Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-15 / 38. szám

14 PEST MEGYE1 HÍRLAP VELEMENY 1994. FEBRUAR 15., KEDD Előfordulhat, hogy visszarendeződik minden Az átkos diktatúrában tízmil- lióan éltek, kik jól, kik kevés­bé jól. Voltak, akik a diktatúra szolgálatában, s voltak, akik a másik oldalon. Az előbbiek fé­nyesen élhettek, hiszen a többi­ek zsebéből éltek, és onnan jó sokat kivettek. A másik olda­lon állók szolgálták hitük sze­rinti egyházukat vagy eszméi­ket. Akik az egyházukat szol­gálták, nem dúskáltak a földi javakban, hiszen — köztudott — ahol lehetett, ott gáncsolták őket. Emlékszem, édesanyám nyupán azért volt kénytelen a negyedik faluba dolgozni jár­ni, mert édesapám református lelkész volt. (Édesanyám peda­gógus.) Négy apró gyermek mellet nem volt kényelmes el­járni akkor, amikor a szom­széd épület (református) isko­la volt. Életüket leélték az örö­kös nélkülözés mellett. Aki az ördög cimborájának szegő­dött, az bezzeg jól élt, de ezt mindenki tudja. Drága szüleim megőszül­tek, megöregedtek, mindket­ten közel járnak már a nyolc­vanadik életévükhöz, szeré­nyen, kettesben éldegélnek. Az elmúlt — életük aktív ide­jében — években szolgálati la­kásban laktak s örültek, ha a négy éhes gyermek száját enni­valóval betömhették, tanítat- ták (amennyiben azt engedték a túloldaliak). Lakásvásárlásra így nem futotta. Nem voltak egyedül. Mi gyerekek szétszó­ródtunk, kinek így, kinek úgy sikerült megoldani lakásgond­jait. A szülők ma albérletben lak­nak (igaz, egyenes derékkal), nem drága — bár ez viszonyí­tás kérdése — havi 10 000 Ft egy másfél szobás panellaká­sért. Fizetik, mert mást nem te­hetnek. Ez ma egy ilyen lakás bére. Az már másodlagos, hogy a lelkészi, tanári nyugdíj mekkora. Az egyház nem tud segíteni rajtuk. Mi, gyermeke­ik, tele vagyunk adóssággal, így ebben a rendszerváltozott világban is szűkösen élnek, mint ahogy az elmúlt negyven évben is tették. Úgy hiszik, ne­kik így kell élniük. Isten ezt rendelte, ezért ebbe bele is nyugszanak. Nem úgy én, vagy mi gyere­kek, akik a rendszerváltozást látjuk is, meg nem is. Felhábo­rító, hogy az, aki az elmúlt negyven évben mindig a na­pos oldalon járt, mindig köny- nyebben élt, az ma is azt teheti. Bosszantó, hogy ezek az emberek ma is az egyházi épü­leteket bitorolják, míg az egy­ház hű szolgái albérletbe kény­szerülnek. Bitorolják, mert bér­letről nem lehet szó. A bérlet feltételez egy bérbeadót és egy bérbevevőt. A bérbeadó joga megállapítani a bérleti dí­jat s a bérlő köteles azt fizetni — lásd szüleim —- vagy le­mond bérlési szándékáról. De nem mond le az, aki megszok­ta, hogy a szocializmusban neki minden bagóért jár. De­hogy mond le, sőt! Hangosan kiabálja, „egyházi kurzus van”. Ezek az emberek biztos, hogy nem 10-20 ezer forint fi­zetést kapnak, inkább 60-90 ezer forintot havonta. Ebből az összegből vidáman — hogy ne mondjam hetykén — fizetik ki a saját maguk, vagy a diktatúrában a kebelbarátaik által megállapított „lakbért”. Most mi módon lehet az, hogy ma egy többszobás családi há­zért — ami egyházi tualjdont képez — havi 1200 Ft-ot mer valaki fizetni? Ez az ember ma fontos pozícióban van. Mi­ért?! Rászolgált, hiszen negy­ven évig is ilyen pozícióban volt. Az egyház megkapta ingat­lanai egy részét, jó vagy kevés­bé jó állapotban. Tenni, csele­kedni szeretne, ehhez viszont pénz kellene. Mikor először felvetődött