Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-25 / 20. szám
14 PEST MEGYE/ HÍRLAP VELEMENY 1994. JANUAR 25., KEDD V álogathatnak a Pálok, Palik, Paják, Palkók, hogy névnapjukat mikor tartsák; té- len-e, vagy nyáron. A legtöbben január 25-én ünnepük és ünnepeltetik magukat. A parasztgazdaságokban ilyenkor a legkevesebb a munka, ilyenkor a leghosszabbak az esték, ilyenkor lehet legjobban családi és baráti közösségben, fehér abrosszal leterített asztalhoz ülni és falatozgatva, borozgatva, dalolgatva is elbeszélgetni. Az én gyerekkoromban még úgy volt beleírva a kalendáriumba január 25., hogy PÁL FORDULÓ. Nyilván a felnőttek beszédei hallatán ezt úgy értelmeztem magamban, hogy — ilyenkor fordul meg a tél. Később már magyarázatát is tudtam: Ha-Pál nap előtt hidegek voltak a napok, utána akkor enyhülés jön. Ha pedig előtte volt langyos idő, utána bizton számíthatunk még nagyobb hidegekre. Afféle évszázados népi megfigyelések alapján kialakult időjárási előrejelzés ez, és nagyjából helyes is. A földkerekségnek ezen a táján január vége felé cserélődik ki itt egymással két hatalmas kiteijedé- sű levegőtömeg; az északnyugatról kelet felé tartó sarkvidéki hideg, illetve a délnyugat felől ugyancsak kelet felé vonuló meleg: Amelyik előbb volt itt, azt váltja fel a másik. Azaz — amiatt fordul meg ilyenkor az idő. Csakhogy január 25-e mégsem ezért lett Pál-forduló! Több mint ezer évvel ezelőtt a naptárkészítő egyházatyák ugyanis nem a Kárpátmedence időjárására gondoltak, amikor a különböző szentek emlékére felosztották az év napjait, hanem arra a Saulra, aki az egykori jeruzsálemi főrabbi hűséges embereként, „öldökléstől lihegve”, már hosz- szabb ideje üldözte és tömlőére hurcolta Jézus tanításainak követőit... Amikor pedig híre ment, hogy a tanítványok némelyike már Damaszkuszban hirdeti az igét, megbízólevelet kért a főpaptól, hogy ott foghassa el őket. „És amint méné, lön, hogy közelgete Damasz- kuszhoz — olvashatjuk a Bibliában —, nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből; és ő leesvén a földre, halla szózatot, mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul, mit kergetsz engem?... És ő monda néki: — Kicsoda vagy Uram?... Az pedig monda néki: — Én vagyok Jézus, akit te kergetsz; nehéz néked az ösztön ellen rugó- doznod... Remegve és ámulva mondá Saul: — Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?... Az Úr pedig monda néki: — Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned.” így kezdődött tehát majdnem kétezer évvel ezelőtt az a történet, amelyben a keresztényeket üldöző Saulból Pál apostol lett. Csakhogy erről a „damaszkuszi útról” napjaink politikai életében — vagyis erről a PÁLFORDULÁSRÓL — nagyon sokféleképpen és egymásnak ellentmondóan szoktak szólni példázatként! Nyilvánvaló, hogy Jézus tanításainak mostani követői — Pálfordulók és elvhűségek mai kifejezéssel szólva —: „pozitív változásnak” tekintik Saul megtérését. A „másik oldal” viszont annak idején és most is megvetéssel, sőt gyűlölettel tekint az ő soraikból félreálló, régi hitét megtagadó Saulra: „Több nap elteltével — folytatódik a bibliai történet — azonban a zsidók tanácsot tártának, hogy őt megöljék.” Kinek volt, melyik oldalnak volt és van igaza?! Miképpen lehetséges, hogy ugyanazt az eseményt némelyek így, mások amúgy ítéljék meg? Dehogyis bibliamagyarázatot próbálok itt most újra kezdeni, hiszen nagyon is napjaink kérdése ez! Egy most megjelent könyvet olvastam éppen végig — apa és fia írta; a két Fekete Gyula —, az a címe; CSENDES ELLENFORRADALOM. Egészen bizonyos, hogy a Magyarországon ma élő 40—50 éven aluliak tudatában még nem tisztázódott igazán, hogy mit is gondoljanak az „ellenforradalom” szó olvastán és hallatán. Ők úgy éltek szinte teljes eddigi életükben, hogy ellenforradalomnak az 1956- os magyar forradalmat kellett hinniük: Ezt verték a fejükbe... Szörnyű szóforgatások világában élünk! Nemcsak példamesékben, hanem a valóságban is ráfogják a