Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-18 / 14. szám
8 PEST MEGYEI HI REAP KULTÚRA 1994. JANUAR 18.. KEDD Az alföldi festészet mestere Csángósors fényképeken Tornyai János emlékezete Juss — az cl só' sikert hozó festmény (1904) Százhuszonöt éve, 1869. január 18-án Hódmezővásárhelyen született az alföldi festészet jeles alakja, Tornyai János. Párizsban tanult, azután bejárta Németországot és Itáliát, majd hazatért szülővárosába, Hódmezővásárhelyre. Első sikerét 1904-ben aratta Juss című képével. Rudnay Gyulával és Endre Béláxal gyűjtötte a népművészet emlékeit, és a népi fazekasság megmentésére ők alapították a hódmezővásárhelyi Majolika- és Agyagipari Telepet. Számos magyar és nemzetközi díjat nyert, Csokorkötés című képe elnyerte a barcelonai nemzetközi kiállítás aranyérmét. Több művészeti társaságnak és egyesületnek volt tagja. A hódmezővásárhelyi Tornyai Társaságot még életében, 1934-ben alapították a műbarátok. Kiss Lajos Vásárhelyi művészélet című könyvében írja Tornyairól: „A párizsi Julian akadémiára járt. Fejet, aktot, figurális rajzokat, festményeket készít akadémiai modorban, vagyis neki kell alkalmazkodni a szabályokhoz, melyekbe ha belecsontosodik, nehéz kijönni belőlük. Eddig finoman, simán festett, Párizsban erős, nagy vonásokkal dolgozott, átvette, elsajátította az ottani festők technikáját, főleg a Munkácsyét, akihez gyakran ellátogat. Párizsból kéri a városi tanácshoz intézett 1894. dec. 20-án kelt levelében az 1895. évi ösztöndíjának kiutalását. E levélből megtudjuk, hogy a budapesti nagy téli tárlatra két képet festett, ezenkívül elkészítette Nagy András János arcképét, azonban nem szeretne produkálni addig, míg Párizsban lehet, hanem csak tanulni. Azt is közli, hogy párizsi tartózkodása előreláthatólag egy jő fél évig tarthat. Ezen nem is búsulnék — írja Tornyai a tanácsnak, majd így folytatja: „Munkácsy úr, nagyon ajánlotta nekem, hogy ne sokáig akadémiáskodjam, mert az ember mindig félhet, hogy az eredetiségét elveszti. Ezt any- nyival inkább elfogadom, mert magam is már régen így gondolkodom. Nagyon kedves vágyam volna most már, hogy valami valóban jó képet festhetnék. Egyrészt, hogy Hódmezővásárhely nemeslel- kűségét némi részben, tőlem telhetőleg megháláljam, másrészt, hogy az első nehéz lépést megtehessem, s magamnak egy kis nevet csinálhatnék. Rákóczit. Rodostóban szeretném nagyban megfesteni s az országos kiállításra — ahová már megkaptam a meghívót — elküldeni.” A Rákóczi Rodostóban képét remélte, hogy megrendeli a város, mivel idehaza akkor a millenniumra készültek. Hódmezővásárhely tanácsa azonan elvetette ezt a szándékot, met „nincs abban a helyzetben, tekintve nyomorúságos állapotát”. A kép megrendelése elmaradt, a helyett az ezeréves kiállításon a rendőrség részére -készített mintacsizmákból állított ki néhányat a város törvényhatósága. E sikertelenség után Tornyai Pestre megy. Molnár és Trill festők mellett vállal munkát és fest meg 300 alakot az ezredéves kiállításra készülő Pokol körképen. Az aranyalmától az országalmáig A fény újjászületik Pécelen Érdekes előadás részesei lehettek, akik a közelmúlt egyik estéjét a péceli Szemere Pál Művelődési Házban töltötték. Részesei inkább, mint hallgatói, hiszen az előadás együttgondolkodásra serkentett. Az előadó Dúcz László erdész, hivatásos vadász, solymász. Mint a madarak jó ismerőjét kezdte el foglalkoztatni a turulmadárjelkép eredete, majd ezután felkeltették érdeklődését a magyarság életében fontos egyéb jelképek is. Mostani előadása kezdetén, amelynek Új fény születik volt a címe — amelyben a magyar koronázási és karácsonyi szertartások kapcsolatáról szólt, Dúcz László előrebocsátotta: ő nem hivatásos történész, nem hivatásos néprajzkutató. Amit elmond, egy érdeklődő ember töprengésének eredménye. Felfigyelt rá, hogy karácsonykor is, s az új király koronázásakor is „fény születik”. Valami kezdődik, valami jobbra várnak az emberek. Talán nem véletlen, hogy Szent István királyunkat karácsonykor koronázták meg. Sok feltűnő hasonlóságot fedezhetünk fel a karácsonyi szokások és a koronázási szertartás között. A szenteltvíznek, a tűznek, a felkenésnek, a lónak mindkét esetben nagy szerepe van — volt. A koronázás alkalmával több olyan koronázási jelvényt használnak, melynek megfelelőjét a karácsonyi asztalterítés kellékei között is megtalálhatjuk. Legismertebb, legáltalánosabb és máig fennmaradt az alma — kell-e bizonyítani hasonlóságát az országalmával? Dúcz László a legkülönbözőbb magyar tájakon elterjedt, s már elhagyott, talán feledésbe is merült karácsonyi szokásokat ismertetett. Diaképeken láthattuk a fenyőfaállítás általánossá válása előtti karácsonyfát: gledícsia hajtásaiból hármas ágat készítettek, színes papírral betekerték, az ágak keresztet formázó tüskéire aranyozott diót, piros almát szúrtak. Ugyancsak diaképeken nézhettük a Szent István-koronát, palástot, elmerülhettünk részleteikben. Dúcz László megállapította: a két szertartás (a karácsonyi és a koronázási) bár egymástól független, mégis hasonlít egymásra, mert mindkét esetben a fény újjászületését éljük át. (n-i) Kapa, kenyér, könyvespolc Egy könyvtár hétköznapjai A rendszerváltozás utáni első időkben nagy port vert a da- basi körzet egyik polgármesterének elhamarkodott kijelentése. A költségek karcsúsítása során a könyvtárat is megcélozta, mondván: kapa kell a paraszt kezébe, nem könyv! A könyvtár végül is megmaradt, mint ahogy valameny- nyi bibliotéka a térségben, sőt egyesekre manapság jóval több figyelmet szentelnek, mint egykor. Ezek közé tartozik a bugyi könyvtár is, mely 1991-ben Fazekas Jenő nevét vette fel. A nemzetközileg is elismert magyar filológus Bugyi szülöttje, a helyi református iskolában ismerkedett meg az írás-olvasás tudományával. Bár idővel mesrzi- re szakadt Bugyitól, haláláig tartotta a kapcsolatot a községgel. Halála után a család a szülőfalu könyvtárának ajándékozott néhány olyan dokumentumot, amely nyelvészi munkásságához fűződik. A 20 ezer kötetes könyvtárnak 1150 bejegyzett olvasója van, vagyis az összlakosság fele állandó könyvtárlátogató. Az önkormányzat által kiutalt könyvkereten túl a tagdíjakból és pártolói hozzájárulásokból évente frissítik, bővítik a kínálatot — beleértve a sajtóelőfizetéseket is. (Örömmel konstatáltuk, hogy a Pest Megyei Hírlap iránti kereslet megelőzi a többi napilapot.) — Megható az a törődés, amit a gyerekek és idős, kispénzű nyugdíjasok részéről tapasztalunk — mondja Sajtos Magdolna, a könyvtár vezetője. — Olyanok adnak 500 forintot, akikről jól tudjuk, hogy megélhetési gondjaik vannak. Ezek az emberek valóban kapával keresték meg a kenyerüket, ám ez nem azt jelenti, hogy nincs igényük az olvasásra. Bugyi könyvtárába az is betérhet, aki a község és a térség múltjára kíváncsi. Fellelhető itt jó néhány olyan hely- történeti tanulmány, mely bár nyomtatásban nem jelent meg, de a kéziratokat gondosan őrzi Sajtos Magdolna. Egyszer talán ezekből készül el a község monográfiája, ahonnan mindenki megismerheti majd a régi és közelmúlt hiteles történéseit. A könyvtár kultúrmisszió- jába a nyelvoktatás is beletartozik, angol és német nyelvtanfolyamokat szerveznek, a hibátlan beszéd érdekében pedig logopédus jár le Pestről. Rendszeresek az irodalmi vetélkedők, melyeket a könyvtár és a helyi iskola közösen rendeznek. A tankönyvek beszerzését és elosztását is a könyvtár vállalta magára, hogy ezzel közelebb „csalja” magához a tanulóifjúságot. Három évvel ezelőtt, amikor az az ominózus kijelentés elhangzott, Szatmári Benő polgármester elsők közt reagált rá, mondván: — Bugyi községben a művelődés rovására nem fogunk spórolni, a művelődési ház és a könyvtár megmarad! Bölcs döntés volt. A kultúra olyan befektetés, melytől nem szabad a pénzt sajnálni. (matula) Véreink segélykiáltása Tisztelettel és megbecsüléssel kell szólnunk kiállítóról és kiállításszervezőről egyaránt Erőss J. Péter csángó fotóművész Képek a Szeret mentéről című tárlata kapcsán, melyet nemrég nyitottak meg a Magyar Művelődési Intézetben. (A megnyitó egyben a Lakatos Demeter Egyesület ez évi közgyűlésének elsó' napirendi pontja is volt) E rendezvény sokadik azok sorában, melyet Halász Péter, az intézet igazgatója és munkatársai konok kitartással szerveztek a többségi nemzet közt elzárt szigetekben, nehéz sorban élő, elrománosítással fenyegetett véreink segítésére, magyarságtudatuk, kultúrájuk, nyelvük újra- erősítésére, s nem utolsósorban az óhaza lelkiismeretének felrázására és további támogatók megnyerésére. A kiállított fotókat Erőss J. Péter 1984 és 1992 között készítette Moldvában, a Szeret menti falvakban: Lészpeden, Forrófalván, Magyar-Krikfalván, Pusztinán, Külsőrekecsinen, e falvak lakóinak mindennapjairól otthonukban és a tájban. Látjuk őket főzés közben a tapasztott kemencénél, mindennapi tevékenységük közben a népművészeti tárgyakkal bélelt otthonokban, az udvaron. Látjuk őket ökrökkel szántva a hegyoldalban, hazafelé tartva a poros úton, munka közben a mezőn és az erdőben... Látjuk a nevető kislányt a szikrázó napsütésben, a patakban lubickoló fiatalokat vagy az öreg nénit az arrafelé nyújtópadnak nevezett ravatalon. Róluk mesél a kereszt a foghíjas kerítés előtt, a temető kidőlt-bedőlt fejfái, az időrágta magányos feszület a domboldalban. S mesélnek a portrék is: a kezét ijedten maga elé kapó öregasszonyé, a botjára dűlve alvó férfiemberé. A népviseletbe öltözött, régi szokásaikat máig őrző csángók fenyegetettsége is megjelenik e képeken: a Szűcs Ilona sírjánál című képen a fejfán Fiima Seceu olvasható, és éppígy román nyelvű a gyászolóktól körülvett sírkő üzenete a Lészpeden készült képen. S védtelenek ők a mostoha természettel szemben is, ahogy az 1991-es árvíz, sújtotta külsőrekecsini fotók mutatják szívbemarkolóan. A sokadik segélykiáltás ez a kiállítás az 1671-es szabófalvi levél óta — fogalmazott Halász Péter a kiállítás megnyitóján. Ségélykiáltás a tehetségekért is, akik magyar nyelvű értelmiség híján nem bontakozhatnak ki, hacsak csoda nem történik. Ahogy a maga emberségéből honfitársait megörökítő fényképésszé, és a csángó- ság egyik szellemi vezetőjévé kinőtt Erőss J. Péter esete is mutatja. E rájuk szakadt sors mellett azonban értékeikről is vall a kiállítási amelyek előtt Kallós Zoltántól Lakatos Demeterig és Domokos Pál Péterig a legnagyobbjaink is fejet hajtottak, és gyűjtésükkel megőrizték azokat az örök emlékezetnek. (d. v. s.) * Diavetítőt és kazettás magnetofont ajándékozott a Lakatos Demeter Egyesület az elmúlt hónapban a Csíkszeredái József Attila Általános Iskolában tanuló moldvai csángó diákoknak. Az ajándékot a diákok Lakatos Demeter verseiből összeállított irodalmi műsorral köszönték meg. Az erről készült videofelvétel megtekintésével folytatódott a közgyűlés. Czeizel Endre és Béres Judit kutatók az elmúlt években népességgenetikai vizsgálatokat végeztek a moldvai csángók és a bukovinai székelyek között. Természetesen nem Romániában, erre ott nem volt lehetőségük. (Mint ahogy most sincs.) Kutatásaikat a nyolcvanas évek végén áttelepültek között végezték. A vizsgált személyek vérének elemzése során huszonnégy ismérv alapján megállapították, hogy a csángóknak genetikai szempontból csak annyi közük van a románokhoz, mint bármelyik más távoli néphez. A finnekhez és a perzsákhoz viszont e szempontból jobban hasonlítanak, mint a magyarok. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy hazánk népessége az elmúlt évszázadokban jobban keveredett más népekkel, mint a csángók. A közgyűlés Halász Péternek, az egyesület titkárának beszámolójával ért véget. Ebből kiderült, hogy a Lakatos Demeter Egyesület az elmúlt esztendőben számos akcióval segítette a csángóknak a megmaradását, azonosságtudatuk kiteljesedését, s ezt tervezik 1994-ben is. (hardi) Úttalan utak. Marx József csángóföldi felvétele a 30-as évekből
