Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-18 / 41. szám

i | PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 18., PÉNTEK 13 Kiáltás a Hazánkban a parla- Ljjf|jf ment eltörölte a ha- lálbüntetést. Ugyan- ,,—r az a parlament köny­velheti el a törvényt siker­ként, amely születéskorláto­zási döntésével elfogadható­nak nyilvánította ártatlan magzatok, megfogant, fejlő­désnek indult emberi életek százezreinek elpusztítását! Tették ezt akkor, amikor már széles körben ismeretes volt, hogy a nemzet lélekszá- ma évtizedek óta riasztóan apad, amikor egyetlen év vér- vesztesége a mohácsi vészét is többszörösen meghaladja. Amikor már évek óta kétség­beesve bizonyítja a magyar­ság jövőjéért aggodalmat érző Fekete Gyula, hogy e nép a vesztébe rohan, és a második évezredig (a kom­munisták diktatúrájának kez­dete óta) összesen kétmillió­val apad a hazai magyarság lélekszáma! Ha jól emlékszem, e tör­vényt közel egy éven át tartó ideológiai csatározások előz­ték meg. „Tudós” szocioló­gusok, jogászok, filozófu­sok, demográfusok, orvosok, politológusok sokasága e kér­désben nyilatkozva imponá­ló „tárgyilagossággal” fejtet­te ki indokait a társadalom legelvetemültebb elemei éle­tének törvényes védelmé­ben. Mert ugyebár, minden embernek joga van az életé­hez, a rablógyilkosoknak is, az emberek tömegének éle­tét kioltó terroristáknak is. Kivéve persze azokat, akiket egyoldalú döntésükkel ők „ír­nak le”, vagy pipálnak ki az élők sorából. A fenti bűnö­söknek tehát joguk van a to­vábbélésre, de a megfogant magzatnak, a holnap bölcső- désének, kisiskolásának, munkavállalójának, katonájá­nak, egy leendő édes­anyának, édesapának nincs! (Mintha lehetetlen lenne a fo­gamzás ellen védekezni.) A halálbüntetés eltörlésé­nek hívei humanizmusra, ne­mes emberségre, európaiság­ra, a halálbüntetés nevelő és elrettentő hatásának a hiányá­ra hivatkoztak. Számba vet­ték ama nyugati országokat, ahol már eltörölték a megtor­lás e barbár formáját. Mint­ha indokolt vagy okos és cél­szerű lenne más körülmé­nyek között élő idegen né­pek nézeteinek minden kér­désben való szolgai követése. Egyébként, ha nem téve­dek, három olyan börtönbün­tetését letöltő gyilkosra is emlékszem, aki szabadul­ván, ismét ölt! Egy megszö­kött gyilkos is ölt! Tudom, a szeretteink éle­tét kioltó gyilkos kivégzése nem nyújt a gyászolóknak vi­gasztalást. De vajon a tör­vényt megszavazó képvise­lőt hogyan érintené, ha egy kiszabadult gyilkos a felesé­gét vagy a fiát ölné meg? Ma riasztó mértéket ölt a legsúlyosabb bűncselekmé­nyek száma. Mind gátlástala­nabb hazai bűnözőink mel­lett sajnos, frontországként, szinte gyűjtőcsatornájává váltunk a környező és a távo­labbi országok bűnözőinek is. Ezek az elemek igazán nem európai szellemben él­nek itt közöttünk, mint azt a szegedi vagy kecskeméti bűntett is jelzi. Ettől a parlamenttől nem várható el a szerencsétlen törvény módosítása. Tudom, nem helyénvaló teljes bizo­nyossággal állítani olyasmit, aminek a feltételezése, ha nem is zárható ki, de nem is igazolható. Mégis elképzel­hető, hogy a törvény megal­kotóinak komplex összete­vői között politikai szempon­tok is közrejátszottak. Ami­kor e törvény megszületett, még nem dőlt el, hogy lesz-e itt felelősségre vonás a múlt rendszer erkölcsileg legsú­lyosabban terhelt, közönsé­ges bűncselekmények elkö­vetésével is vádolható szemé­lyeivel szemben. A mai képviselők egy jelen­tős része a múlt rendszer hatal­mi apparátusának — más-más területen és szinten, de — szol­gáló, működő tagja volt. Men­talitásuk, érzelmi-etikai tölté­sük nem változott meg; hajla­mosak ugyanúgy gondolkod­ni, azonos logikát követni, mint eddig tették. HISTÓRIA László Gyula Különvélemény ősvallásunkról m Nos, nézzünk e kér- . dés mélyére. Bár nem döntő jelentőségű, de a későbbiek szempontjából mégsem közömbös, hogy e szavunkról először 1548-ban hallunk, s később válik általánossá. Lényege­sebb ennél, hogy az agyléke- lés szokását jól ismerjük ásatásainkból, méghozzá a trepanáció magyar kutatói (Nemeskéri—Éry—Kralo- vánszky) kimondják, hogy a trepanáció egyik fajtája, a „jelképes trepanáció feltűné­se a honfoglaló magyarság­hoz köthető”. Meglehetősen nagy a száma hazánk IX— XII. századi temetőiből elő­került lékelt koponyáknak, s ezekkel kiváló embertan- kutatóink (az említettek mel­lett Bartucz, Anda, Lipták) is behatóan foglalkoztak. A koponyaműtéteknek három fajtáját ismerjük: az említett „jelképes trepanációt”, amely a koponyaüreget nem nyitja meg, ilyen a hazai ko­ponyaműtétek többsége: a felületbe karcolt jegyek el­készítése véséssel, karcolás­sal történik; második fajtája a sebésztrepanáció, a kopo­nyaüreg megnyitása, ez is véséssel történik; s végül — ami minket most nem érde­kel — a halál utáni trepaná­ció, amelynek segítségével varázserejű amuletteket ké­szítenek. A lényeges az egészben az, hogy a karcolás, lékelés véséssel történik, márpedig „fúr” szavunknak „vés, kar­col” jelentése nincsen, s lát­tuk azt is, hogy a „lékelés” még így is csak kevés eset­ben (sebészi trepanáció) je­lent „behatolást”. Folytassuk tovább egyre erősbödő kétségeinket. Amint ez az orvostörténeti irodalomból kitűnik (s lásd Kertész Manó sorait is!), a műtét célja a gyógyítás! Ma­gam — lehet azért, mert csak tallózva ismerem az et­nológia irodalmát — egyet­len példát sem tudok arra, hogy sámánt „csináltak” vol­na koponyalékeléssel! Ha netán csináltak volna is, az kivételek kivétele lenne! De meg: a lékelt koponyájú em­berek sírjában az égvilágon semmi sem mutat arra, hogy sámánok-táltosok let­tek volna, inkább „célszörű szögény embörök”, a köz­nép szegénysorából. Nagy ritkán adódik közöttük az előkelőbbjéből, de ismét­lem: egyik esetben sem mu­tat semmi jel a táltosságra! Trogmayer Ottó puszta­szeri ásatásai során a közép­kori temetőből valóban elő­került egy „fúrt” agyú kopo­nya, a rajta lévő lyuk való­ban fúrószerszámtól szárma­zó, tökéletesen kör alakú lyuk (eddig még közületien lelet, az ásató baráti szíves­ségéből szereztem tudomást róla). Nos, ez megmutatja az utat szavunk értelméhez abban az irányban, ahogyan Kertész Manó is sejtette. Ő ugyanis címszavában egyet­len szónyi említést sem tesz a sámánságról, ellenben ké­pet is hoz egy középkori or­vosi műtétről, a koponyada­rab fúrással való eltávolítá­sáról. Ha most már továbbla­pozunk az orvostörténeti iro­dalomban koponyaműtéte­ket keresvén, akkor elsősor­ban a salernói orvosi iskola s abban is Roger (1170-től tanított ott) szerepe ötlik szemünkbe. Róla tudnunk kell, hogy tudása — amint Hints Elek írja (Középkori orvostudomány, 1939, 146.) — „sebészcsaládok ősi tradí­cióin, részben saját tapaszta­latain és jórészt az antik és arab szerzők művein épült fel”. Megírta a Practica chi- rurgiae című könyvét, és Európa-szerte jó 200 évig ez volt a tankönyv. Ugyan­csak Hintset idézve: „Szük­séges esetben trepanálta a koponyát oly módon, hogy a koponyacsontot több