Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-21 / 43. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1994. FEBRUÁR 21., HÉTFŐ 9 Magunkért mindent, mások ellen semmit! Beszélgetés Duray Miklóssal, az Együttélés elnökével Szerkesztőségünkbe látogatott a napokban Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés Politikai Mozgalom elnöke, akivel Vödrös Attila főszerkesztő. Bánó Attila és Dere- gán Gábor főszerkesztő-helyettesek beszélgettek. Ön a közelmúltban Erdélyben tett látogatását befejezve nyilatkozott a Magyar Televíziónak. Ott hangzott el: „Magunkért mindent, mások ellen semmit! ” Csodálatosan szép gondolat, amely feltehetően nemcsak a szlovákiai, hanem akár az anyaországi magyarság számára is erkölcsi, cselekvési program lehetne. Mi erről a véleménye? — Ez a mondat, amely magatartási normánk kifejezésének is tekinthető, abban a helyzetben fogalmazódhatott meg, amelyben mi élünk. Az nyilvánvaló, hogy a számbeli kisebbségben lévők, még ha netán szándékukban is állna, semmit nem tehetnek a többségben levőkkel szemben. Ebből következik, hogy ha saját helyzetükön bármit akarnak változtatni, arra kell törekedniük, hogy elkerüljék a konfliktusok lehetőségét. Ugyanakkor ebben a mondatban a szándékom szerint benne van az is, hogy az immár hetvenöt esztendős kisebbségi lét nem feltétlenül jelentette, vagy kellett volna jelentse az adott helyzethez történő alkalmazkodást. Ha áttekintjük sorsunkat az I. világháború végétől, akkor azt látjuk, hogy a magyarság nem tett meg mindent, amit megtehetett volna, magáért. A lehetségesnél kevesebbet tett, az viszont úgy tűnt, vagy úgy tüntették fel, mintha mások ellen irányult volna. Jó példa erre 1919 eleje, amikor fel kellett volna ismerni, hogy nem tartható tovább fenn a történelmi állam, mi következzen hát ezután! A törökök például tudtak gyorsan alkalmazkodni az adott helyzethez, mi elmulasztottunk felvázolni egy új nemzetpolitikát. Ezek a tanulságok hozzásegítettek minket ahhoz, hogy elméletileg is tisztázzuk saját helyzetünket, lehetőségeinket és — kötelességeinket. Szülőföld és haza — Ha emlékezetünk nem csal, e nagyon tisztességes törekvések már korábban is hangot kaptak egy nagy figyelmet keltett — mondjuk így — jelszóban... — Valóban, 1992-ben választási szlogenünk volt „A szülőföldünk legyen a hazánk", amely nem valami hangzatos propagandajelszó volt, hanem létünkből, létünk lényegéből fakadt. Mert nekünk van szülőföldünk, de nincs hazánk. Gondoljunk arra, hogy akik az elmúlt évtizedekben kivándoroltak Amerikába, hazájuknak ma is Magyarországot tartják. Elvesztették a szülőföldjüket, de megőrizték a haza eszményét. Nekünk van szülőföldünk, attól, hogy a határ átlépett a fejünk fölött, de elvesztettük a hazát, mert sem Magyarország nem „a haza”, sem az az ország, amelyben élünk. — Engedtessék meg közbevetni: mindezt sokak számára Magyarországon sem lenne haszontalan végiggondolni, mert a negyvenévi szocializmus ugyancsak nagy pusztítást vitt végbe a lelkekben... De maradva a szlovákiai magyarságnál: mit lehet, mit kell tenni, hogy a két mondatban kifejezett törekvés valóság legyen? Társnemzeti viszonyt — Társnemzeti viszonyt kell kialakítani a szlováksággal. Ez a problémák megszüntetésének egy, a korábbitól eltérő megközelítési módja, minőségileg különböző útja. Eddig abból indultak ki mindazok, akik megpróbáltak valamilyen megoldást találni, hogy van egy számbeli kisebbség, amely kisebbségi helyzetben is él, tehát úgymond kisebbségi jogokat kell teremteni, hogy elviselhető legyen az élete. Én nem vitatom adott