Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-05 / 3. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JANUAR 5., SZERDA R égi baljóslatuk az irodal­mat könnyen nélkülöző Voinovich Géza* költészet hivatása elméknek, hogy a költészet, kivált a verses költészet, ha­lálra van ítélve, elsorvad, ki­hal. A múlt század hatvanas éveiben, a második császár­ság anyagias, ledér korában az irodalmára oly büszke francia nép közt már a vere­bek csiripelték a költészet ha­lálát... Az irodalom iránt való kö­zönynek leggyakoribb oka a szegénység, a kenyér szüksé­ge. A kultúra a jólét virága, ha a jólét megcsappan, legelő­ször a virágról mondunk le. Ez ellen már hatvan esztendő­vel ezelőtt érvelt egy német esztétikus, Ludwig Pfau, rá­mutatva, hogy közgazdasági szempontból az irodalom nagy kenyéradó, papírgyá­rak, nyomdák, könyvkötőmű- helyek, könyvkereskedések eltartója, természetesen külö­nösen nagymértékben Német­országban. De nálunk sem szabad ezt a szerepét kevésre becsülni, ha meggondoljuk, hogy 1928-ban az Egyesült Államok könyvtermése 10 000 kötet volt, s ugyan­azon évben a kis Csonka-Ma- gyarországon csaknem ötezer kötet jelent meg. Szinte úgy tetszik, mintha a könyv maga volna egyik ellensége önma­gának, elsodorva áradatával a maradandó értékeket. Olykor egy-egy társadalmi divat szorítja háttérbe az iro­dalmat. A háború a sportot fejlesztette ki, talán túlságo­san. A görögök az olimpiai já­tékok mellett megtöltötték színházukat is. Mostanában egy átutazónak, aki a vonat­ról gyönyörködve nézte óra­számra a week-end labdarú­góit, teniszezőit, csónakázóit, egy művelt angol elkomorod- va mondta: Ha ez így tart, harminc év múlva keresni kell a művelt embert Angliá­ban. A tudomány egy-egy ágá­nak fellendülése is háttérbe szoríthatja a szépirodalmat, s átalakíthatja. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben Comte pozitív filozófiája, a materializmus, az orvostudo­mányok fejlődése rávezette a romanticizmus képzelgő iro­dalmát a naturalizmus és a gondos lélekrajz útjára. Újabban a technika csodá­latos fejlődése foglal le min­den érdeklődést. Ma a gyer­mekjátékokban több techni­kai ügyesség van, mint volt az előbbi nemzedék felnőttjei­nek életében. Nem kellene fe­lednünk, hogy e fejlődést oly nemzedék hozta létre, mely Jules Verne természettudomá­nyi képzelgéseken épült regé­nyein nőtt fel, s némi részben azokból is merítette érdeklő­dését, képzeletének irányát. Hagyján, ha a találmányok és gépek felszabadítanák az em­bert szellemibb életre, de egyelőre inkább fejére nő­nek, s a géppel sokszorosított szórakozással elvonják az egyéni művészettől, a maga­sabb szellemi élvezetektől. Az irodalom gyászjelenté­sét azonban, mint eddig, ez­után is hiába fogalmazzák meg. A költészetnek helye, rendeltetése van a mindenna­pi józan életben is, beletarto­zik a világ rendjébe, szükség van rá. Amint a levegőnek meg­vannak tüneményei a délibáb­ban, villámlásban, a víznek a tükrözésben, a fénynek a su­gártörésben, fényszórásban: a szellem tüneményei is meg­vannak ősidőktől fogva a köl­tészetben. A hindu mese sze­rint Valmiki fakadt először dallamos panaszra, egy halál­ra sebzett gém vergődése lát­tán, azóta az emberi lélek ezer és ezer éven át megszépí­tett hangokban önti ki keser­vét, vagy ujjong fel örömé­ben. A nagy bölcselő, Emer­son, látva látja, hogy a termé­szetben minden keresi azt, aki hírt adjon róla, hangot ad­jon neki: a nehézkedési erő Newtont, az elem a kémi­kust, az emberi szív és az élet: a költőt. Költészet nél­kül az ember élete enyhület és fájdalom nélküli munka ro­botja volna — oly sivár, mint egy álomtalan éj. E rettenetes komoly min- denségben a költészet sem meddő üres játék. Többféle úton-módon javára van az embernek. Célja és hatása szerint három faját lehetne nagyjában megkülönböztetni, három osztályba elválasztani. L egszélső fokán a pusztán mulattató, szórakoztató