he­lyen átfúrta, és a fúrási he­lyek közti részeket kivéste, de kerülte a műtétet telihold idején, mivel azt tartotta, hogy ilyenkor az agy duz- zadtabb.” Ez a tanítás jutott el a kö­zépkorban külföldi egyete­meken tanuló fiataljaink ré­vén hozzánk is, s ezzel a régi „vésett” lékelés helyé­be valóban a „fúrás” lépett. Ebből a korból való (amint a pusztaszeri lelet és a szó késői feltűnése is mutatja) „agyafúrt” szavunk, ame­lyet ezek szerint törölnünk kell ősvallásunk emlékei kö­zül. Hogy mi volt a kopo- nyalékelés, -vésés eredeti műszava, ki tudná ma már megmondani! „Táltos” szavunkról. Ha ősvallásunkra terelő­dik a szó, akkor a táltos alakja szilárd alapnak lát­szik. A táltost a sámán ma­gyar változatának tekintik, s e tekintetben talán nem is akad a kutatók közt kivétel. Magam is sok ideig hittem benne, ám hitem megren­dült. Háromfelől sokasod­tak aggályaim. Az első (nem sorrendben, csak mert valamelyikkel kezdenem kell!) nyelvi volt, tehát tál­tos szavunk jelentéséhez kapcsolódott; a második élettani, tehát hogy azonos mérgezettség azonos tüne­tekkel jár az emberi szerve­zetben, bárhol legyen is az, ilyenkor tehát, például a szo­kások nem azért egyelnek, mert történelmi kapcsolat lenne távoli népek között, hanem mert élettani azonos­ság van: testük-lelkük azo­nos; gyanakvásom harma­dik góca az volt, hogy a tál­tosról kialakult képem, bele­értve a táltos tevékenységét is, sehogyan sem egyezett a sámánokról tudottakkal, an­nak ellenére sem, hogy rész­letekben néha valóban feltű­nő volt az egyezés. Azt jelentené-e mindez, hogy elvetem a táltoshitet? Nem, csak azt szeretném, ha ősvallásunkban arra a szerény helyre kerülne, ami megilleti. Nézzük most sor­rendben ezeket az aggályo­kat. A szóról. E rövid áttekintésben ép­pen Pais Dezső lesz nagy­szerű vezetőnk. Könyvében külön nagy fejezetet szentel ennek a szónak (73—100.). Olvassuk Figyelemmel, amit ezzel kapcsolatban a török „tál” szócsaládról ír, arról te­hát, amely a feltevések sze­rint táltos szavunk őse len­ne. Úgy sorolom fel e jelen­tések jó néhányát, ahogy Pais Dezső anyaggyűjtésé­ben követik egymást: el­gyengülni, elájulni, kifárad­ni, elernyedni, elerőtlened- ni, eszméletét veszíteni, nya­valyatörés, eszméletlenség, addig ver valakit, míg esz­méletét veszíti, ütlegelni, a szomjúságtól elbágyadni. Ez eddig még rendben len­ne, mindez valóban illik a sámánra — de nem nagyon illik a táltosra. De ez a tö­méntelen jelentésváltozat, ami ezután következik, nem illik sem a sámánra, sem pe­dig a táltosra. íme: ék, ken­dert törni, bőrt cserezni, poz- dorja, pirított árpa, pirított E sorok írója maga is azon a véleményen van, hogy politikai okok miatt senki sem fosztható meg az életétől. De a rabló vagy bér­gyilkos, a terrorista, a társa­dalom biztonságát súlyosan fenyegető maffiózó igen! Az őket is védelmező törvény feltétlenül hatályon kívül he­lyezendő. Nem igaz, hogy a halálos ítéletnek nincs elret­tentő hatása! Aki tisztában van vele, hogy az életével játszik, jobban meggondolja, hogy mire vállalkozik. De ezzel együtt meg kell változtatni a nemzetellenes születésszabályozó törvényt is. Egyrészt kíméljük a gyil­kosok életét, de a magzato­kat az emberi felelőtlenség szabad prédájaként szolgál­tatjuk ki. Hiszen a magza­tok elleni merényletek min­den szankció nélkül marad­nak. Ezt a problémát alaposan végig kell gondolni, és a mai honatyák által szentesített — kettős szempontból is veszé­lyes — gyakorlatot