. Ha csak 50 százalék járul az urnákhoz akkor a nemzeti erők veszteni fognak. Legyen ez a május nyol- cadika valódi népszavazás. Jó lenne felrázni az embereket: szavazzunk minél többen, mert az otthonmaradás, a passzivitás a veresét jelenti, egy nemzettől idegen parlamentet. Fazekas János Budapest Aki semmit se változott * Bár Sándor András kitűnő Hajdú-elem- > zéséhez nehéz bármit is hozzáfűzni, néhány — szerény — adalékkal szeretnék hozzájárulni a méltó megítéléshez. Hajdú János, a pártállami televíziózás hírhedt személyisége, a Grósz-, és Né- meth-kormány berni nagykövete, ismét porondra lépett — az MSZP jelöltjeként indul a májusi választásokon. Személyében egy hithű bolsevista újjáélesztésének lehetünk tanúi — rövid mélyhűtött állapot után —, akinek hajdani elveit is sikerült konzerválnia. Ezeket most mint „politikai töltöttkáposztát”, felmelegítve kínálja az istenadta „mucsai” magyar népnek. Néhány napja, a „Napkelte” aktuális „revűműsorá- ban”, Forró Tamás megértő összekacsintásával vallott nekünk... A jelölését támogató párt elnöke szerint az MSZP büszke lehet múltjára — ergo: Hajdú „elvtárs” is büszkélkedik korábbi önmagával és magyarságellenes megnyilvánulásaival! 1983-ban, Duray Miklós, a vezető felvidéki magyar politikus, „Kutyaszorító” című művéhez Csoóri Sándor írt fájdalmas hangú, a magyarság sorsáért aggódó előszót. Akkor, Aczél György megrendelésére, éppen Hajdú „elvtárs” írt egy „ledorongolást” az azóta (szintén semmit sem változott!) „ÉS” hasábjain. Ez akkor rendkívül durva támadás volt (és ma is az!) nemzettudatunk és a határokon túl élő magyarság ügye ellen! Ma, 11 évvel a szégyenletes tett után. Hajdú „elvtárs” minden akkori véleményét jogosnak és érvényesnek tartja!). Sőt, a Csoóri Sándor által képviselt nemzeti erőfeszítéseket érzi a mai véres balkáni testvérháború kiváltó okának... íme a hírhedt bolsevista „duplacsavar” iskolapéldája. Nem ám a fasiszta-kommunista Milosevics népellenes cezaromá- niája a konfliktusok oka. Nem ám az azóta atomjaira hullott világbolsevizmus továbbélő szelleme kisért a határokon túl... Jobb lenne hát, ha Hajdú János „elvtárs” mielőbb magára öltené jól ismert, aranygombos tengerészkabátját, s a régi, mímelt szertartásossággal meghajolna és kivonulna a magyar politikai élet színpadáról. Brezovich Károly Vác A Cantemus farsangja . f A Veresenyházi Cantemus Kórus rendhagyó műsorral lépett elő a hagyományosnak tekinthető farsangi estéjén. Ismerve a helyi közönség „érdeklődését”, a koncerthez a Váci Mihály Művelődési Ház auláját rendezték be. Először vidám madrigálokat mutatott be a kórus. Pitroni Boldog, aki énekel, Friderici: Barát kör, Hassler: Én drága lánykám című zenedarabokban az éneklés öröméről, a barátságról és a szerelemről énekeltek, Squire Tarantelláját Joó Ibolya gordonkán játszotta — Barta Katalin zonHISTÓRIA László Gyula Különvélemény ősvallásunkról V Még ha el is fogadnók, • hogy egykor valóban így volt, de ez nagyon régen lehetett, talán ezer évekkel a honfoglalás előtt, amikor még a magyar táltos is „teljes” lehetett. De ha nem fogadjuk el az egykori egységbe vetett hitet, hanem azt tesszük fel ugyanolyan joggal, hogy ilyen „ideális sámán” sohasem létezett, hanem a régiségben is egyik népnél ilyen, másiknál amolyan tulajdonságok jellemezték, akkor elméletben oda jutunk, hogy táltosképünk sem volt sohasem „teljes”, a amit ismerünk belőle, az sem mind az egykori teljesség széteséséből származott. A magyar táltosok általában a hatalomért küzdenek, a szibériaiak gyógyítanak. Kettejük ösz- szevetése voltaképpen csak addig meggyőző, amíg a mérgezési tünetek azonossága tart: a kiválasztás, avatás stb., onnan kezdve nem meggyőzők az egybevetések. Lássunk még néhány alapvető különbséget a táltos és a sámán között. A sámán csakis sötétben, éjszaka samani- zál, és tűznél. A táltos nappal jár, és nincs köze a tűzhöz. A sámán mérgező anyagokkal segíti elő révületét, és dobszóval, a táltos jámbor ember, és csak tejet kér, nem csinál