Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-14 / 11. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP GAZDASAG 1994. JANUAR 14., PENTEK Hangyaszorgalom, birkatürelem... Aki túlélte a sertésválságokat Tugyi Endre és fia együtt gazdálkodnak — Szóval, a hernádi tsz elnöke mondta, hogy jöjjön hozzám és nézze meg a gazdaságomat?. — méregetett némi gyanakvással a hangjában Tugyi Endre újlengyeli gazdálkodó az udvarában, amikor elmondtam neki jövetelem célját. — No, azért csak kerüljön beljebb — mutatta az utat a konyhába. Tugyi Endre azon egyenlőre ritka gazdák közé tartozik, tudtam meg még az elnöktől, akik nemcsak fölnevelnek évi több száz sertést, hanem a szükséges takarmányt is maguk termelik meg. Vagyis nincsenek kiszolgáltatva a disznó- eleség áringadozásának. A tornácon jövetelemkor több teknőben éppen frissen töltött hurka gőzölgött. — Most csak úgy magunknak vágtunk — mondotta tekintetemet követve az ötven év körüli, mokány parasztember. — Egyébként, jó is, hogy éppen most jött — kínált hely- lyel a konyhában. — A napokban voltam Dabason a bankban az őszi vetés után járó támogatott hitel ügyét rendezni. Ebből azonban már nem lett semmi. 55 hektár, 4-500 sertés — Hogyhogy? — néztem rá csodálkozva. — Lekéstem róla. Legkésőbb december 10-ig kellett volna bemennem, dehát akkor nem értem rá, kint voltam a földeken, szántottam, vetettem. Már csak azért is sajnálom, mert magtárat építettem volna a pénzből. A mezőgazdasági fejlesztési alapból kaptam volna hozzá még 40 százaléknyi vissza nem térítendő támogatást, a hiányzó pénzt pedig a támogatott hitelből tettem volna hozzá. De hát így egyelőre nem lesz belőle semmi. Szóval, jó volna, ha arra is figyelnének ott fönn, hogy a gazda nem tud bármikor bankba szaladgálni. — Mekkora összegről van szó? — Több mint félmilliót kaptam volna. A hitel hektáronként tizennégyezer forint, erre adnak 10 százalék kamattámogatást. — Ezek szerint körülbelül ötven hektáron gazdálkodik? - mondtam némi fejszámolás után. — Pontosan ötvenötön. — Vagyis ön, a régi szó- használattal élve egy közép- gazda, egy százholdas birtokos... — Még nem egészen — mosolyodon el Tugyi Endre. — Csak 33 hektár a sajátom, 22-őt bérelek. Legtöbbet egy pilisi barátomtól. — Mennyiért? — Tizenöt kilogramm gabonát fizetek aranykoronánként. Tudja, eddigi gazdálkodásom egyik legnagyobb sikerének tekintem, hogy a nyáron húsz kilogrammot is ígértek neki, mégis nekem adta kevesebbért, mert engem megbízhatónak tart. — S a 33 hektárt hogyan szedte össze? — Részben kárpótlásból, részben pedig a feleségem részaránytulajdonából. — S nem gondolt arra, hogy még nagyobb birtokot szerezzen? — Egyelőre nem. Ez az 55 hektár akkora terület, amelyet meg tudok művelni, és megtermi a takarmányt 4-500 sertésnek. Egy ekkora gazdaságnak még átlátom az ügyeit, nagyobbal nem tudom, hogy meg tudnék-e birkózni. — 5 mikor kezdett gazdálkodni? — kérdeztem a régebbi időkről. Tugyi Endre elgondolkodott egy pillanatra. — Önállóan 1979 óta. Tudja, azokban az időkben lehetett sokat keresni a háztájiban. De akkor még minden a téeszen keresztül ment. Onnan kaptam a tápot, s rajtuk keresztül értékesítettem az állatokat. Akkoriban évente öt-hatszáz sertést adtam le. Most valamivel kevesebb van, viszont saját takarmánnyal látom el az állataimat. A téesz már sehol sincs... — Mikor szakított a téesszel? — Hát, amikor a rendszer- váltás bekövetkezett. Illetve azután. Kilencvenben még húsz hektárt béreltem tőlük százezer forintért. Ennek most a felét fizetem a barátomnak. De hát el kellett jönni annak az időnek is, amikor a saját szakállamra dolgozom. Néhány évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Tudja, vagy egy jogász ismerősöm, ő már ’88—’89 körül azt mondta, hogy az egyéni gazdálkodás lesz a jövő útja. Nem akartam elhinni neki. — Saját gépei is vannak? — Hogyne, szinte minden ami kell. Van két traktorom, a hozzá való eke, tárcsa, markoló, trágyaszóró és vetőgép. Csak azokat a gépeket nem szerzem be, amelyeket évente csak egy-két napig használnék. Egyébként az első traktoromat 1990 tavaszán vettem. Egy ócska gép volt, dehát meg kellett vennem, mert nem bíztam abban, hogy időre megérkezik az új traktor. Nem is érkezett meg. Szóval, ezzel az ócska géppel kínlódtam, amikor kint járt a határban a hernádi téesz elnöke meg a fő- agronómus. Amikor megláttak, úgy nevettek, hogy majd' behugyoztak. Én azóta is talpon vagyok, túléltem két sertésválságot, a nagy hírű hernádi téesz pedig már sehol sincs... — A sertésválságokba pedig sokan belebuktak... — Hát igen, de azért leleményességgel és sok szerencsével túl lehetett élni. — Mi köze ehhez a szerencsének? —- Lehet, hogy furcsa, de az volt a szerencsém, hogy a alaposan eladósodtam abban az időben. így aztán tőlem átvették az állatokat, mert azt akarták, hogy vissza tudjam fizetni a kölcsönt. 