körülmények között ennek a koncepciónak a létjogát, tény azonban, hogy mifelénk nem vezetett eredményre. Hangoztatása, érvényre juttatása inkább a feszültségeket növelte és erősítette a kisebbséget kisebbségi létében, másodrendűsé- gében. Márpedig, ha egy útról bebizonyosodik, hogy nem jó, újat kell választani. Az új megközelítésben a II. világháború után kialakult, vagy újjáalakult európai viszonyokat kell alapul venni, mely viszonyok gyakorlatilag megváltoztathatatlanok, s ha ez így van, akkor ebben a rendszerben kell megkeresni, megtalálni az értékeket, az új lehetőségeket. Ilyen, Európában már meglévő viszony a társnemieti viszony, keressük tehát azokat az állomásokat, amelyek ebbe az irányba vezetnek. Ilyen állomás például az autonómia, amely fogalom helyett magam szívesebben használom az önkormányzati rendszer kifejezést. — Miért? — Két okból. Egyrészt, mert az autonómia sokakat ingerel, különösképpen, hogy bizonyos elszakadási törekvéseket társítanak hozzá. Másrészt, mert Nyugat- Európában az önkormányzati rendszer már bebizonyította létjogát, jól működik. Ezt a formát kellene úgy alkalmazni a számbeli kisebbségben élőkre, hogy az illeszkedjen a nagy egészhez, hogy a kisebb közösségben élőket saját döntési jogokkal ruházza fel, de úgy, hogy a számbeli többségben élők államalkotói jogigényét ne korlátozza. Rendszerint Svájc példáját szokták emlegetni, ahol a történelmi — időnként keserves — fejlődés eredményeként harmóniában élnek együtt társnemzetek, de én szívesen idézem Finnországot is. A kisebb közösségben lévő svédek partneri kapcsolatban élnek a nagyobb számú közösséggel, s ez semmiben nem érinti hátrányosan vagy kedvezőtlenül a finneket. — Ott viszont megvan az a többségi magatartás, amely lehetővé teszi ezt a kapcsolatot. Mi a helyzet Szlovákiában? Érzékelhető-e kedvező irányban elmozdulás? — Nem tapasztalok erre politikai akaratot, de ha mindig csak arra várnánk, hogy a mi érdekünkben más kezdeményezzen, akkor nem jutnánk soha semmire. Akkor az is sok lenne, lehetőségből, jogból, amit a kommunizmusban ki tudtunk vívni; bár megkockáztatom: ma annál is kevesebb van. Igaz, ami akkor volt, nem működött, de legalább papíron megvolt, legalább a látszatra igyekeztek adni. Ma alapvető kötelességünk, hogy formába öntsük: mit akarunk! Mit tartunk megfelelő megoldásnak. A következő lépés, hogy mit tudunk ennek érdekében tenni, de a cselekvési lehetőség nem korlátozódik a határokon belülre. Ma Európában két olyan kérdés van, amely egyértelműen nem belügy, az egyik a számbeli kisebbségek helyzete, a másik pedig a környezetvédelem. Ez utóbbi rendezésében előbbre tart a világ, mint az etnikai kérdések megoldásában. Ha akár ez, akár az nem belügy, akkor két fórumon lehet rájuk megoldást keresni, a belpolitikában, és a külpolitikában. S ha arra gondolunk, hogy a szlovákiai vagy a romániai magyarság a magyar nemzet része, akkor van egy harmadik színtér is, ez pedig a magyar politika. Az köztudott és elismert, hogy Európában az országok egymással partneri viszonyban élnek. Ha ez érvényes az államokra, annak kell lennie a nemzetekre vonatkozóan is. Ha Magyarország és Szlovákia, Magyarország és Románia egyenrangú partnerként él egymás mellett, mint ország, mint állam, mi akadályozza meg, hogy így éljen egymás mellett a magyar és a szlovák, illetve a román nemzet!? A magyarságnak a szlováksággal, illetve a románsággal kellene végre „államközi” szerződést kötnie! Úgy természetesen, hogy ez az államok szuverenitását ne sértse. Példa erre is található: Dél-Tirol. — Mint beszélgetésünk elején