az semmiféle hókuszpókuszt. A sámánnak van segítőtársa, aki a révületben kiejtett szavakat magyarázza, a táltos magányos ember. A sámán gyakran gyógyít, a táltos nem, inkább csak megküzd ellenfelével. Orvos szavunk is mutatja, hogy a gyógyítás nem a táltos dolga vöt. De külön szavunk van a „néző”-re is! A sámán megidézi a szellemeket, vagy úgy, hogy ő repül hozzájuk, vagy úgy, hogy magába fogadja őket, a táltosnak ilyenféle tevékenységéről nem tudunk. A sámánt akkor hívják — például a tungu- zok —, ha a halott lelke nyugalmáról van szó, vagy ha a vadászszerencse elmarad, vagy valami nagy betegségről van szó. Semmit sem tudunk a táltos ilyenfajta ténykedéséről. A sámán sokféle tevékenysége: jós, varázsló, orvos, áldozatot bemutató pap, de lényeges tudnunk, hogy ezeket a szerepeket más is betöltheti, bárki, akinek ahhoz tehetsége van, anélkül, hogy révületbe esett igazi sámán lenne. A táltosnak ilyenfajta működéséről ismét csak nem tudunk, a szórványos adatok nem meggyőzők. Az égig érő fának — sámánfának — táltoshoz való kapcsolása erőltetett, annak főhőse a kiskondás! Nincsen a magyar táltosnak dobja sem, a dobra vonatkozó magyar adatok először is gyermekekhez, aztán meg vajákos asszonyokhoz kapcsolódnak. A táltos viseletéről semmiféle utalást nem kapunk, a sámán pedig viselete nélkül félember, hiszen „be kell öltöznie”, fel kell vegye magára a minden- ség köpenyét! Ezzel szemben egyeznek az élettani jegyek: foggal való születés vagy felesleges csont, az avatás, az állatalakban való küzdelem, sőt az is, hogy a táltosság születés dolga („...azt az Isten anyja mé- hében úgy formálja”). Ha számot vetünk az egyezésekkel és különbségekkel, akkor legalábbis azt kell mondanunk, hogy az egykori magyar táltos alakjának elképzeléséhez nem nagyon használhatjuk a szibériai sámánt. A táltos valami tőle különböző — bár sokban hasonlító — alakja volt néphitünknek — nem pedig „ősvallásunknak”. Azonban jegyezzük meg azt, hogy mind a sámán, mind a táltos voltaképpen szolgája a felsőbb hatalmaknak, az istenségnek, a szellemeknek, amelyek kiválasztják őt a szolgálatra. Tehát nem főszereplő, hanem szolga! Teljesen elhibázott tehát a „sámánizmus” vagy a „táltoshit” szóhasználata, olyan ez, mintha a kereszténységet „püspökhitnek” vagy éppenséggel — Uram bocsá’ — „káplánhitnek” neveznők. Mind a sámán, mind a táltos már eleve az égi hatalmak embere, tehát felettük terül el az igazi vallásos réteg, legyen az egyistenhit vagy szellemvilág. Erre a meggyőződésre kell jutnunk akkor is, ha a rokon népek mitológiáját figyeljük, mindenütt egy égi, bölcs teremtő (Numi-To- rem, Tengri stb.) uralkodik a világ felett. Ezt kell kutatnunk a jövőben, ha ősvallásunkról meg akarunk tudni valamit! Van éppen elég „pogány” hiedelem keresztény mezben is. A közismert Luca székéről nem is beszélve, hadd hozzam fel példának a magyarszentpáli (Kolozs megye) román kori templom egyik pillérfejezetét, a magát mezítelenül mutogató — s ezzel az oltáriszentséget védő — asszonyszobrával. Olyanfajta munkákból bontakozik ki majd ősvallásunk, mint Kálmány Lajosé, Bálint Sándoré, Erdélyi Zsuzsáé vagy — hogy ezt se hagyjam ki — a Szent László-legenda elemzéséé. Moravcsik Gyula s jómagam kimutattuk, hogy a sztyeppéi népek, köztük Árpád magyarjai is a világvallások hatókörében éltek. Ha csak a kazár kagán udvarát nézzük vallási vitáival, vagy Dzsingisz kánét, ahol szabad vallásgyakorlat volt, egyszeriben más légkörbe kerülünk, mint amiben mitológiakutatásunk benne él. De nem is kell olyan mesz- sze mennünk: hallgassuk meg Géza fejedelmünk kijelentését. Amikor püspöke felelősségre vonta, hogy az igaz Istenen kívül miért tiszteli áldozatokkal a pogány isteneket is, gorakíséretével. Egy-egy Lassus-, illetve Mendelssohn-mű után Czidra László és Lorenz Dávid a Vietoris-kódexből és Lőcsei Virginál-könyvből adott elő néhány régi zenedarabot, majd Bodza Klára énekművésszel kiegészülve, régi magyar dalokat, virágénekeket szóláltatott meg. (...) Boda Klára