Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12 / 36. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP HETI ÖTPERCES 1994. FEBRUAR 12.. SZOMBAT A Napló első mondatán szinte hátrahőkölök. „Reggel erős halálfélelem.” Hogyan? Ez a világot oly felülről néző, magabiztos és bölcs ember, a kisebbségi érzést nem ismerő bátor ember, ez a túl-jón-és-rosz- szon világpolgár fél a haláltól? A háború alatt nem félt. A bombázáskor nem félt. Fiatal korában, amikor Párizsban éhezett és minden kilátástalan volt, nem félt. Most, a Parnasszuson, amikor Ba- umgarten-díjat ajánlanak neki és gőgösen elutasítja, amikor már a Margit hidat is felépítették, és új könyve megjelent, kétezer példány a nyomorban is elkélt belőle, most fél. Mitől? Állítólag vallásos is, hisz a túlvilágban, a feltámadásban meg az örök életben, mégis fél a haláltól. Kinyilatkoztatásait Márai nem szokta megmagyarázni. Esetleg megfeledkezik róluk, más hangulatban a fordítottját mondja. Például hogy vagy van világszellem és akkor a halál rendjén- való esemény, vagy nincs, akkor meg minek ragaszkodni az élethez? Később ezt is elfelejti, márais bon mot-\á sűríti az egészet: amióta bizonyosság; nem félek tőle. Mintha negyvenhét éves koráig nem tudta volna biztosan, hogy az élet vége a halál. Az ilyen következetlenségek — amilyenekkel tele van — régen bosszantottak Márainál, most szórakoztatnak. Emberibbé teszik, közelebb hozzák, leemelik a piedesztálról. Most attól fél, hogy nem lesz miből kifizetnie a villanyszámlát. Ettől én is félek, ez reális veszedelem. A szentenciái sokszor mellbevágóak. Például volt-e másnak bátorsága kimondani — méghozzá magát szocializmusnak vagy demokráciának hazudó rendszerben —, hogy „a tömegnek nem kell a szabadság”. Ilyen sarkítottan ez nem is igaz. A valóság az, hogy Márai és a tömeg homlokegyenest ellenkező dolgot neveznek és éreznek szabadságnak. Mert Márai szabadsága l’honneur de /’hőmmé, az egyén méltósága, egyfajta elkülönültség, gőgös magány és persze tömegiszony. Az individualizmusnak ez a szabadsága nyilvánvalóan nem kell a tömegnek, miként Márai kifinomult esztétikája és műveltsége sem, amelyből szót sem ért. De ugyanígy nem ért Márai semmit a derűsen söröző és (néha emberfejekkel) kuglizó tömeg szabadságából, amely a Nagyréten érzi jól magát és esetleg a Pártban, amely biztonságot ad — amíg az ő fejükre is sor nem kerül. Nem egyszerű sznobságról van itt szó, hanem alapvető alBenedek István hozzászól Még egyszer Márai naplójához kati különbségről. Áthidalni ezt csak Lenin tudta, zseniálisan kidolgozott módszerével, utánzói sorra belebuktak. Üdítő az a szakszerű merészség, amivel az akkor épp hőstenor Aragont a helyére teszi, vagy ahogy Ibsenről elárulja, hogy darabjai mesterkélt tákolmányok, melyeket rég belepett a por. De mond egyebet is: mi lehet az oka, hogy a magyarokhoz képest felényi norvégok Ibsenjéről, dánok Hamsunjáról a világon mindenütt hallottak, sőt műveiket olvassák, a náluk százszor többet érő Aranyt, Petőfit, Adyt sehol? A kérdésre nincs válasz, vagy ahány van, mind félrevezető. Ugyanígy nincs válasz arra. hová lett most — vagyis 1947-ben — a világirodalom? írók vannak, művek vannak, de a világirodalomnak „mintha torkára forrott volna a szó”. Pedig akkor még élt és írt Thomas Mann, Steinbeck és néhány veterán, mit szólna a mai kínálathoz? Sajátos és csábítóan vonzó, ahogyan a bolsevizmus meg a kapitalizmus közt keresi a szocializmust. Kelet-Európa ősi despotizmusa és Amerika gyermekded demokráciája állanak szemben egymással, és miért ne férhetnének össze? Innen nyugatról nézve — akkor még reméltük, hogy keleten is nyugatiak maradunk — nem is látszik lehetetlennek, hisz mind a két rendszer a végóráit éli, és menthetetlenül egymásra szorulnak. Ezt világosan látta Márai 47-ben, csak az időzítésben nem volt biztos: hogy vajon lesz-e ideje, lesz-e időnk kivárni az ösz- szeborulást? Miközben úgy hitt a harmadik utas szocializmusban, mint egyetlen lehetséges alternatívában, feltette a kérdést: „Van-e jogunk akkor, külön-kiilön, várni és csalódottnak, tehát elzárkózónak lenni?” Nem válaszol rá, de a kérdésben benne van a tagadás, egyéniségében pedig a tagadás tagadása: elismeri a szocalizmus jogosultságát, de egyék meg mások, ő a maga részéről kitart az individualizmusa mellett. És nem igaz, hogy ezt az annyiszor szemére vetett önkizárást nem magyarázza meg. Még itthon van, amikor már nem érzi magát itthon: „Az én helyzetem a magyar szellemi világban ma sakk-matt. Bal felé nincs mit keresnem, mert osztályomból kilépni egyértelmű az erkölcsi öngyilkossággal. Jobb felé egyetlen lépést sem tehetek, mert lélegzettel sem vagyok hajlandó támogatni a tisztességesebb jobboldal mögött is fütySPORT kössél és rohamkéssel ólálkodó fasizmust. Egyedül kell maradnom...” Hamar eljött az idő, amikor belátta, hogy egyedül maradnia is csak a hazán kívül lehet, bármennyire keserves. Döbbenetes pillanat lehetett. „Nem sajnálom a gazdag embereket.” Veszedelmes kijelentés, ellenszenves. Polgárhökkentő és végiggondolatlan. Különösen, ha felhasználja a szocializmus védelmére és az eredendő bűn magyarázatára. Hogy a gazdaság „bizonyos határon felül” bűn, ezt Sieyes abbé rövidebben fogalmazta meg a francia forradalom előtt (a magántulajdon lopás), és neki sem volt igaza. A két kijelentést azonban össze lehet kapcsolni, ettől talán igazzá válik: bizonyos határon felül a magántulajdon lopás. De a „bizonyos határt” ki szabja meg és hol? Sem a forradalom, sem a szocializmus nem alkalmas a mérce megjelölésére. Amellett sem a szocializmusnak, sem a teremtésnek nem lehet célja az, hogy az emberek legyenek szegények. A földi javakat valahogy másként kellene felosztani, ebben sokan egyetértünk, módját azonban eddig nem sikerült feltalálni. Az eredendő bűnt, ha van ilyen, inkább a jellemben keresném és az ösztönökben, mint a pénzben. 1947 végén, szinte karácsonyi meglepetésül történt valami, aminek a súlyát nem mértük fel oly világosan, mint Márai: a nagyhatalmak külügyminisztereinek tárgyalása eredménytelenül zárult. Marshall és Molotov sajnálkozva hazautazott, a világunk pedig véglegesen kettévált Marshall-tervvel és Németországgal megtámogatott Nyugatra, és csatlósállamokkal súlyosbított Keletre. Sorsunk fél évszázadra — vagy talán még továbbra — eldőlt. Márai még reménykedik, hogy csak pár évre szól a kitaszítottságunk; ma már tudjuk, hogy hosszabb távra és mélyebb zuhanásra kellett berendezkednünk. Kísértetiesen hasonlít ez ahhoz, ahogy ma is a fejünk fölött alkudoznak rólunk. Ötven év alatt semmit sem tanult a világ. c -N* L Szemes Árpád szerint is legális a Pest Megyei Játékvezetői Testület Berendelik a szakadár labdarúgóbírókat A magyar labdarúgás eredményessége vitán felül szerény. A morális, szakmai és pénzügyi gondok egyaránt szerepet kapnak-játszanak abban, hogy ez az egykor világszínvonalat képviselt sportág mára eljutott oda, hogy a világ 1993. évi rangsorában Magyarországot kerek számmal, a cseppet sem hízelgő' ötvenes sorszámmal illették. A ZTE helyett a Volánnál dirigál Gellér közmunkában Néhány hete a zalaegerszegi munkaügyi bíróság visszahelyezte állásába Gellér Sándort, az élvonalbeli ZTE-Goldsun férfi-ko- sárlabdacsapatának edzőjét. A szakvezető azóta dolgozik Lsmct a zalaegerszegi klubnál. Február 9-én viszont újabb levelet küldött munkáltatójának, amelyben közölte, hogy társadalmi munkában el kiváltja látni a Zala Volán NB ]-es női kosárlabdacsapatának edzői feladatát Erre a munka törvénykönyve egyébként lehetőséget biztosít számára. Az edzőcserét az tette szükségessé, hogy Kovács László, a Zala Volán eddigi szakvezetője a ZTE egyik utánpótláscsapatával az Amerikai Egyesült Államokba készül, és munkahelyi elfoglaltsága miatt sem tud a klub rendelkezésére állni. A dolog érdekessége az, hogy a ZTE-Goldsun fizeti Gellér Sándort, aki viszont szakmáját a Zala Volán csapatánál gyakorolja. A ZTE vezetői egyébként tudomásul vették Gellér bejelentését, amely szerint a szezon végéig irányítja az A-esoporl- ba, a legjobbak közé igyekvő közlekedési gárda edzéseit Veretlen váci öregfiúk Hajráznak Dunakeszin Ez a lehető legszomorúbb tény sem izgatja a magyar labdarúgásért a legkülönbözőbb szinteken felelős urakat. Nagyban és kicsiben csatáznak egymással a jó szándékú, segíteni vágyó sportbará- tok és a hatalmukat féltő fennlévők. Nincs ez másként a Pest Megyei Labdarúgó Szövetségben sem, ahol jelenleg éppen a bírókkal áll kisebbfajta háborúban a szövetség vezérkara. Erről győzött meg a napokban Nagy Lászlóval, a renitenskedő bírók egyik 1 vezéralakjával folytatott beszélegetésem. Mi is a gond Nagy Lászlóval és társaival? Elmondása szerint 1993 nyaráig nem volt semmi probléma, a megyének nagyon jó NB III-as bírókerete volt, s a megyében is jól álltak a dolgok. Ékkor azonban végzetes lépésre határozták el magukat a sípos emberek. Mivel véleményük szerint a bírók munkájába a PLSZ elnöksége akkor és úgy szólt bele, ahogy éppen kedve tartotta, eldöntötték hát, hogy megalakítják a megyei szövetségtől független szervezetüket, a Pest Megyei Játékvezetők Testületét, a PJT-t. Úgy gondolták, ezt joggal tehetik, hiszen ilyen szervezet működik mind az MLSZ-ben (Magyar Labdarúgó Szövetség), mind pedig Komárom megyében (KJT), hogy csak két példát említsek. Joga volt Nagy Lászlónak ahhoz, hogy hetvenhatodma- gával aláírjon egy szándék- nyilatkozatot a fenti témában? A mai, demokratikus jogviszonyok között százszázalékosan. Márpedig ennyien (76) gondolták életrevalónak az ötletet az 1993 nyarán, Nagykőrösön egybegyűlt 85 játékvezető közül, s ennyien aláírásukat is adták ehhez. — Többeket is felkértünk a PLSZ vezetői közül, hogy vállalják az általunk életre hívni kívánt PJT vezetését, de elutasításban volt részünk — hangsúlyozta Nagy László. — Pedig mi Szemes Árpádnak, a Pest Megyei Sport- hivatal igazgatójának véleménye szerint sem csináltunk semmi törvénybe ütközőt! Csak azt akartuk elérni, hogy ne egy személyben Ransch- burg Gábor, a PLSZ elnöke dirigálja Pest megye labdarúgását! Ami ebből minket illet, a bíráskodással kapcsolatos szakmai és szervezési kérdéseket ki akartuk vonni a mindenható elnök hatásköréből. Az elnök viszont még Nagykó'rösön minó'síthetetlen hangon megfenyegetett minket és eltiltást is kilátásba helyezett. A PJT — Nagy László szerint — azt szerette volna elérni, hogy vegyék őket is emberszámba, fogadják el a PJT-t tárgyalópartnernek, amely mint független szervezet, a szakmai munkát (a játékvezető-keretek összeállítása, a továbbképzés megszervezése és lebonyolítása) összefoghassa. A PJT szakadámak, zen- dülőnek és még sok mindennek kikiáltott vezetői és tagjai már abba is beleegyeztek volna, hogy a Pest Megyei Játékvezetői Bizottságot 1994 decemberéig, amolyan átmeneti időszakra elfogadják vezetőjüknek. Ám a labdarúgó- szövetség és a PJT hajthatatlan. semmiféle kompromisz- szumról hallani sem kíván! — Pedig azt a vak is láthatja, hogy a bírók dolgában nem jól mennek az ügyek a megyében. Nem is csoda, hiszen a bíróküldő bizottság legújabb vezetője, Ádám Mihály évek óta nem működött a megyében, így fogalma sincs a játékvezetők formájáról, a helyi viszonyokról, amelyek ugyancsak megfontolás tárgyát kellene képezzék a bírók kijelölése előtt. Közben számos játékvezetőt tétlenségre kárhoztattak, úgymond nem tartanak igényt a munkájukra. Az új — és Szemes Árpád szerint is legális — szervezet január 8-án megtartotta közgyűlését: a PJT 25, még kitartó tagja új elnökséget választott, nyilván ezzel tovább fokozták a PLSZ vezérkarának haragját. — Ez alkalommal született az az elvi állásfoglalásunk, amely a PJB-t ez év decemberéig elfogadná, ém ez a békülékeny kompromisszumos ajánlat sem ért semmit — folytatta Nagy László. — Sőt! Fekete Miklós, a PJB elnöke megfélemlítő kampányba kezdett. Mert mi másnak lehet nevezni egy olyan akciót, amelynek során a JB elnöke a mi szervezetünk tagjainak olyan leveleket küld ki, amelyben szó szerint ez olvasható: BERENDELLEK! Az elmondottakból egyértelműen kitűnik, a PLSZ vezérkara nem tágít. Nagy Lászlót legutóbb tettlegességgel fenyegették meg, amikor bement a Pest Megyei Labdarúgó Szövetség helyiségébe, annak hivatalos órájában. Ezek- után aligha érdektelen, mit is dönt a PLSZ legközelebbi, február 28-i elnökségi ülésén a szakadár bírók ügyében, akik egyébként nem akarnak mást, mint a törvényes keretek között saját kezükbe venni saját ügyeik intézését... Jocha Károly A Dunakeszi Vasutas teremtornán hajráznak a labdarúgócsapatok. Még három forduló van hátra, s a szombat-vasárnap egyaránt 13.30 órakor kezdődő játéknap bővelkedik rangadókban. Érdekesség, hogy á 32 együttes közül csupán a Vác öregfiúk gárdája a 100 százalékos. Igaz, csak a második helyen áll, mert a Dunakeszi VSE eggyel több meccset játszott, s eggyel több pontja van. I. osztály: 1. Dunakeszi VSE 15, 2. Krajczár utca 14, 3. Dream- team 13,4. Váci Forte 12 ponttal. Vasárnap Dunakeszi VSE— Krajczár utca, Dreamteam—Fóti Amatőr SE rangadó lesz. II. osztály: 1. Dunakeszi VSE ifi 12, 2. Herkules 12, 3. Sződli- get 12 ponttal. Nagyon tömör a mezőny, a Herkules most vesztette el veretlenségét. Szombati rangadók: Dunakeszi VSE ifi—Garas utca, Sződliget—Futrinka utca. Öregfiúk: 1. Dunakeszi VSE 11, 2. Vác 10, 3. PARI SC 7, 4. Fóti SE 6 ponttal. A hét végén Dunakeszi VSE—Fót, PARI SC—Vác találkozó következik. * Mint már beszámoltunk róla, egy korcsoport kivételével befejeződött a diákok megyei minifo- ci-bajnoksága. Az általános iskolás fiúviadal van hátra, amelyet február 19-én 9.30 órától rendeznek az érdi 4. számú általános iskolában. A Túra, a Göd, az Ócsa és az Abony együttese jutott a fináléba. R. L.