utaltunk rá, Erdélyben járt a közelmúltban. Milyen célt szolgált az útja? — Tulajdonképpen a jelen interjúban érintett kérdésekről fejtettem ki véleményemet részletesen barátaim, vendéglátóim körében. Azt tapasztaltam, hogy az erdélyi magyarság egy része az önkormányzati rendszer igenlésében kissé elbizonytalanodott, őket szerettem volna erősíteni meggyőződésükben. Biztos, hogy a Tőkés László elleni, felhangosí- tott támadások hátterében is az áll, hogy ő maga is az ön- kormányzati rendszer létere- hozásában látja a magyarság sorsának jobbrafordulá- sát. Úgy éreztem, hogy ha segíthetek, akkor kötelességem elmondani a véleményemet. — Itthoni vitákban néha felmerül: a határainkon kívüli magyarság bizonyos fokú megosztottságában szerepet játszhat egy sajátos ellentmondás. Nevezetesen: a magyarságukat féltve őrzők liberális eszméket kénytelenek felerősíteni annak érdekében, hogy megőrizhessék magyarságukat. Hogy látja ön ezt? — Én nem látok itt kettősséget, nem érzek ellentmondást a magyarság és a liberalizmus között. Tudni kell ugyanis, hogy a magyar politika egyik vezérfonala több mint egy évszázada a nemzeti liberalizmus, s ez a mi politizálásunkkal ma is összhangban van. Magam például úgy érzem, hogy sokkal közelebb állok az eötvösi, a deáki vagy éppen az antalli liberalizmushoz, mint sokan mások, akik harcosan hirdetik megukról, hogy ők liberálisok, miközben neokom- munista eszméket próbálnak ebben a köntösben eladni. — Céljai megvalósításához az anyaország sem nélkülözheti a külföld, meghatározó nyugati hatalmak, politikusok, szervezetek erkölcsi támogatását, rokonszenvét, s méginkább döntő lehet ez a határainkon kívül élő magyarság sorsának alakulásában. Szlovákiában például elég nagy a vendégjárás. Van-e ennek hozama? — A politikát Nyugat-Európában, s mindinkább errefelé is kevés kivételtől eltekintve nem szellemi-alkotó emberek irányítják, hanem hivatalnokok, profi politikusok, ha nem lenne nálunk nagyon rossz csengése, azt is mondhatnám: bürokraták. Az ő — talán még meg is érthető — törekvésük az, hogy a könnyen megoldható tennivalókat helyezzék előtérbe, a problémákat pedig a háttérbe szorítsák, lekicsinyeljék, mert így tudnak könnyebben eredményeket felmutatni, s biztosabban elérik a nyugdíj-korhatárt is. Mivel sokan vannak, a középszer jellemzi őket. Ezt látni kell, ami azonban nem jelentheti azt, hogy feladjuk a harcot. Tíz-húszszoros energiával küzdünk azért, hogy ügyünkhöz szövetségeseket nyerjünk meg. Nem is tehetünk mást; nem utolsósorban azért, mert mi nem úgynevezett — jó értelemben vett — karrierpolitikusok vagyunk, minket megválasztottak és választóink feladatokat adtak nekünk. Antall József azon kevés politikus közé tartozott, aki egyben alkotó személyiség volt. Csak az alkotó szellemmel megáldott személyiség tud államférfiként viselkedni. Önmagunkban gyengék vagyunk — Tagadhatatlan a történelemben a személyiségek szerepe. Távol álljon tőlünk az udvariaskodás szándéka, de szerencsés véletlennek mondható, hogy olyan aktív korban lévő, felkészült személyiségek képviselik a határainkon túli magyarság érdekeit, mint ön, vagy Fodó Sándor a Kárpátalján, Tőkés László és Markó Béla Erdélyben, Ágoston András a Vajdaságban. Segíthet-e ez abban, hogy kimozduljon a hetvenöt éve holtpontra jutott ügy? — Önmagunkban mi gyengék vagyunk. Az egyetemes magyar politikának kell megjelennie azzal az elvvel, amelyről beszélgetésünk elején szóltunk: „Magunkért mindent, mások ellen semmit!” Duray Miklós: Ma Európában két olyan kérdés van, amely nem beliigy Erdősi Ágnes felvétele