briliáns produkciója volt a műsorzáró: elmondta a farsangi szokást a borivó cimborák „elsiratásá- ról”, majd előadta a tréfás ha- lottsiratót is. Befejezésül a kórus színpadot rendezett be, hogy előadja— esti meseként — a modem stílusú Hófehérkét, sok díszlettel, ötlettel, vidámsággal. Az előadás nagy sikert aratott. A búcsúzó ének a Good Night Ladies volt, de a közönség nem oszlott el, mindenki gratulált a fáradhatatlan szervező-rendezőnek és karmesternek: Vadász Áginak. Fazekas Mátyás Veresegyház Emlékeim a foximaxiról á Sok szó esik mostani nában arról, hogy egyesek tiltakoznak, ■mh in—• amiért a marxista egyetemet ma már nem fogadják el felsőfokú végzettségnek. Nos, hadd mondjam el én is, hogy mit tartok a foximaxi színvonalról. Bizonyára nem sokan lehetnek az országban, akik több végbizonyítványt szereztek volna ezen az iskolán mint én. Igaz, hogy csupán egyetlen tárgykörben, az úgynevezett marxista esztétikában. Nyelvszakos diplomám megszerzése után, tanárságom mintegy tizenöt esztendeje alatt egy egyéves, két hároméves „szakosított esztétika” tanfolyamot, valamint két féléves „speciálkollégiumot” végeztem el, anélkül, hogy „elvtársaimmal” ellentétbe, egyetlen nap vagy óra „tanulmányi szabadságot” kértem volna. így sem túlzottan kellett magam megerőltetnem a jeles eredményeimért, ami nem annyira az én zsenialitásomat, mint inkább a „csillagos eget verdeső” színvonalat jellemezte. Sikerült viszont elérnem, hogy a pártba való belépésre nem agitáltak tovább, pedig ezzel mindkét munkahelyemen megkömyékeztek. így is le kellett nyelnem, hogy a hivatalos írásbeli és szóbeli megszólításokban „elvtárs” voltam. Nem kétséges, hogy akik ilyen olcsón jutottak diplomához, azokat a rendszer nagyrészt valóban lekötelezte, magához láncolta. Ez is lett volna a célja.(...) Kiss István Budapest önérzetesen azt válaszolta, hogy elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezeknek is adhasson ajándékot. Ebben a kérdésben, de a feleletben is, lappangva benne van az is, hogy ez a két istenvilág összemérhető, megfér egymással! Ezeket szerettem volna — rövidre szabva — kifejteni, mert az az érzésem, hogy a „még ősibb” keresése szép munka, de túlzás, hogy csak az lehet ősi, ami kezdetleges. Valahol ott kellene folytatnunk a munkát, ahol a nagy elődök elkezdték, s néhányan napjainkban is művelik, és akkor egyszeriben kitűnnék, hogy a táltosok és nézők honfoglalás kori néphitünk mellékalakjai voltak, akik felett kozmikus erők adtak életet, halált, értelmet, szépséget és becsületet. (Vége) Vita Kisoroszi miatt Nógrád megyével Kisoroszi eredetileg Nógrád vármegyéhez tartozott, majd Pest vármegye fennhatósága alá került. Az 1690-es években a községről több alkalommal is vita zajlott a két megye között, sőt, amikor 1695-ben Nógrád kiterjesztette jogát Kisoroszira, a vármegye határozatban mondta ki: ha Nógrád nem adja vissza a falui, „annak visszacsatolására katonaságot fognak igénybe venni”. A vita egyre mérgesedett, az udvari kancellária Pest megye javára döntött. A vármegye 1696. február 21-1 gyűlésén ezt tudomásul vette, egyúttal felkérték a kancelláriát, „szólása fel Nógrád megyét, ha meg akarja szerezni Kisoroszit, a törvényes úton próbálkozzék”. A bé- külékeny hangnemet alighanem az indokolta, bogy az ügy eljutott az uralkodóhoz. Tavasszal a király úgy döntött — és ehhez Pest megye is hozzájárult a jó szomszédság érdekében —, hogy Kisoroszi Nógrádhoz tartozzon. De ekkor Nógrád vérszemet kapott: Bulyovszky Dániel, a megye követe elégedettségét fejezte ki, ám követelte Pest megyétől, hogy azt a 200 forint kárt, amit a császári csapatok okoztak Kisoroszi lakóinak, térítse meg. Erre Laczkovics István ünnepélyesen kijelentette: „a vármegye a Kisorosziról való lemondás ellenére a vele kapcsolatos jogokat fenntartja, a Nógrád megye által követelt összeg kifizetését pedig visszautasítja”. Mindenesetre 1704-ben egy Összeírásban már ismét a Pest megyei falvak között szerepel Kisoroszi neve. Pogány György