a lakbér kérdése — arra jogosult helyen — a 15 000 Ft/hó bérleti díjat néhá- nyan sokallták. Az én szüleim nem? Talán azért, mert ők nem töltenek be fontos pozíci­ót. Ezért fizetheti ma is azt a nevetséges „bérleti díjat” (in­kább bitorlási díjat) s küldte vissza a bérleti szerződést alá­írás nélkül az az ember, aki a mai napig is egyházunk egyik ingatlanát lakja. Hivatkozási alap: „nem az egyháztól vette bérbe az épületet.” Akitől bér­li, már nem is létezik (Városi Tanács). Most hamarosan jön-a vá­lasztás. Jól gondoljuk meg, kire adjuk voksunkat, mert könnyen előfordulhat, hogy visszarendeződik minden. Szü­leim tovább fizetik a havi 10 000 Ft-ot s akinek egy éle­ten át szolgáltak — egyhá­zunk — az lemond évi 100 000 Ft-ról. Dehogy mond le, hiszen azt nem teheti, mert meg sem kapja azt, amiről le­mondhatna. A havi 1200 Ft-ot viszont továbbra is dalolva fizethetik az elvtársak és kebelbarátaik. Kis Csongor Vác Választók és választások Amikor Göncz Árpád köztársasági elnök —- eleget téve az alkotmányban előírt kötele­zettségének — bejelentette a választások időpontját, sokan úgy ítélték meg, hogy ez­zel hivatalosan is megkezdődött a választási kampány időszaka. A választások kiírása ugyan nem jelentett törésvonalat a magyar belpolitikai életben, nem kezdődött azonna­li és látványos versenyfutás a szavazók meg­nyeréséért, kétségtelen azonban hogy meg­kezdődött a visszaszámlálás. Választási mű­sort közvetítenek a rádióban a hat parlamen­ti párt részvételével, a televízióban pedig be­mutatják az elmúlt időszak legjelentősebb belpolitikai szereplőit, a kormánytagokat. Van ebben valamiféle nosztalgiázás: vissza­felé nézünk, szeretünk ábrándozni, álmodoz­ni, elmerengeni a múltunkon. Eltelt négy esztendő az életünkből, ismét gazdagabbak lettünk sok-sok tapasztalattal. Ismét eljött az idő, hogy döntési helyzetbe kerültünk, hogy választhatunk, hogy igent vagy nemet mondhatunk programokra, ideológiákra, Ígé­retekre. Eljött az idő, amikor nem mi, szava­zópolgárok vagyunk kiszolgáltatva a politi­kai pártoknak, hanem ők vannak kiszolgál­tatva nekünk. Hiszen rajtunk, mindnyájun­kon múlik, ki jut be a parlamentbe, ki ma­rad ki, ki lesz a győztes, ki alkot koalíciót, ki alakít kormányt, ki irányítja az országot és ki az, aki háttérbe szorul, akire a választó nem kíváncsi. Bár nincsen nagy felhajtás, a politikai pártok jó ideje megkezdték meggyőzni a választókat. Mindegyik azt állítja, hogy csakis az ő elképzelése, tervei, nemzet­mentő és nemzetfelemelő kilábalási prog­ramja lehet egyedül üdvözítő az ország számára. Egy-egy felelőtlenül ígérgető szónoklaton kívül viszonylag mérsékelt hangnemben folyik egymás túllicitálása. Mindegyik párt felveszi mosolygósabb ar­cát, mindegyik a szociálpolitikára helyezi a hangsúlyt és megígéri, hogy amennyi­ben kormányra jut, minimálisra csökkenti a munkanélküliséget, megszünteti a sze­génységet és csökkenti az adókat, miköz­ben az országot is sokkal, de sokkal gazda­gabbá teszi. Most mindenki az elkövetke­zendő parlamenti ciklus második felére, 1997-re ígéri a gazdasági fellendülést, az előző választások idején bejelentett 1993-al szemben. Szinte már magam előtt látom a négy évvel ez után következő vá­lasztásokat, ahol minden józan, szélsősé­gektől mentes, mérsékelt politikai erő megígéri, hogy 2000 után immár valóban bekövetkezik az a várva várt növekedés, ha a nemzetközi helyzet is kedvezően ala­kul. Van tehát majdnem négy hónapunk, hogy eldöntsük, kire szavazunk, mire mon­dunk igent és mi az, amit elutasítunk. No persze a választópolgárok nagy része már döntött. Ők azok, akik tudják, hová tartoz­nak: a konzervatív-keresztény-nemzeti erőkhöz, a liberális blokkhoz, a szocialis­ta-szociáldemokrata irányzathoz vagy más kisebb csoportosulásokhoz. Vannak szava­zók, akik választásról választásra ugyan­azokra a pártokra voksolnak, a kampány csupán az ingadozók szavazatainak meg­nyeréséért folyik. Legalábbis Nyugat-Eu- rópa nagy részében, ahol már hosszú ideje modern képviseleti demokrácia van. Ma­gyarország azonban az első tanulási idő­szak lezárulása után csak az elkövetkezen­dő időkben szerezhet igazán tapasztalato­kat a demokrácia gyakorlásában. Kétségtelen, hogy legnagyobb esélye a választásokon a centrumpártoknak vagy a centrumhoz közel állóknak van, akik az egész ország lakossága számára kívánnak programot nyújtani, és kisebb az esélyük azoknak, akik mereven ragaszkodnak egy ideológiához, még annak árán is, hogy így esetleg szavazatokat veszíthetnek. Azok, akik már tudják, kire szavaznak .és azok, akik még ingadoznak, el fogják dönteni a választások eredményét. Ezt tud­ják a pártok is, amelyek most árgus,sze­mekkel figyelik elégedetlenségeinket vagy megelégedettségünket, reagálásain­kat a bejelentésekre, a politikai döntések­re, az ígérgetésekre és az esetleges támadá­sokra. Bár sokan durva választási kam­pányt jósoltak, mi, a szavazó polgárok, a döntési helyzetben lévők csak reményked­hetünk, hogy e rövid négy hónap alatt a mérsékelt politizálási hangnem fogja to­vábbra is uralni a politikai és a közéletet. Halász Csilla Tisztességtelen és tisztességes útkeresők Konrád György csaknem egy éve nyilatkozott egy azóta már nem léte­ző tévés riportműsorban. Szinte slusszpoénként kérdezett rá a min­den bizonnyal vele szimpatizáns ri­porter, hogy ha az addig bemutatott értékelésre, bizalomra, barátságok­ra szert tett bizonyos európai körök­ben, és ha itt, Magyarországon ő any- nyi mindennel elégedetlen, akkor vajon miért nem választott magá­nak valamely más égtáj alatt letele­pedési helyet? Konrád válasza — kissé kitárt tenyérrel — ez volt: „Itt vagyok itthon”. Mai eszemmel, az akkori riporter helyében megkérdezném: hol itt? Ezen a kilencvenháromezer négyzet- kilométeren vagy a Kárpát-medencé­ben, netán azok közt a magyar em­berek közt is, akik számára az anya­nyelv használatát még engedélyezi a törvény. Szóval: mit jelent Konrád számára az itt és az itthon? Különös tűnődés ez, az állítóla­gos szélsőségek hazájában. Már csak azért is, mert ahhoz, hogy vala­ki valóban itthon érezze itt magát, el kell tűnődnie, hogy mi is az a szélsőség. Pontosabban, ki a szélső­ség, mert míg a rendszerváltás előtt a guta ütögetett bennünket attól, hogy minden fogalomnak általános alanya volt, ma éppen az ellenkező­jét éljük át, fogalmaink egyre in­kább személyesülnek. Konrádtól és cimboráitól például nagyon hamar elhangzott Csurkára vonatkoztatva a szélsőség szó. Na nem, gondol­tam magamban, azért ilyen hiszé­keny nem vagyok, hogy e vélemény­nyel azonnal egyetértsek. Már csak azért sem, mert Csurka a közismert értékteremtő irodalmi tekintély volt, úgy értem, neki főként a műve­it ismertük abban az időben, ami­kor Konrád Györgynek inkább csak a nevét. És azt se nagyon... Szóval hallom Csurka leszélsősé- gezését, figyelem a Charta nagygyű­lését, Csurka sokat emlegetett tanul­mánya még elolvasásra várt az író­asztalomon, amikor Konrádról s a Chartáról máris megfogalmozódott bennem: ez a személy és ez a szerve­zet kétséget kizáróan szélsőség. Csűr- káról — gondoltam — majd eldön­tőm, ha a tanulmányt elolvasom. Őtő- lük azonban már nincs mit elolvas­nom. Ha valaki azt mondja a másik­ról, hogy te szélsőség vagy, én pedig nem, és ezt én vagyok hivatott eldön­teni veled és önmagámmal szemben, akkor az a valaki éppen önhittsége miatt biztosan szélsőség. Kezdettől nem hatott meg Konrád pietisztikus hangvétele, sajnos még az orvosi hip­nózishoz is rossz médium vagyok. Egy, a demokratikus jogait gyakorló másik fél ellen összegyűlő szervezet — Koncz Zsuzsástól, Komisostól, Farkasházystól — nagyon ellenszen­ves. Nagygyűléseik sugallják egy fél­civilizált civil társadalomnak, hogy ne írj, ne olvass, ne ismerkedj meg az általunk támadott írásokkal, néze­tekkel, személyekkel, nehogy rossz hatással legyen rád. Nézd, mi milyen sokan vagyunk, csapódj közénk, és mi demokratává, igazi nagykorú ál­lampolgárrá avatunk téged. Mi lehet az igazság abból, hogy Csoóri, Csurka, Lezsák, Fekete egyéniségével szemben mindaddig képtelen volt felvenni a harcot Kon­rád, Göncz, Eörsi és köreik, amíg az olvasók és az írói kvalitás volt a mérce? Nem tudom, de logikusnak látszik, hogy ez is igaz. Márcsak azért is, mert meglehet, közülük né- hányan kitűnő nyelvtehetségek, kü­lönösen, ha az ország lejáratásáról vagy pornográf novellák műfordítá­sáról van szó, ám az itthon használa­tos irodalmi nyelv, szókincs, gon­dolkodásmód — fájdalom — mégis­csak a magyar. Előfordul, hogy egyesek az iroda­lom és az értékek iránti elkötelezett­ség jegyében elmennek gimnáziu­mi, esetleg főiskolai vagy egyetemi tanárnak azzal az ambícióval, hogy ha már nem tudtak a nagyok közt résztvevők lenni az értékteremtés­ben, akkor legalább átadókként va­lósítsák meg kulturális hivatásukat. Nem érdekelne Konrád György hanghordozása, megjelenése, sőt még világnézete sem, ha mint egyébként bizonyos szintű irodalmi érzékkel rendelkező ember Jókait vagy Illyést tanítaná mondjuk egy tanítóképző főiskolán, és mellette segítene a hallgatóknak felkészülni a középfokú német nyelvvizsgára. Ami azonban legjelesebb íróink politikai másságuk miatti lejáratásá­val együtt jár, az a nemzet bizo­nyos szintű értékfosztása. Példa­ként képzeljük el, hogy valaki rásüt­né Munkácsyra, hogy nacionalista volt, Kodályra, hogy irredenta, Yblre, hogy tekintélypárti és ezzel munkásságukat is abba a jól ismert európai süllyesztőbe taszítaná, amelyben a magyarság már nem akármilyen mélységeket járt végig. Mindez azért foglalkoztat ennyire, mert a hazaárulás gondolatával, csak az ominózus Landeszmann—Eörsi eszmei kör jegyében elhangzott politi­kai nyilatkozatok kapcsán foglalko­zik az ország. Arról azonban keve­sebb szó esik, hogy idehaza egyre éle­sebbé válik a törés a kultúra és az ál­kultúra között. És arról se sok, hogy ha már az álkultúra képviselői tovább­ra is képtelenek értékhordozókká vál­ni, most, amikor ez viszonylag sza­bad lenne, hát nekilátnak külhonban lejáratni azt az országot, ahol az igazi útkeresést — jobboldalként vagy centrumként — mégiscsak tisztessé­ges politikai erők irányítják. Pajor András Adolf Born rajza

Next

/
Thumbnails
Contents