meg kell szüntetni! „Vétkesek közt cinkos, aki néma!” Én kiáltottam. Taál Márton Budapest Ki lesz a súgó? A napokban reklám- \ JL ' újságokat találtam a levelesszekrényem- ben. Egy totó is volt benne. Nagyon érdekes, érté­kes díjat is lehet nyerni vele, a főnyeremény egy márkás autó. Mivel a totót hiányosnak találtam, a plusz tippet (kér­dést) én írtam hozzá, mivel ez a legfontosabb. Azt tudjuk, hogy amennyi­ben az SZDSZ nyer a válasz­tásokon, Kuncze Gábor lesz a miniszterelnök. De ki lesz a súgó? 1: Pető Iván, x: Kis János, 2: Haraszti Miklós. Ha megfejtették, küldjék el a kért címre. Révész István Vác rozs- vagy zabliszt; vagy to­vább tallózva: kis húsdarab, amivel a héját etetik, ág, üt, fűzfa, szétrombolni, meg­semmisíteni; ember legyen a talpán, aki e szétágazó je­lentéseket közös nevezőre tudja hozni. Ugyancsak Pais Dezső magyar anyaggyűjtéséből ki­derül, hogy a magyar nyelv­ben jelentkező táltos sza­vunk egyetlen jelentésárnya­lata sem egyezik a feltehető török előzményekkel. Bűbá­jos, garabonciás diák, na­gyon jó felfogású gyermek, hirtelen haragú ember, mun­kában tehetetlen, haszonle­ső ember, aki mindent magá­nak akar megkaparintani stb., ilyenféle jeletések ol­vashatók Tájszótárunkban. De hagyjuk abba a remény­telen idézgetést, s ehelyett idézzük magát Pais Dezsőt, aki nagyon józanon mondja: „Magam vetem fel a kérdést, magam adok szót a bizonyta­lankodásnak, hogy nem déli­báb után indulunk és me­gyünk-e, amikor a magyar tál­toshoz ... olyan török nyelve­lemeket veszünk fel előzmé­nyekül, amelyek nincsenek meg ...” Talán nem túlzás, ha az eddigieket azzal zárjuk, hogy nincsen nyelvi alap, vagy legalábbis nagyon kér­dőjeles, ahhoz, hogy a ma­gyar táltost a sámánnal kap­csolatba hozhassuk. Ez termé­szetesen egymagában még nem jelenti, hogy ilyen kap­csolat nem volt. (Folytatjuk) Az úrbéri rendelet kihirdetése a megyében Mária Terézia 1767. január 23-án bocsátotta ki nagyje­lentőségű rendeletét, az Urbáriumot, mely a jobbágyi terheket szabályozta és egységesítette. A vármegyék fel­adata volt, hogy elkészítsék az addigi terhek összeírá­sát. Mivel a rendelet beavatkozást jelentett a földesúr— jobbágy viszonyba, mintegy kivette a jobbágyokat a föl­desúr alól, legalábbis a kötelező terhek állami, tehát nem magántermészetű vonatkozásában, a vármegyék körében nem volt túlzottan népszerű. Pest vármegye sem sietett a rendelkezés kihirdetésével és a 9 pontos szabályzatok összeállításával. A Helytartótanács több al­kalommal is sürgette a megyét, sűrű levélváltás folyt a megyei urak és a hivatalok között: miért nem lehetett el­kezdeni a munkát, miért nem hirdették ki addig a köz­gyűlésen. 1767 decemberében ismét figyelmeztette a Helytartótanács Pest megyét, hogy kezdje el a munkát. Erre végül 1768. február 18-án sor is került. A közgyű­lés kiküldte a járásokba a szolgabírót az esküdttel, az ő feladatuk volt az urbárium tényleges felvétele. A közsé­geket előre értesítették jövetelükről azzal a felszólítás­sal, hogy minden faluban 3-3 öreg „szoros eskü alatt” nyilatkozzon a község népe előtt az addigi úrbéri ter- hekről. Mint a mai történetírás megállapította, Pest me­gye népe kitárta szívét, nyíltan feltárta gondjait; de jó munkát végeztek a kiküldöttek is az adatok pontos fel­jegyzésével; nélkülözhetetlen forrást teremtve így a ké­sőbbi utókornak a magy ar falu 18. századi életéről, ter- heiról. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents