Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-05 / 3. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 5., SZERDA 13 Az anyanyelv védelmében meg A Pest Megyei Hírlap december 24-i számában figyelemre méltó írás jelent Sándor András tollából Istentelen karácsonyok évadján címmel. A szerző nyugtalanító gondolatait fogalmazta meg. Ritkán fordul elő, hogy egy cikkel az ember mindenben maradéktalanul egyetért. Ebben az esetben ez történt, és nagyon örülök, hogy a szerző egészséges gondolatai és gondolatgazdagsága folytán eme ritka örömben lehetett részem. Egyetlen megállapításával sem kívánok vitába szállni, és ezt az élményt őszintén köszönöm. Sajnálatos azonban, hogy a nyelvi megformálás erősen kifogásolható. Ezt a nem túlságosan terjedelmes munkát hatvan-hatvanöt idegen szóval terhelte, amelyek 90 százalékának pontos magyar megfelelője is van, s a fennmaradó idegen kifejezések is könnyedén írhatók körül. Jól tudom, hogy vannak idegen szavak, amelyeknek nincs magyar megfelelője. E szavak nem mellőzhetőek. Vannak olyanok, amelyek a magyar megfelelővel szemben hangulati-érzelmi többletet hordoznak. Ezek használata, főleg ha általánosan ismertek, megengedhető. Mások csak körülírással fejezhetők ki magyarul. Ilyen esetben is célszerűbbnek érzem a körülírást. De igen gyakran használunk idegen szavakat olyankor is, amikor van azoknak pontos magyar megfelelője. Azt mindenképpen elfogadhatatlannak érzem, hogy ebben az írásban a szerző 60-65 idegen szót használ. Szinte teletömi velük a szöveget; csak úgy repkednek az idegen szavak és kifejezések! „Ego presztízs, antiteizmus, szekularizált világ, önrepresszió, kaotikus oszlási folyamat, transzcendentizmus, antropo- morf Isten, vallássá funda- mentalizálható tudomány, kognitív probléma, tendenciózus és agresszív antiteizmus fogsága” és így tovább, és így tovább. Jó ideje se szeri, se száma azoknak az írásoknak, amelyekben a nyelv védelmében idegen szavak nyakló nélküli használata ellen tiltakoznak honfitársaink, sajnos, kevés eredménnyel! Groteszk tendencia, amikor napjaink auktorai a kommunikáció funkcióinak mindkét változatában terminus technikusok és idegen szavak kumulációjával akarják a kompetencia látszatát impresszionálni. Pardon! Szerencsétlen dolog, hogy mai szerzőink a szóbeli és írásbeli közlés során szakkifejezések és idegen szavak halmozásával akarják a hozzáértés, a beavatottság, a műveltség látszatát kelteni. Rendkívül lehangoló (deprimáló), hogy a kitűnő szerző, akinek a tekintélye (auktoritása) az idegen szavakkal végzett tűzijáték hamis (talmi) fénye nélkül, mintaszerű (paradigmatikus) okfejtése és érvelése következtében is elismerésre méltó (imponáló), ehhez a meggondolatlansághoz (imprudenciához) folyamodott! Nem tudhatom, hogy miért választotta Sándor András a gondolatkifejtésnek eme módját. Megszokásból? Divatozásból? Kényelemszeretetből? [Hiszen az idegen szavak jelentéstartalma szétömlő, elmosódott határú, gyengén látható (diffúz), nehezebb ezek helyett megtalálni a pontos magyar megfelelőt, a mindenki által egyértelműen megragadhatót vagy az ilyent helyettesítő körülírást!] Azt fel sem tételezem, hogy a szerző ilyen módon akarta volna gondolatainak tudományos hitelét, megbízhatóságát erősíteni, netán műveltségét fitogtatni! Az ég szőreimére! Francia- országban elképzelhetetlen, hogy olyan írás, melyet így teletömnek görög, latin, angol eredetű vagy nemzetközi idegen szóval, sajtónyilvánosságot kapjon! Nálunk miért lehet így megjelentetni egy írást? Oly fejletlen, olyan gyatra ez a nyelv, hogy bonyolultabb vagy elvontabb gondolatok közlésére nem alkalmas? S ha alkalmas, miért nézzük le, vagy miért keltjük ezt a benyomást? De az sem utolsó szempont, hogy sokkal több ember értette volna meg e megyei lap olvasói közül a szerző gondolatait, ha azok magyar nyelven, közérthetőbb formában fogalmazódtak volna meg! Remélem, Sándor András elmarasztaló megjegyzéseimért nem neheztel meg rám. írása tartalmi érdemeiért őszinte nagyrabecsüléssel köszöntőm. Taál Márton Budapest Már Hamburgban is? TÉá£. „Őszinte elkeseredés- yL - sei” szívemben olva- som, hogy a minap ' egy tüntető ököllel arcul csapta Weizsäcker német szövetégi elnököt. Az eset Hamburgban történt, nem pedig Bonnban, a Bundestag előtt, s nem is egy nemzeti ünnepen a kora esti órákban, tehát ennyiben (sem) rokonítható a Göncz Árpádot ért 1992-es incidenssel. És még abban sem, hogy Weizsäckert nem régi harcostársai inzultálták, hanem holmi szélsőbalos (?) huligánok, de hogy itt is a „csőcselék” vitte a prímet, az kézenfekvő... Mindamellett kíváncsian várom az újabb híreket a fejleményekről, ugyanis hazai tapasztalataim után nem lepne meg, ha német liberálisok napokon belül követelnék a Bundestagban a belügyminiszter lemondását, a központi televízió egyik hírfőszerkesztője pedig előállna egy „originál, megvágatlan” felvétellel, miszerint a merénylő Bugyonij-sapkában pompázott, és sarló-kalapácsos, vörös zászlót lengetett, pofonosztó kénye-kedve alatt! A „Mai Nap” nevű liberális bulvárújság december 4-i számába^ együttérző sorokban siet Weizsäcker védelmére, ám ármányos jóindulatHISTÓRIA Hamvas Béla Magyarország kulturális szférái (V.) Az ázsiai sztyeppe világa Magyarország legnagyobb része. Ha egyetlen szóval jellemezni kellene, azt kellene mondani, ez a nomádság földje. Termelési rendje is nomád, és az itt lakó emberek temperamentuma is az. Ami meghatározza: a függetlenségvágy. A nomád életnek legnagyobb értéke nem a kultiváltság, nem a családi kötöttség és vegetáció, nem az individualista naturális életrend, hanem: a szabadság. Ez a szabadság azonban fizikai, közvetlen és teljes, vagyis nomád értelmezésben szabadság. Ez felel meg a széles és nagy távlatoknak, a függetlenség és akadálytalan mozgás. Ennek a nomád, alföldi, keleti sztyeppe-életérzésnek volt költője Petőfi. De az Alföld függetlensége a településekben is megmarad. Ott azonban a függetlenségvágy, mint önálló és autokratikus: világszemléletet jelent. Ezt az autokratikus függetlenséget képviselik az Alföld lakosai, akár tanyákon élnek, akár falvakban, akár olyan nagy városokban, mint Szeged vagy Debrecen. A kultúra itt mindig csak felület: a fontos, hogy megmaradjon a szabad mozgás lehetősége. Az alföldi ember csak akkor érzi magát teljesen jól, ha oda mehet és azt gondolhat és azt tehet, amit akar. Ezért itt olyan értelemben szociális közösségről, mint délen, vagy nyugaton, nem lehet beszélni. Ez a törzsek szocialitása, ahol azonban minden egyénnek akarata és függetlensége feltétlenül biztos. Ha ez nem biztos, az ember mindent el fog követni, hogy elvesztett függetlenségét újra visszaszerezze. Az Alföld termelési rendje is keleti. A tág és nagy uralkodik itt: az óriási nagybirtok, a latifundium. Kenyérmag-gaz- dálkodás, álattenyésztés nagy formában, és mindenütt a kül- terjesség. Hogy a föld intenzívebb gazdálkodását meghonosítsák, itt számtalanszor kísérelték meg, hogy a nyugati kulti- váltságot behozzák. Nem sikerült. Miért? Mert ez a föld a nyugati kultúrszféra termelési rendjét nem viseli el. Más a táj, más az ember, más a kultúra. Itt is van intenzív gazdaság, ez azonban a nyugatihoz semmiféle tekintetben nem hasonlít. A század elején a kecskeméti Kada Elek volt az, aki zseniális intuícióval felismerte, hogy ezen a természeténél fogva kelethez tartozó tájon nem a francia és holland kertgazdaságot kell megteremteni, hanem a keletit, vagyis azt, ami kelet karakteréből fakad. És ma, ha az ember végigmegy Kecskemét gazdag szőlő- és gyümölcsöskertjein, csodálkozva állapítja meg, mennyivel jobban hasonlítanak ezek a kertek egy mezopotámiai vagy kínai intenzíven megművelt földhöz, mint egy nyugati gyümölcsöshöz. Ez a jelleg az alföldi magyarságban még nem tudatos, de egyre tudatosabbá válik. IX. Pszichológiai és karakte- rológiai szempontból ennek a felosztásnak csak egyetlen eredményéről legyen egyúttal szó. A differenciálatlan magyar ember, aki azon a vidéken él, amelyen született és nevelkedett, ezekkel a táj- és kultúrameghatározásokkal csaknem minden esetben megérthető. Aki délen él, annak világát a déli kultúrszféráról mondottak teljesen kimerítik. Az északi vagy alföldi ember, aki sohasem lép ki világából, kultúrkörében meghatározható. A magyar kultúrember meghatározható. A magyar kultúrember, vagyis a szellemi lény, aki ezek fölött a rétegek fölött áll, mindig kinő a környezet kultúrájából, és egyéb vonásokat is felvesz. De nincsen szellemi magyar ember, aki más elemeket fel tudjon venni, mint olyanokat, amelyek itt, ezen a földön, mint tényleges életformák élnek. A szellemi magyar emberben több rétegben, más és más uralkodó jellemvonásokkal ez az öt kultúrszféra helyezkedik el. Némelyikben a keleti van a felszínen, de a legmélyebb mégis az erdélyi-bizánci, amely igazi karaktere. Mellékesen ott szerepel az északi és nyugati és déli, mint részlet, vagy lehetőség és szín. Van olyan szellemi magyar, akinél az uralkodó vonás az alföldi, de a legmélyebb benne mégis a déli, és ez harmóniában áll a többivel, vagy esetleg az emberekben belül lelki konfliktusokat támaszt és kiegyenlítődésért küzd. Az ilyen kulturális tudatosodás, ami a tájak és embertípusok felismerésével jár, a szellemiség tudatosodását is elősegíti. És ez az, ami a nagy nyugati országokban, főképpen Franciaországban már régen, még a reneszánsz idejében megtörtént. A nép felismerte összetettségét, és ugyanakkor az ember is felismerte azokat a szellemi rétegeket, amelyeket önmagában hordott. Világosabb és tisztább képe volt önmagáról, és így elkerülte azokat az összeütközéseket, amelyek, ha az ember nincs tisztában azokkal az erőkkel, amelyeket él, feltétlenül diszharmonikus sorsot idéznek fel. A magyarság most elérkezett oda, hogy területén tudatosítja a kultúrákat, de ezzel együtt önmagában tudatosítja azt az összetett szellemet, ami ezen a földön él. Mert csak ezzel az éber és tisztult tudattal lehet egységes nép és egyszellemű nemzet. (Vége) tál megemlíti, hogy Weizsäcker elnök úr felmenője a náci Harmadik Birodalom külügyminisztériumában fontos tisztviselő volt, ő maga pedig 1938/45-ig a Wermacht katonája, sőt 1963—67 között a Boehringer gyógyszergyárat is vezette — ám ez nem bizonyíték (a Mai Nap szerint) arra, hogy köze lett volna az ott gyártott mérgesgázhoz, amely Irakba irányult... (Erre szokták mondani: „minden rendben, csak a torka véres!”) Mindenesetre nem lennék meglepve, ha liberális sajtóhiénáink összefüggést találnának az NSZK legrokonszenvesebb politikusa és a permanens magyar népszerű- ségilista-vezető „elleni” népi kezdeményezésben”! ? Brezovich Károly Vác Betörők: figyelem! t A minap a községemben, Veresegyházon sétáltam és egy különös jelenségre figyeltem fel: szaporodnak a hirdetésújságok, árajánlatokat tartalmazó röplapok, címzetlen meghívók. Mindez idáig teljesen rendben van: pezsdüljön az üzleti és piaci élet, merész vállalkozók hirdessenek, ugyanígy mozgósítsanak hangversenyekre, előadásokra, hirdessék a kultúrát, a sportot, az egyházi és világi eseményeket, az Erzsébet,- Katalin-napi és egyéb kulturált táncos alkalmakat, pezsdüljön a falu! Éz még nem tartozik a különös jelenségek körébe. De az már igen, hogy ezek a szórólapok odakerülnek a házak postaládájába, annak híján a kerítés lécei, rácsai közé, és mert a tulajdonos nem tartózkodik otthon, sőt, huzamosabban nem is lakik ott, ezek a hirdetmények, röpcédulák hosszabb időn, heteken át ott is maradnak. És szinte kiabálnak: ebben a házban nem lakik senki! így hívják fel a figyelmet magukra a szemfüles betörőknek. És már meg is van a kár, a kiderítetlen eset, ha a kézre kerítése sikertelen. Mi a teendő? Aki huzamosan távol tartózkodik, tegye azt, amit én: ha elmegyünk itthonról, megkérem a szomszédokat (és fordítva: ők engem), hogy a postámat vegyék magukhoz, amíg jelentkezem. Azután, minden kérés nélkül, a levélkihordó, aki minden házat, minden lakót ismer, mérlegelje, mit tesz a levélszekrénybe vagy a kerítés rácsába. Vagy ha odatette és látja, hogy ott is maradt, akkor vegye vissza. Talán, ha a posta szabályzatában ez nincs is benne, csak jót tesz a közbiztonság érdekében. Ugyanezt kell kérni attól, aki nem postai úton továbbítja azt a reklámújságot vagy egyéb propagandakiadványt, hogy a közbiztonság érdekében az ilyen házakhoz ne tegye oda. Valamikor erre az éberség szót használtuk. Ebben az értelemben ma sem időszerűtlen. Fazekas Mátyás Veresegyház A megyei nemzetőrség szervezete 1918 végén Pest megyében is megszerveződött a nemzetőrség. Célja, rendeltetése a „kötés vagyonbiztonság"fenntartása volt, együttműködve a csendőrséggel. Cegléden 3 nemzetőr- tiszt mellett 80 polgár vállalta a szolgálatot, Nagykőrösön 1 tiszt és 60 nemzetőr vigyázta a rendet, Gödöllőn 12 tiszt vezette a 302 legénységi állományú fegyverest Alakultak azonban olyan nemzetőregységek is, amelyek mintegy függetlenítették magukat Agorasztó Tivadar alispán ezért 1919. január 5-én körrendeletét bocsátott ki az egységek elhelyezéséről. A rendelet leszögezte: yr4 vázlatban fel nem tüntetett nemzetőr-alakulatoknak létjogosultságuk nincsen, minélfogva az ilyen alakulatok lefegyvere- zendők és feloszlatandók. ”A rendelet melléklete részletesen felsorolta azokat a községeket, városokat, amelyekben működhettek alakulatok —- erre utalt az alispán, aki arra is utasította a nemzetőregységek parancsnokait hogy „a polgármester, illetve járási főszolgabíró urak intézkedéseinek minden a közérdeket szolgáló esetben eleget tenni kötelesek. ” Agorasztó Tivadar alispán körrendeleté lehetővé tette azt is, hogy az alakulatok a szükségnek megfelelően egyik helységből a másikba vezényclhetők, ebben az esetben azonban a felmerült költségeket annak a településnek kell fizetni, ahova kirendelték a nemzetőröket. A főszolgabírák és polgármesterek kötelessége volt hogy az egyes alakulatokról jelentést küldjenek a vármegyei nemzetőrparancsnokságnak. Pogány György