fehérre, hogy fekete, vagy a feketére, hogy fehér. És el is hitetik százezrekkel, milliókkal: Rákosiék elhitették, hogy csakis az a demokrácia, amit ők „védenek meg” a proletárdiktatúra megteremtésével. A diktatúra pedig az, ami a többpártrendszerű, parlamentáris időkben volt a két háború között. Kádárék (és Hóm Gyuláék) leverték az „ellenforradalmat”, de mi, ma már tudjuk, hogy szovjet („főpapi”) megbízólevéllel csak a kommunista diktatúrát állították vissza... És vannak, akik éppen erre a mai rendszerre gyalázkodva mondják, hogy „kezdődő keresztény kurzus” — ami az ő észjárásuk szerint rettenetes valami. Meddig és miképpen lehet ilyen összezagyvált, szándékosan elértéktelenített fogalmakkal élnünk? Meddig tart még a demagógok hazugságáradata; ez az információinfláció, amelyben már a szavak értéktelenedtek el?! Pedig az embert éppen a szavak — a nyelv — teszi gondolkozó, értelmes lénnyé; emberré! Minden merénylet, minden orvtámadás a nyelv ellen — a szavak ellen — emberiségellenes bűntett! Mikortól mondhatjuk már szavainkat, és mikortól hallgathatjuk, olvashatjuk mások szavait úgy, hogy egyértelműen, tisztán szóljanak?! Hogy a „szabadság” — vagy akár a „sajtószabadság” — fogalmát ne egymással ellentétesen értelmezze két ember, két tábor. Hogy amikor valaki most elolvassa egy könyv címoldalán az „ellenforradalom” szót, ne az ötvenhatos forradalomra gondoljon, mert NEM a forradalom az ellenforradalom, hanem az, amivel azt leverték! És igen; — ellenforradalmi mozgolódás most is van, mert nem szűnt meg és nem is akar megszűnni, sőt erősödésben van hazánkban. Csak kissé illegálisan, leplezetten, CSENDESEN. E hhez itt most hadd fűzzek hozzá egy régi, 1956-os pálfordulós emlékemet: Én is benne voltam abban a „rádiósbrigádban”, amelyik akkor, 24-én úgynevezett „hangos kocsikkal” a Bakonyba ment, hogy a benne élő emberek életéről készítsen egy nagyobb lélegzetű „Bakonyerdei” színes műsort. Először Bakonyoszlo- pon szálltunk meg a régi kastélyban, ami akkor az állami gazdaság központja volt. Késő estig tartottak a különböző helyszíni hangfelvételek, aztán a jól befűtött vendégszobákban fáradtan elpihentünk. (Volt fa bőven a kályhák előtt.) Ám reggelre — pálfor- duló napjára — ahogy kinéztünk az ablakon, meglepetten láttuk, hogy ÉSZRE SEM VETTÜK s „megjött a tél”! Tiszta fehér volt minden, pedig nem is esett a hó! Felhő sem látszott az égen, a nap is szépen ragyogott; csillogott az egész Bakonyerdő. Zúzmara lepte be a világot. Voltak helybeliek, akik azt mondták: A rádiósok hozták meg a telet... De azért tudták: PÁLFORDULÓ napja miatt fordul most nagyot az idő! Aztán elindultunk tovább, keresztül a Bakony hegyein Zirc felé. Minden kanyar után csodálatos látvány tárult elénk, ahol le lehetett látni a völgybe, az erdő tetejére. Ilyen ragyogó-csillogó fehérnek még sohasem láttam az erdőt. A jeges zúzmara az ágakon úgy törte meg és úgy verte vissza a napsugarakat, mintha gyémánterdőben jártunk volna. Valamelyik magaslaton aztán — mintha sorompót engedtek volna le előttünk — az út széléről egy hatalmas tölgyfa úgy dőlt elénk az úton keresztbe, hogy meg kellett állnunk. — Hát ezt mi döntötte le? — csodálkoztunk és nézegettük zúzmarás-jeges ágait. — Még jó, hogy nem éppen ránk rogyott. Könnyen beláthattuk, hogy az ágakra rárakódott és nagyon megvastagodott zúzmara, a jég súlya rogyasztotta le. De akkor már hallottuk is, hogy recseg-ropog az egész erdő! Lentről, a völgyből úgy durrogtak a letöredező ágak, mintha gépfegyverek kattognának. Egyre erősebb lett ez a szörnyű zaj. Talán éppen akkorára hízott meg az ágakon a zúzmara-jég, hogy súlyát már nem bírták el az ágak. Nagy kerülővel mehettünk csak tovább. Talán fél évvel is későbben pedig ismét arrafelé járva öreg favágóktól és erdőmémökök- től megtudtam, hogy minden elképzelhető forgószeles, orkános égiháborúnál legalább tíz- szerte nagyobb pusztítást csinált az a Pál-napi zúzmara — A SZÉLCSEND ZIVATARA —, amit mi akkor láttunk. Egyetlen fa nem maradt épen; nagyon sok kettéhasadt, és olyan hatalmas tömegű ág szakadt le a fákról, hogy még jövő télre is bőven lesz a kihordásával munka. ...Hát így pusztít ma Magyarországon a CSENDES ELLENFORRADALOM! Szinte kétségbeejtően mutatja ezt a Fekete Gyulák könyve: — Pusztul a Magyar Erdő; ropognak a letöredező gallyak, recsegnek az ágak — de csak azok hallják e hangokat, „akiknek van fülük a hallásra”. Különben „csend” van; nem a vihar szele szaggatja a lombokat, nem a zengő zivatar „nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl”, csak a megmerevedett jeges zúzmara terhét nem képes már elviselni tovább az ország. Már reges-régen meg kellett volna érkezni a NAGY PÁL- FORDULÁS IDEJÉNEK, hogy a Kárpát-medencében, a nehéz súlya miatt megülepedő zúzmarás ciklon fagyos légtömegét kiszorítsa innen. Miféle erő akadályozza meg ezt a megtisztító légmozgást?! A csalárdságok, hamiskodások, igaztalanságok és hazugságok! Ezek leleplezésében az öreg Fekete Gyula már régóta eredményesen munkálkodik. Igaz ugyan, hogy az egyik „eredmény” éppen az, hogy egyre nagyobb erővel támadják és teljesen ki akaiják szorítani őt azokról a helyekről, ahol felemelheti szavát a nemzet védelmében. S hogy kik azok, akik félre szeretnék szorítani őt? És minket! Pontosan azok, akik meghamisítják szavainkat és diktatúrának nevezik a demokráciát, demokráciának a diktatúrát, ellen- forradalomnak a forradalmat... és így tovább. (Tudok róla: volt már olyan „szellemeske- dő” író, aki azt mondta: Fekete Kik szállítják a muníciót? Az APÜSZ — az Adóhivatal Üldözöttéinek Szövetsége — megfigyeléseim szerint az adózni nem akaródzók nemes műfelháborodásából született. Én azonban törvénytisztelő polgár vagyok, adómat rendesen leróttam s a jövőben is le akarom róni. Reggelenként a tükörből nem is egy nyugdíjas, hanem egy virilista képe tekint vissza rám. Adóköteles jövedelmem, éppen nyugdíjasságom- nak köszönhetően, áttöri a plafont s a legmagasabb kategóriában tetőzik. Különös véletlen folytán éppen akkora adót fizetek, mint amennyi a nyugdíjam, vagyis legegyszerűbb volna, ha azt egyenesen az APEH-be utaltatnám. De nem panaszkodom. Bruttó jövedelmem schillingre átszámítva majdnem eléri a legalacsonyabb osztrák nyugdíjszintet. Vagyis itthon jól kereső ember vagyok én, kéremszépen. De hagyjuk a matematikát! Szombaton reggel, a város egyik legforgalmasabb újságárudájában átkozódva fogad János, az örök ellenzéki. Szidja a kormányt, a parlamentet, a pártokat, a főnökeit, már-már dadog a dühtől. Na nem az én kérésemtől, aki a Pest Megyei Hírlapot keresem, hiába. A helyzet itt húsz év alatt mit sem változott. Azóta volt Cservenká- né, reformkommunizmus, rendszerváltozás, semleges tájékoztatás és kormánytámogatás, János, a város legforgalmasabb újságárusa változatlanul ugyanazt az egy szem Pest Megyei Hírlapot kapja. Nem is ezért dühöng. János villamosjegyet is árul, és elrendelték, hogy minden egyes eladott jegyről számlát kell kiállítania, átíró módszerrel, adóazonosító számmal, bélyegzővel, aláírással. Ezért dühöng, és én vele dühöngök. Néhány napja hangversenyen voltam, s míg a ruhatárban soromra vártam, csaknem lekéstük az első számot. Az utolsó pillanatban a ruhatáros néni két cetlit nyomott a kezembe és a szokott fémbilétát. De ha van számozott fémbiléta, minek a cetli? Jobban megnéztem, hát két darab szabályos nyugta volt, összesen ötven forintról, az eddig megszokott borravalós harminc helyett. A ruhatári díj ezek szerint áfaköteles, a ruhatáros néni ezentúl főkönyvelőt és adószakértőt, jogtanácsost és ügyvezető igazgatót fog alkamazni, ha nem akar bajba kerülni. Legfőbb ideje volt megfékezni a rózsadombi és sashalmi tornyos villáikban, vérebek és testőrök védelmében féktelenül harácsoló Jánosokat és ruhatáros néniket! Vagy talán mégsem velük kellene kezdeni? Jöjjön ismét a matek! Kuncsaft vár, ruhatáros, eladó számláz. Nem tudom, hány ilyen nyugtaadós ruhatár van, de ahol én jártam, megfordul egy-egy hangversenyen legalább ezer ember. Mindent összevéve, ha a ruhatárosokat és a jegyárusokat nem számítjuk is, naponta több tízezer embert lehet felbosszantani, bebizonyítva nekik, hogy az ökrök országa vagyunk, akik a gazembereket jó törvény hiányában futni hagyjuk, de a mindig elkapható kisembert fölöslegesen vegzáljuk. Mert mi közöm nekem, az újságvevőnek és hangversenylátogatónak ahhoz, hogy az APEH hogyan szedi be a törpevállalkozóktól pitiáner filléreimet? Annál inkább felháborítanak az országból rendre elszelelő sikkasztok, a kisemberektől kicsalt százmilliókkal. Én pedig állok a ruhatárban az újságosnál és várom, hogy le- ákombákozzák a húszasomat, vagy a másokét. És ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, vajon egyesek, akik a régi szép pártállami időkből maradtak a helyükön, nem azon törik-e a fejüket, hogy hogyan lehet állandóan keresztbe tenni, a közhangulatot rontani, zűrzavart támasztani, sokaságot felbosz- szantani, hogy utána a média elregélhesse, a suttogó propaganda elrikácsolhassa, hogy vissza kell hozni a „szakembereket”, mert „ezek” semmihez sem értenek és nyúzzák a kisembert? De jó lenne végre tudni, kik is valójában azok a szakemberek, akik állandóan újabb idétíenségeket ötölnek ki és muníciót szállítanak az elégedetlenséget szítóknak. (dessewffy) Gyula a fehérterrort is jónak látná.) De hát tudjuk; — Mivelhogy a damaszkuszi úton kigyulladó fényesség hatására Saul Paullá — Pállá —- „változott”, — „Több nap elteltével a zsidók tanácsot tártának, hogy őt megöljék.” Ma már persze más időket élünk. Ma már nemcsak gyilokkal, karddal, fegyverrel lehet ölni, hanem szavakkal is! Sőt: hazug szavakkal mintha még hatásosabb is volna az öldöklés! A ki pl. azt mondja -— és éppen Illyés Gyula EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL című versére hivatkozva —, hogy itt, Magyarországon az elmúlt kommunista rendszerben mindenki a kommunizmust építette, mindenki „A” PÁRTOT szolgálta, az komolyan azt hiszi (elvtársaival együtt!), hogy köpönyegforgató az, aki megtagadja „eddigi lojalitását” a volt rendszer igaz híveivel és ma is hűséges — de illegalitásba vonult, álarcot viselő, nevet változtató, új módszerrel működő — szószólóival. Az ő szóhasználatukban nemcsak a köpönyegforgatás, de a pálfordulás is pejoratív, rosszértelmű, megbélyegző kifejezés. Apámtól tudom, hogy az őt „keze alá vevő” nevelőapjától (tehát az én „nevelő” nagyapámtól) nagyon sok pásztorbölcsességet megtanult. A köpönyegforgatásról szólva például azt is, hogy — Bolond volna az a juhász, aki, ha jön a hideg eső, nem fordítaná szőrével befelé a subáját, a vihar elmúltával pedig nem ,Jdfelé-szőrrel” terítené vállára. Népdalok, népi szólásmon- dások is tanítják, hogy: „Úgy húzd fejedbe a kalapot, ahogy a szél fütyül.” ... — Es; „Ha látom a förgeteg elejét, begyűröm a süvegem tetejét.” Darwin pedig már másfél évszázaddal ezelőtt bebizonyította, hogy csak azok az élőlények, csak azok az élő fajok és fajták nem pusztulnak ki, amelyek képesek, folyamatosan alkalmazkodni a folyton változó környezethez. Ne akaija tehát senki elhitetni a magyar néppel, hogy az a helyes, ha megmarad az eddigi — negyven év alatt belénevelt — gondolkodásmódjában, „eszmevilágában”... Az már — ha nem is mindenben látszik meg — mindenképpen a múlt világa! És aki minket „elvhűségre” és „eszmehűségre” hivatkozva ahhoz akar kötni bármilyen kifacsart és kicsavart szavak, hazugság használatával — az a magyarság pusztulását sietteti. Ne féljei! tehát senki nyíltan túllépni a nyílt és titkos marxisták — kommunisták — szellemi bűvkörén és vállalja bátran a PÁLFORDULÁS vádját is. Mert nem az a juhász a becsületes ember, aki nem fordítja meg a subáját, hanem az, aki minden időben; forró nyárban, zi- mankós télben, kifordított vagy befordított subában, állhatatosan és hűséggel ott marad a nyáj mellett és megvédi tolvajoktól, farkasoktól és ahogy lehet, még a jeges zivataroktól is. Kispista István
