Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-14 / 11. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. JANUÁR 14.. PÉNTEK A kapukat szélesre tárni Beszélgetés Pertti Torstilával, a Finn Köztársaság magyarországi nagykövetével Kétszer is találkoztam a közelmúltban Pertti Torstilával, a Finn Köztársaság magyarországi nagykövetével. Országa függetlenségének 76. évfordulóján — tavaly — ellátogatott Pest megyébe, részt vett a Sziget- szentmiklóson rendezett ünnepségeken. Decemberben zárult a „Finn hét a magyar iskolákban” eseménysorozata és vetélkedője, amelyről a nagykövet úr nagy elismeréssel szólt. A mostani beszélgetést Budapesten, a nagykövetségen folytattuk. — Ön már korábban 1976—78-ig a nagykövet első titkáraként is dolgozott, élt Budapesten. Azóta nagyot fordult a világ, benne Kelet-Európa s a mi kis országunk. Milyen különbségeket lát az akkori és a mostani Magyarország között? — kérdeztem. — Talán a legfontosabb, ami nem igazán látható, hogy szabadság van Magyarországon. Nem feltűnő, én sem érzékelem mindennap, hogy Önök szabadok, hogy Budapesten és nem Moszkvábcui vagy másutt dől el az ország sorsa. Ezért hiszem, hogy még fontos állomása lehet Magyarország Európának. Erős a magyarság nemzeti identitása, amit mi finnek jól értünk, mert hasonlóak az érzéseink. Sokat szenvedett a magyarság a II. világháborúban és nagyon nehéz volt a talpra- állás. Ez rólunk is elmondható, csak az ötvenes évek elején tértünk magunkhoz. Nagy különbség persze, hogy minket nem szálltak meg idegen csapatok, irányíthattuk saját sorsunkat, bár meg kellett fizetnünk az óriási kártérítést a Szovjetuniónak. Elvesztettük az ország tizenkét százalékát; Kaijalát, Sallát és Petsamót. Csaknem valamennyi karjalai elhagyta szülőföldjét — 450 ezer finn —, a Szovjetunió üres országot vehetett birtokba. Az ő exodusuk egyedülálló esemény volt Európában. A nemzet egysége mindenek fölött — Hasonlóan a mi csángóinkhoz, akik Romániából vándoroltak haza. Egyedülálló volt viszont, és felemelő példa, ahogyan a karjalaiakat Finnországban fogadták. Mi volt ennek a lényege? — Családonként telepítették le őket a finn lakosság körében, szerte az országban. Karjalában maradt vagyonukért kárpótlást kaptak; pénzt és földet. S magukkal hozták azt az életbe vetett hitet, amire Finnországnak azokban a nehéz években a legnagyobb szüksége volt. Új gazdaságokat hoztak létre (2,6 millió hektáron) amelynek zömét magántulaj donból sajátították ki. A nemzet egységének fontosságát az egyéni és gazdasági érdekek elé és fölé helyezték. Érzékeltetésül mondom mindezt, hogy nehézségeink nekünk is voltak. Ezért is, talán a finneknek könnyebb megérteni, mint fi többi európai népnek, hogy mi zajlik most itt Magyarországon. A változás alapja a szabadság. De ha az ember végigsétál a Váci utcán, más különbségeket is észrevesz; kivilágított a város, sokkal fényesebb, mint régen, az emberek jól öltözöttek, és főleg feltartott fejjel tudnak járni. Bár ismerjük az inflációt és tudunk a munkanélküliségről. mindenütt tapasztalható valamiféle pezsgés, pezsdülés... S nem kell már Bécsbe utaznom, hogy a családnak a legszükségesebb dolgokat beszerezzem. — S tapasztalhatta nagykövet úr a városban a kibontakozó elamerikanizálódást is — sajnos. Hallom, hogy Helsinki sem a régi már. Nem kell félnünk attól, hogy beolvadunk a jellegzetességüket vesztett népek masszájába? Persze mi úgy tartjuk számon Finnországot, mint amely jobban meg tudta őrizni sajátos arculatát. — Nem hiszem, hogy a magyar fejlődésben ez a kérdés túl nagy probléma lesz a közeljövőben. Néhány évtizede nálunk is sokat beszéltek erről és aggodalommal. Mindkét országnak erőssége, hogy biztosak vagyunk magunkban, saját identitásunkban. Azt gondolom; az amerikai kultúra nyugodtan jöhet, mert hozzátartozik az élethez, akár japán is hathat ránk. A kis népeknek mint mi. az a feladata, hogy ne adja magát olcsón; legalább annyit kérjen, amennyit ad. Amennyit mi magunk átadunk másoknak, annyival is gazdagabbak leszünk. A finn identitás ezt ki fogja bírni, és tudjuk, hogy a magyarok is hasonlóképpen gondolkoznak. — Az életrajzát olvasva nekem úgy tűnik, Ön az együttműködés, a biztonság diplonmtája küldötte, szószólója volt mindig. (1984— 1988 között Finnországban a Leszerelési és Biztonságpolitikai Osztály vezetője; 1989—1992: Bécs- ben nagykövet, a finn delegáció vezetője a katonai biztonságról folytatott EBEÉ-tárgyalásokon.) A helsinki folyamat diplomatája — A 70-es évektől kezdve részt veszek a biztonságpolitikai kérdések kidolgozásában, mindabban, ami aztán elvezetett a helsinki folyamathoz. Még abban a kétpólusú világban — tehát a kommunista és a nyugati rendszerben — megtanultam, hogyan kell az érdekeket egyeztetni. Nekünk, finn diplomatáknak ez nem túl nagy feladat, hiszen a két rendszer határán éltünk. Sőt, ezekkel a fogalmakkal rátapintott a lényegre, mert én a magánéletemet is e fogalmak köré szerettem volna fölépíteni. (Hozzátéve természetesen, hogy egy diplomata sohasem a saját érzései és elképzelése szerint választja meg a pályáját.) Bizonyára a szerencse mindig velem volt, amikor tevékenykednem kellett. — Ön még dolgozhatott Kekko- nen elnöknek, a nagy politikusnak — tegyük hozzá —-, a kis népek és nemzetek nagy példaképének? — Fiatal diplomata koromban nagyon is közel kerülhettem hozzá, pedig ez nem szokás, ilyen fiatalon. 1976-ban itt voltam Magyar- országon vele, s a hetvenes években jó néhány alkalommal tolmácsoltam neki. — Mások is, de mi magyarok csodáltuk őt. a nagyszerű embert és politikust, aki a hatalmas szomszéddal, a despotikus állammal képes volt jószomszédi viszonyt kialakítani. — Az első EBEÉ külügyminiszteri konferencián, 1973-ban Helsinkiben Kekkonen elnök fogalmazta meg a finn külpolitika lényegét: „A biztonság nem falak építése, a biztonság a kapuk szélesre tárása. ” Kekkonen nagyon gyorsan és jól megértette az oroszokat és Oroszországot. Óriási képesség ez és nagyon előnyös helyzetet teremtett a kis ország számára. Jól tudott beszélni Brezsnyevvel, Hrus- csovval, mindenkivel. Ennek nyomán Finnország a mélyből, Kekkonen idején, szinte reménytelen helyzetből emelkedett a világ leggazdagabb államainak sorába. A függetlenség tavalyi, de idei évfordulóján is elmondtam ünnepi beszédemben, hogy milyen fontos a kicsi államoknak a megfelelő kapcsolat kialakítása a szomszédaikkal. Finnország az örök ellenséggel tudott jó kapcsolatot építeni. Mi, finnek elhittük — s ez óriási eredmény volt —, hogy az óriási keleti szomszéddal lehet együttműködni. Ebben Kekkonen képessége nyilvánult meg. Tudott új képet felépíteni Finnországról az oroszok számára és Oroszországról is új képet rajzolt nekünk. Hogyan kell az érdekeket egyeztetni — 1995-re az Európai Unió tagja lesz Finnország s mi nagyon céltudatosan törekszünk a felzárkózásra. Hiszünk az integrációban, hogy az Európai Unió szuverén államok szorosan együttműködő szervezete, nem pedig szövetségi állam, ugyanakkor mégis az államok újfajta szövetsége, amihez Magyarország is hamarosan csatlakozik. Azt is tudjuk, hogy ez a közös ház nagyon rossz otthon is lehet, ha nem az egyetértés az ösz- szecsiszoltság jellemzi. — Nem gondolja nagykövet úr — nekem az az érzésem —, hogy a magyarok kicsit jobban ragaszkodnának a finnekhez, mint ők hozzánk? Erdó'si Agnes felvétele Mintha a szegény és a gazdag rokon viszonvára emlékeztetne ez a kapcsolat? — Én is elgondolkoztam ezen a kérdésen a hetvenes években, amikor először jártam itt. Gondoljunk csak bele; sokáig Finnország volt az egyetlen lehetőség, amelyen keresztül a magyarok kapcsolatot tarthattak Nyugat-Európával. A magyarok szívesebben nyíltak meg a finneknek... Az ötmilliós finn nép nagy számban látott vendégül magyarokat az ötvenes és hetvenes évek között. Én úgy látom. hogy a magyar—-finn kapcsolatok igen jók voltak a kommunizmus előtt, a kommunizmus időszakában és azt követően is. Az ötven év különösképpen nem nyomta rá bélyegét a magyar—finn kapcsolatokra, hiszen az már meggyökeresedett a század elején, a húszas- harmincas években. Az viszont tény, hogy a magyar szakemberek kezdtek el előbb a finnugorsággal foglalkozni és ők ébredtek a rokonság lényére. Akkoriban viszont a magyar köztudatban mi voltunk a „szegény halszagú nép”. Nem udvarias fordulatnak szánom, de tény, hogy szinte szemmel látható, ahogyan a három szabad finnugor ország — Észtország, Magyarország és Finnország napjainkban egymásra talál. A jövőben tovább él, kiteljesedik és gazdagodik ez a rokoni kapcsolat. Onody Éva mm A vér, amely nem vált vízzé Bizonyára sokan hallottunk az utóbbi években a Nagy- váthy Jánosról elnevezett gazdakörökről. A névadó Nagy- váthyról azonban már kevesebbet tudunk, pedig a magyar agrártörténelem kiemelkedő egyénisége volt. 1755-ben született Miskolcon, a sárospataki református főiskolán jogot és teológiát tanult. Katonaideje alatt ismerte meg Nyugat-Európában a fejlett mezőgazdaságot. Leszerelése után lépett kapcsolatba gróf Széchényi Ferenccel és gróf Festetics Györggyel. Részt vett a Magyar Tudós Társaság megszervezésében, és ez idő tájt mező- gazdasági szakmunkákat is kezdett írni: 1791-ben jelent meg A szorgalmatos gazda című könyve, amelyet követett még hét vaskos mű, amelyek közül többet kiadtak az utóbbi években reprint kiadásban. 1792-ben elvállalta az óriási Festetics-uradalom jószágkormányzói tisztségét. Festetics gróf Nagyváthy javaslatára hozta létre Keszthelyen az agrártanintézetet, de a csurgói református gimnázium megalapítására is ő beszélte rá a grófot. Nagyváthy élete utolsó huszonkét esztendejét Csurgón élte le, eközben számos mezőgazdasági előadást tartott, és szakadatlanul írta mezőgazdasági témájú könyveit. Élete vége felé írta meg a Hazai gazdáikodás-t, amelyet a cenzúra akkor alkalmatlannak talált a megjelenésre, pedig ezt a könyvet tekinthetjük az első hazai közgazdasági műnek. Nagyváthy 1819-ben halt meg Csurgón, ahol az általa is létrehoztt gimnázium parkjában áll a síremléke. Nagyváthyak ma is élnek, külföldön is, itthon is. Az egyik budapesti leszármazottal, ifjú Nagyváthy Sándorral beszélgettem a család múltjáról és az ő jövőjéről, miután kiderült, hogy a kárpótlási törvénynek köszönhetően ők is földhöz jutottak. —- Hol fekszik a föld, és mekkora a területe? — Sülysápon, a nagyosz- lári, illetve a bagóhegyi részen. Közel 5 hektárnyi a terület, úgy egy hektárnyi erdőt, egy hektárnyi legelőt, és valamivel több mint két hektárnyi szántót kaptunk vissza. Igen jóleső érzés az, hogy a visszakapott föld nagy része ugyanaz a föld, amelyet dédszüleim is műveltek, és amelyet apai nagyapámtól, Nagyváthy Jánostól és nagyanyámtól, született Retter Máriától vettek el. — Érez-e annyi szaktudást és önbizalmat magában, hogy városi, ifjú ember létére belefog a gazdálkodásba? — Érzek. A péceli mező- gazdasági és közgazdasági szakközépiskolába járok, harmadikos vagyok. Az érettségi után meg akarom szerezni a technikusi minősítést, és a gyakorlati idő után mindenképpen az őseim földjén akarok gazdálkodni. — Milyen mezőgazdasági ágazatra gondol? — Elsősorban állattartásra. Egész pontosan: lovakkal szeretnék foglalkozni. Kezdetben apróbb állatokat akarok tartani, nyulat, baromfit. Idővel egy kisebb tehenészetet is szeretnék létrehozni. Természetesen mindent az anyagi lehetőségekhez kell igazítanom, de úgy tűnik, a mezőgazdasággal foglalkozók támogatása növekedni fog. Egy biztos: a lovakról nem mondok le! — Hogyan viszonyul a természethez, általában az élőlényekhez? — A természettel egészen jó, szinte bizalmas viszonyban vagyok. Itt, a pestszentlőrinci kertes házban, ahol a szüleimmel lakom, van két kutyám, egy tacskó és egy dobermann. A terráriumbán egy teknős él. Emlékezetes perc volt az életemben, amikor először láttam foltos szalamandrát. Számomra nincs utálatos állat. Az élet fogalmába és világába minden lény beletartozik, mindegyiknek megvan a helye. —r Hogyan gondol vissza a XVIII. századi elődre, Nagyváthy Jánosra? — 6 a szépapám testvére volt, nem egyenesági rokonom, de nagyon sokat gondolok rá. Már két évszázada annak, hogy alkotói ereje teljében, pályája csúcsán volt, de az az érzésem, hogy amit a szorgalomról, a gondosságról, a helyes gazdasági módszer kiválasztásáról vallott, ma is érvényes. Mindezekre a könyveiben is felhívja a figyelmet — és én olvastam ezeket a könyveket. Nemcsak vérségi rokonságban állok szépapai nagybátyámmal, hanem szellemi, eszmei rokonságban is. Nekem ő az iránymutatóm, az eszményképem. Török András