1993-ban pedig szintén kölcsönt vettem fel, amit takarmányra költöttem — mert akkor még nem tudtam any- nyit termelni, amennyi szükséges — s így kiböj töltem, amíg 60 forint helyett 90 lett a sertés kilója. Akik megijedtek, s májusban, júniusban olcsón túladtak az állataikon, amelyeket előtte ezerkétszáz forintos kukoricával etettek, azok csak a veszteséget könyvelhették el. — Sokan panaszkodnak az értékesítésre is. A vállalkozó megvakarta a fejebúbját. — Hát igen — mondotta végül elgondolkodva —, az értékesítés még valóban bizonytalan. Nézze, annyit leszögezhetek, hogy amíg a kolhoz típusú szövetkezet írmagját is ki nem irtják, addig az értékesítéssel mindig gondok lesznek. Látom, erről nemigen akar bővebben beszélni Tur- gyi Endre. Máshonnan indítok hát. — Közvetlenül értékesíti az állatait, vagy kereskedőn keresztül? Tugyi elmosolyodott. — Nahát, ha nagyon forszírozza, elmondhatom, hogy nem veszem igénybe az erre a célra alakult szövetkezetét, hanem három nagy- kereskedőnek és egy kisvá- góhidasnak szállítok. Beszélgetésünk közben besötétedett, mégis arra kérem a gazdát, mutassa meg a „birodalmát”. Kiderült, hogy két helyen vannak az állatok, az ólak egy része Újlengyel másik végében található, oda már nem megyünk ki. Az udvar vége felé vesz- szük hát az irányt. Mindenekelőtt a keverő-, s egyben darálógépét mutatta meg. Az 570 ezer forintos szerkezet árának egyharmadát kellett csak kifizetnie. A második harmad a gyártó, a Föld- művelési Minisztérium műszaki intézetének számláját terheli, ők adták ki a gépet kísérletre Tugyi Endrének. A harmadik harmadot a kecskeméti Agrikon állja - a gazda nekik is be szokott számolni a működéséről. A gépet a bábolnai recept szerint állította be, eszerint keveri a gabonát, a kukoricát, s adagolja a szükséges gyógyszert. — Lovai is vannak? — kérdeztem tőle csodálkozva, amikor a sertésólak felé to- vábbmenve benéztem az egyik istállóba. — Ó, ezeket színe csak hobbiból tartom — mondotta mosolyogva. — Két öttusázó lány jár rendszeresen ide, ők lovagolják be az állatokat. Tugyi Endre udvarán ösz- szesen három sertésól van, az egyik majdnem üres — ebből éppen látogatásom napján vitték el az állatok javát —, a másikban körülbelül húsz, a harmadikban még- egyszer annyi sertés várta a vacsoráját. — Ezek az én állataim, de a másik helyen a fiamnak is van vagy hatvan darab disznója. — Ketten gazdálkodnak? Ezt eddig nem is mondta... — néztem rá csodálkozva. — Tudja — magyarázta — fokozatosan vezetem be a fiamat a gazdálkodásba. Szeretném ha előbb-utóbb ő venné át a telepet. — Azt mondják, a mai fiatalok nem szeretnek gazdálkodni... — Nem, ha nem szerettetik meg velük az állatokat. Mert azokat szeretni kell, különben nem megy az egész. Azt pedig a szülői házból hozza az ember, mint ahogy én is. Az én apám mindig tartott állatokat, s engem is befogott a munkába, nem he- verészhettünk reggelenként... Na, szóval a fiam mezőgazdasági felsőfokú iskolába járt, aztán hazajött, s beállt mellém. Egy ideig 12 ezer 500 forint fizetést adtam neki. Túl a mélyponton Megint csak csodálkozva néztem rá. Kitalálta a gondolatomat. — Talán rosszul is mondtam, nem fizetés volt ez, csupán rá akartam vezetni arra, hogy a munkájának pénzzel kifejezhető értéke van. Aztán — vezetett mélyebbre a nevelési módszerébe — átadtam neki a sertések egy részét. Azért, hogy érezze a felelősséget: vannak saját állatai. így akarom fokozatosan megtanítani a gazdálkodásra. Most pedig rávettem, hogy hozasson anyakocát, tanulja meg a fialtatást is. — Megéri ma sertést tartani? — kérdeztem búcsúzóul, már a kapuban. — Hát nézze, úgy hogy magam termelem meg a hozzávaló takarmányt, van rajta némi haszon. Évi négy-ötmillió forintot forgalmazunk a családommal, ha ebből levonom a kiadásokat, körülbelül tíz százalék tiszta jövedelmünk marad. A ’93-as esztendő volt az első olyan évem egyébként, ’89 óta, amikor levegőt tudtam venni. Úgy érzem, nagy túl vagyok a mélyponton. Nem kizárt, hogy csak a választások közeledése miatt, de most már kaptunk any- nyi támogatást — az aszálykárra, az őszi vetésre, a tavaszi vetésre — amennyiből talpon tudunk maradni. Lehet, hogy a kormány észrevette: szükség van ránk. — Végül is, ön szerint ki a jó gazda ma Magyarországon? — Akinek hangyaszorgalma, birkatürelme, vasakarata, makkegészsége, s magához való esze van. Hardi Péter A Tugyi család évi 4-5 millió forintot forgalmaz a sertésekből Vimola Károly felvételei