könyv is legalább pihenőt je­lent a gondok sivatagában, el- vonatkozást, kiemelkedést a mindennapi életből. Játékot hoz a léleknek, a mosoly csil­lámát, ami egyik édes enyhí­tője napjainknak. Kivetkőztél a magunk életéből, mások alakját, lelkét, sorsát öltjük magunkra, a megszokott em­berek, megunt körülmények helyett újak közé lépünk, egy időre a mások életét éljük, fe­lelőtlenül =— ebben van a köny- nyű könyv pihentető ereje. Ez élteti a mesét, akármi­lyen alakjában, a tündérmesé­től a regényig: — hogy a bé­resgyerek, aki egész nap a fe­kete barázdát tapossa lomha ökrei nyomában, este, mesét hallgatva, királyfivá lesz, aki sárkányokkal viaskodik, be­veszi a kacsalábon forgó kas­télyt és feleségül nyeri a ki­rálylányt, fele-királysággal. Amíg a mesét hallgatja, amíg beleképzeli magát — a magá­énál szebb, gondtalanabb, dia­dalmas életet él. így lesz a könyv éber ál­mok szövője, lelkek pihente- tője. Szent Vitus legendája sze­rint a vihar megállt, felhő szétoszlott, nap sütött a völgy felett, ahol ő beszélt: egy jó könyv olvasása is szél­csendet teremt körülöttünk, napfényt sugároztál reánk. Az irodalomnak egy másik rétege nagyobb hatást kíván ránk tenni, irányítani akar, a kor és társadalom bírájává emelkedik. Az írótoll nagy varázsló, úgy tudja megérinte­ni a sziklaszíveket, mint Mó­zes vesszeje a kőszirtet: hogy a jóság forrása fakad nyomá­ban. Megállapított tény, hogy abban az esztendőben, mikor Dickens Karácsonyi éneke megjelent, az emberek több karácsonyi ajándékot vásárol­tak egymás számára, mint más években. Könyvek meg­nyithatják szemünket a társa­dalmi berendezettség visszás­ságai iránt, mint Dickens re­gényei megmutatták az adó­sok börtönének, a törvényke­zés lassúságának súlyos hibá­it, a magániskolák visszaélé­seit, árva gyermekek elhagya- tottságát — az önelégült an­gol társadalomnak szeme elé tárták sok hibás, kártevő fo­nákságát. Tolsztoj egy színda­rabbal harcol a pálinka mér­ge ellen. Az ily könyvekben érvek zörögnek, mint a fegy­veresek a trójai falóban. Ere- jök abban van, hogy nem el­mélet, nem az ész meggyőző­dése útján hatnak, hanem megindítanak emberi sorsok és szenvedések rajzával, az érzéshez, a szívhez szólva. Defoe Robinsonja elvégzi ki­csiben a civilizáció egész munkáját, feltalálja úgyszól­ván az egész kultúrát, egyéni­leg szinte végigéli a művelő­dés történetét; hű Péntekje mellett látva, latra vethetjük az értelem és műveltség érté­két — csakhogy minden cse­lekedete, sikere, személyé­nek biztonsága útján érdekel, ezért érdekfeszítő olvas­mány. A »segíts magadon« eleven példája e könyv, az író a felnőtteknek szánta, ezek értetlenségből adták a gyermekek kezébe — jól tet­ték, azok többet tanulhatnak belőle, mint a felnőttek példá­jából. A kor és a társadalom hat-e vajon az irodalomra, vagy megfordítva: oly kér­dés, melyre ellentétes két vá­lasz lehetséges, és mind a ket­tő helytálló. A francia forra­dalom korlátlan tettvágya, Napóleon erélyének emberfö­lötti mértéke tápot adott a képzeletnek, kiterjesztette ha­tárait, ezzel talán igazolta a romanticizmus képzelgését, emberfölötti alakjait. Angliá­ban a felkapó polgári osztály állítja a hősi eposz helyébe a polgári regényt. Nálunk az 1800-as évek első felében az irodalom és az élet kölcsönö­sen ösztönzik egymást N agy társadalmi átalakulá­sokat sokszor könyvek készítettek elő, akármennyire bosszankodott is egy francia főnemes, hogy Páris nem őrá- jok hallgat, hanem Diderot- féle szegény írókra, kik a ne­gyedik emeleten laknak. A könyvek hatóereje dolgában kell-e hivatkozni Tamás bá­tya kunyhójára, mely segített elvagdosni a rabszolga-keres­kedés köteleit; nálunk Eötvös Falu jegyzőjére. Széchenyi eszméi erősebbek voltak a bé­csi kormány erőszakánál, s nemzeti megújhodásunk korá­nak Zalán jutása volt költői praeludiuma. Az élet, a társadalom vizs­gálóinak, figyelőinek szavát úgy kell vennünk, amint nagy utazók útleírásait olvas­suk, előttünk ismeretlen tájak­ról. I gen, könyvek ismertetik meg velünk az életet, a má­sok életén át a magunkét. Hiá­ba kürtöljük az élet fontossá­gát, könyvből tanuljuk az éle­tet — a betűk ábécéje után az élet ábécéjét. A könyv tanít meg arra is, hogy az emberi szívet, az em­ber természetét, szóval hogy önmagunkat megismerjük. Ez legmagasabb feladata a költészetnek, az irodalom­nak. Feltárja a szív örök tör­vényeit, fel változásait. Trója falaiból csak elomló romok maradtak, de az apai szív fáj­dalma ma is ugyanaz, mint Priamusé; a női csáb ma is boldogít és rombol, mint He­lena szépsége. A világ foly­vást változik, rég tudott dol­gok feledésbe merülnek, és az emberi elme új meg új hasznos és kényelmi fortélyo­kat talál ki és elfelejti a régie­ket, mint a kötéllel bélelt pat­kókat, amelyek Pompeji kö­ves utcáinak csendjét őrizték; a tarpéji szirtet feltöltötte az idő, ma iskolásgyermekek ug­rálnak le róla játékból az egy­kor halálos mélységbe: de az emberi szív ma is a régi: Machbetek görnyednek az adóhivatalokban, Rómeók fa­ragják nevek kezdőbetűit az iskolapadokba, Lear királyok koldulnak az utcasarkokon — csakhogy amazok ma nem koronára sóvárognak, csak előléptetésre, a Learek nem országokat vesztettek, csak hadikölcsön-kötvényeket. A z irodalom e — nagyjá­ban — hármas tagozata mellett a magyar irodalomra még egy nagy feladat hárult, melyet tisztességgel teljesí­tett minden időben. Irodal­munk mindig nemzetébresz­tő, nemzetfenntartó erő volt, annak is kell maradnia. »Test- vértelen ága nemünknek« — a béke rövid korszakaiban is örök veszély függött fejünk fölött, az élethez való jogun­kat darabonként, egy-egy kis időre mindig újra meg újra kellett megváltanunk. Irodal­munk tökéletesen megfelelt annak a hivatásnak, melyet tőle várni lehetett. Nagy érde­me: folytonossága. Megvolt oly időkben is, mikor az írott szó csak leíróját érdekelte, ol­vasója nem igen akadt. A ma­gyar költő képe sokáig Tinó­di Lantos Sebestyén és Cso­konai, akik vándorbottal ke- zökben róják az országútat, a végvárak veszedelméről éne­kelve, vagy nagy nemzeti epopeiát tervezve s keresve a Maecenást, aki éneküket kiad­ja. Nincs ezen pirulni való. Az emberiség jó, ha utólag osztja jutalmát. Schubert a ze­nekultúra városában csak éle­te végén bírt egy zongorát szerezni; Pasteur egy rozzant csűrben kezdte kísérleteit; Ruskin a mi korunkban is sze­mére vetette a dús Angliá­nak, hogy többet költ boros­pincéire, mint könyvtáraira. A műveltség bástyatomya mindenütt úgy épült, mint a mondában Déva vára: vér és életek vannak kövei közé fa­lazva. Börtönében Kazinczy tulajdon vérével írt: ez jelké­pes a magyar íróra. Másik fontossága irodal­munknak, hogy magába vett, visszatükrözött minden nyu­gati eszmeáramlatot. A legen­dák mellett átvesz világi szép­históriákat, Zrínyi a közép­kor eposzi példáját, Virgili- ust, és a keresztény eposz köl­tőjét, Tassót választja meste­réül. Apáczai magyarrá teszi a logikácskát. Nincs a világi­rodalomban remekmű, mely magyarul meg nem szólalt volna. Irodalmunk mint egy bátor gálya, minden kikötőt fölkeresett, minden szélnek elébe tárta vitorláit, minden • útról gazdagon érkezett haza, mert bármi széllel: az iránytű mindig hazafelé mutatott. E z a nemzeti szellem iro­dalmunk legnagyobb tu­lajdonsága. Atillának a külföl­di följegyzésekben zordon alakját a magyar krónikák a népmesék kincseivel vették körül: Zrínyi Tassót követi, a keresztény eposz költőjét, de a hazai magyar—török har­cok körében. Mária Terézia fényes Bürgjában a test­őr-írók szívét a magyarság el­maradottsága szorongatja. Ezt a nemzeti hagyományt irodalmunknak fenn kell tar­tania. Nekünk nem szabad például venni más nemzetek könnyelmű, ledér irodalmát. Nagy nemzetek elbírálhatják, kiheverhetik azt: nálunk az irodalom, ha eszméi zavaro­sak, érzése fonák, erkölcse feslett kezd lenni, nem csu­pán az ízlést mérgezi meg, ha­nem az erkölcsöt, a nemzeti érzést is — egyszerre nemzet­rontó. A közönségre is hárul e részben feladat. A nálunk dívó olvasásnak nagy hiá­nya, hogy úgyszólván eltűn­tek az élő könyvek közül a régi írók, a klasszikusok is. A közelebbi évek kidőlt írói is, mintha magukkal vitték volna sírjukba műveiket. Az irodalom halottai nálunk mé­lyebben vannak eltemetve, mint másutt — mondotta Angyal Dávid. Ezzel sok szépség megy veszendőbe. A francia irodalom egy jeles búvára, Nisard, a nemzet iro­dalmi értékeinek féltésében odáig ment: »Amely napon a nagy Corneille megszűn­nék népszerű lenni színpad­jainkon, aznap megszűnné­nek nagy nemzet lenni.« Ná­lunk nem a nagyság megy veszendőbe, hanem a drága nemzeti erő egy része. Ma főképpen az új köny­veken kapnak. Olybá ve­szik, akár a hírlapot: elolva­sás után elvetik. Pedig amely könyvet csak egyszer érdemes elolvasni, azt egy­szer sem érdemes elolvasni. Kemény Zsigmond joggal hangoztatta, hogy haszonta­lan könyvek olvasása elvég­re a nem-olvasáshoz vezet. Az irodalomra szükség van, de komoly értékű iroda­lomra. A szépirodalom a művelt­ség első lépcsője, a propy- laeak, melyek fölvezetnek a tudományhoz. Aki szépiro­dalmi könyvet nem olvas, nem fog olvasni történelmit, természettanit, tudományost sem. Ez általános kultúrái sze­repe a könyvnek. Másik nagy fontossága a nemzeti érzés ébrentartása. Testvérek vagyunk azokkal, akikkel egy mesét hallgat­tunk, egy dalt dúdoltunk, kikkel hasonló érzelmek su- galmára ugyanaz, az ismert vers ötlik eszünkbe, kezünk ugyanazon ismerős könyve­kért nyúl. Az ily átfogó érzé­sek hasonlatosak a délkörök­höz, melyek láthatatlanul, megfoghatatlanul húzódnak fölöttünk és mégis hegyek leomolhatnak, folyók med­ret cserélhetnek, országhatá­rok megváltoznak, a délkö­rök ott vannak a helyükön. Ne szakadjon el az iroda­lom a kortól, legyen korsze­rű, ebben van életrevaló hasznossága. Az orosz kriti­kusok Tolsztoj, Turgenyev, Dosztojevszki munkáit is hi­báztatták, mert szerintük ké­sőbb is fiatal koruk hatva­nas éveit festették regényeik­ben. Nem kell a korszerűség­nek kiáltónak lenni — ha­nem természetesnek. Arany János szerénységében azt hitte, az első Toldi fogadta­tására sokat tett a demokrá­cia felé gravitáló közszel­lem; az erős, életre való if­jú, ki lerázva a viszonyok jármát, fölfelé tör, összhang­zott azon kor nemzeti vágya­ival, mint Gyulai Pál rögtön észrevette. Arany hún épo- szát is némiképpen a kor su­galmazta: az elnyomó ide­gen erő, az ősi ország leigá­zása mintegy a közelmúltat példázta, Csaba pedig a re­ményt — hogy egy új nem­zedék visszaszerzi, ami elve­szett. Madách nagy bölcseli költeményéből a hatvanas évek küszöbén az új életre készülő magyarsághoz szó­lott a »bízva bízzál«. Ha e mű ma a német közönséget is meghódítja s egy év alatt két angol fordítója is akad: abban része lehet annak, hogy a ma válságában az emberiség ily kiábrándultán szemléli múltját, küzdelme­it, történetét; de annál in­kább meg kell értenünk a buzdító szót, Apponyi sze­rint a sötét tanulságok után a lélek kategorikus imperati- vusát. Most is az íróknak kell megkeresniök az új idők új útjait, kimondani új igéit. F ejünk felett az idő ha­rangja. Csendülhet haj­nali dicséretre, kondulhat gyászra. Az írók dolga, úgy húzni meg a kötelet, hogy re­ményt hirdessen és munkára hívjon; a közönség dolga, hogy a hívó szót megértse. Udvöz legyen, aki re­ményt hoz! (1934) * Voinovich Géza (1877—1952) irodalomtörténész, esztéta, 1911-től harminchárom éven át a Budapesti Szemle szerkesztője, 1935-től 1949-ig a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, 1936-tól a Kisfa­ludy Társaság elnöke volt. írói munkássága mellett többek között sajtó alá rendezte báró Eötvös József összes műveit húsz kötetben, illetve Arany János művei kritikai kiadásának első hat kötetét. %

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents