Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-12 / 9. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 12., SZERDA J3 Pezsgő helyett könnyek! A PARMA PATIKA Gyógyszerellátó Vállalat, Budapest, Uzsoki u. 36/a. alatt, ahol kemény 17 évet dolgoztam, soha nem emeltek munkám, magatartásom ellen kifogást, sem szóban, sem írásban. December 13-tól éves szabadságomat töltöttem, ez idő alatt távollétemben döntöttek fejem fölött: Lapátra vele, de azonnal! December 27-én munkába álltam, egész nap tettem a dolgom, nem történt semmi. 28-án délután 3 órakor csoportvezetőm. Baloghné Bir- ling Györgyi négyszemközt, köhécselve, szavakat keresgélve közölte velem, hogy a vállalattól el kell mennem. Derült égből villámcsapás! Miért? — kérdeztem. Válasz: Idegen nyelvet beszélő, magasan kvalifikált irattári dolgozóra van szüksége, a még egyelőre magyar nyelven „ügyintéző”, és magyarul működő PARMA PATIKÁNAK. Végzettségem: 8 általános, gép- és gyorsíró, irodaügyvitel, és telexkezelői tanfolyam, amit ennél a vállalatnál végeztem. Én voltam az első telexkezelő, évekig végeztem e feladatot. Csak röviden munkaköröm, amit az utóbbi időben végeztem: Helyettesítettem a titkárságon, tudomásomnak és bizalmi munkának megfelelően. Soha nem emeltek munkám ellen kifogást, főnökeimet tiszteletben tartottam, a titkokat megőriztem. Kezeltem a telexet, helyettesítettem a telefonközpont kezelőjét, távollétében. „Megkerestem egy 80 éves néni havi 18 ezer forintját, aki csak papíron szerepelt vállalatunknál, mint számlarendező. Munkáját egyedül végeztem segítség, és szó nélkül, mázsákban mérhető számlamennyiség. Bizonyíték: kézírásom a zsákok és a szekrények tartalma. 1993 tavaszán a telexszobából áthelyeztek az irattári szobába, tettem a dolgom, mint a többi munkatársaim, sem jobban, sem rosszabbul. Igyekeztünk jó munkát végezni, féltünk mindannyian az elbocsájtástól, a „leépítéstől”. Már évek óta rettegésben tartják a dolgozókat, mosolyogni, nevetni szinte csak a főnökök tudnak. Sajnos a nyugdíjazásom előtt 2 és fél évvel „leépítettek”. Mindez az ítélet rövid fél óra alatt végrehajtatott. Ilyen precíz és összehangolt munkával, országunkat az egekig lehetne emelni. Volt pénz a végkielégítéshez, voltak magasrangú aláírók, ügyintézők, tehát minden a helyén volt. Csak az én lelkivilágommal, megaláztatásommal nem törődött senki. Mindenki igyekezett, hogy minél előbb kapun kívül legyek. Miért?, mit vétettem, nem közölték velem, sem szóban, sem írásban, ha már az irattárban nem feleltem meg, ami nem fedi a valóságot, találhattak volna más megoldást, „mint a piszkos lapátot, amit használtak”. Tanácstalan vagyok, kihez forduljak a sérelmemmel, mert a munkaügyi osztályvezető azt mondta: nincs esélyem, bárhová megyek is. Van egy 57 éves rokkant nyugdíjas férjem, aggódom állapotáért, félek, nem lesz erőm elviselni ezt a megaláztatást. Nemhogy a férjemmel, de magammal sem tudok törődni. Ha már országunkban nincs kihez fordulni, fordulok hát Istenhez, Ő tegyen igazságot. A mi gyönyörű, hová haladó országunkban csak a hatalmasok győzhetnek! 1 Nagyon szomorú ’93-as évet zártam, pezsgő helyett könnyeimet ittam. Végh Istvánná Budapest Miért háborog Vadász János? Meg vagyok győződve arról, hogy nem csak az értelmiség, hanem a parasztság, munkásság nagy része is örömmel hallgatta a kormányrendeletet, hogy kizárta a legmagasabb közalkalmazotti — F fizetési — osztályba történő besorolásból, a felsőfokú marxista—leninista politikai végzettségűeket. Természetesen egy kisebbség azonnal tiltakozott, különösen Vadász János úr, a Közművelődési Dolgozók Szakszervezete nevében. A karácsonyi ünnepieket, és a szilvesztert a Mátrában töltöttem a református üdülőben, ahol a vendégek nagy HISTÓRIA A Román Püspöki Kar memoranduma 1879-ból „Mi elismerjük .— . úgymond — az állam azon jogát, melynél fogva felügyeletet gyakorol a tanintézetek és a tanítóképzők felett; azt is megengedjük, hogy állami, továbbá egyházi jog és kötelesség iskolák és képzők létesítése, fenntartása, az iskolalátogatási kényszer bevezetése,,, de nem menthető az az eljárás, hogy az államhatalom közegei a felekezeti iskolákat nemcsak nem támogatják, hanem az állami iskoláknak előtérbe tolásával a felekezetieket megsemmisíteni igyekeznek. „Ha a magyar törvényhozás azt képzeli, hogy a felekezet nélküli iskolák felállítása által a nemzetiségi érzés kifejlődését meggátolhatja, akkor ebben a számításában végzetesen téved, mert eltekintve attól, hogy éppen ellenkező hatást fog előidézni, a feleket nélküli iskolák létesítésével csak a vallástalansá- got és a nemzetköziséget segíti elő, melyek pedig a magyar állam alapjait fogják megrendíteni.” Ä nemzetiségi egyenjogúsításról szóló törvénycikk 17—19. §-a az állami iskolák tanítási elvének megállapítását a mindenkori minisztertől teszi függővé, ami egyáltalában nem tekinthető biztosítéknak a nemzetiségek számára. Ha már a budapesti egyetem előadási nyelve a magyar, akkor legalább a létesülő kolozsvári egyetemen kellene egyenjogúnak lennie a magyar és a román nyelvnek. A memorandum azt sem hallgatja el, hogy a közhivatalokban sokkal kevesebb román van alkalmazva, mint amennyi őket a számaránynál, és a különben nem szabatosan megfogalmazott törvény erejénél fogva megilletné. Egyáltalában nem érthető, miért van különbség az egyes nemzetiségek között jogok és kiváltságok tekintetében? A szászok pl. egy különálló festet (universitas) képeznek, élén a comes-szel. Vajon nem volna-e méltányos hasonló szervezetet adni a románságnak is? Ezzel a magyar államiság mitsem szenvedne, sőt éppen ellenkezőleg, jelentékenyen erősbödne, mert adva volna az a szerv, mely a románsággal való éritnkezés és megegyezés ügyét intézné és szolgálná. A nagyszebeni román nemzetiségi gyűlés ezen memorandumát, melynek csupán néhány jellemzőbb részletét ismertettük a fentiekben, minden megjegyzés nélkül, egy küldöttségnek kellett volna kérvény alakjában az uralkodónak, s memorandum formájában a magyar kormánynak átnyújtani. Erre azonban az 1872 májusában megindult szenvedélyes választási harc miatt egyelőre gondolni sem lehetett. A választások lezajlása után pedig meg kellett várni nemcsak az új kultusz- miniszternek kinevezését, hanem a kedélyek megnyugvását is, hogy a memorandum anyaga tárgyilagos és nyugodt atomészférában legyen megtárgyalható. A kormányválság ideje alatt, majd Lónyay Menyhért miniszterelnöknek 1872. november 30-án történt lemondása után a memorandum át- nyújtása nem látszott időszerűnek. A kérdés egyelőre le is került a napirendről, mert a memorandum értelmi szerzői előbb tájékozódni akartak a Szlávy János elnöklete alatt megalakult új magyar kormánynak politikai felfogásáról és csak azután kívántak újabb lépéseket tenni. Akár megtörtént utóbb a memorandum átadása, akár nem — mert erre nézve nincsenek pontosabb adataink —, úgy látszik, hogy a magyar kormányok politikája a nemzetiségi kérdés tekintetében ettől az időtől fogva a nemzetiségi politikusok magatartásához igazodott. A magyarországi románok 1872. májusában Aradon tartott gyűlésén Mocsonyi Sándor a kiegyezés ellen heves támadásokat intézett azzal az indokolással, hogy „a kiegyezés lehetetlenné teszi a nemzetiségek kielégítését.” Mivel pedig a Deák-párt majd utóbb a szabadelvű párt a kiegyezés kérdésében azt a meggyőződését vallotta, hogy a kiegyezést azért kellett megkötni, „hogy a magyar állam fennmaradása... védve legyen”, továbbá, hogy az Ausztriával való szövetségben támaszt találjunk amaz állambontó nemzetiségi mozgalom ellen, mely mindenütt a történeti jog ellen fordul, nyilvánvaló, hogy ezen politikai koncepció mellett az állam- hatalomnak meg kellett védelmeznie a 67-es alapot, melyen meggyőződése szerint a magyar államiság nyu-, godt, s el kellett hárítania minden olyan támadást, mely ezen alap megbontására irányult, bárhonnan történtek is azok. Innen van az, hogy a többségi pártkormányzatnak a magyar nemzetállam kiépítésére és a 67-es alap biztosítására irányuló ezen politikája az adott helyzetben állandó pozícióharcokat létesített úgy a nemzetiségek tagadhatatlanul centrifugális törekvéseivel, mint a túlzó nacionalista pártok egyre népszerűbbekké váló támadásaival szemben. S ebben az állandó harcban kétségkívül hibák történtek itt is, ott is. Egyfelől a nemzetiségek részéről megindult támadások következtében, melyek nem egyszer túllőttek a célon, s a kormányhatalomban indokolt kételkedést, sőt gyanút keltettek a nemzetiségi politikusok törekvéseinek őszintesége és jóhiszeműsége iránt, másfelől egyes kellően át nem gondolt kormányzati intézkedések vagy rendelkezések következtében, melyek érzékenyen érintették, vagy éppen sértették a nemzetiségek jogos vagy képzelt érdekeit. A kölcsönös gyanú és bizalmatlanság ekként állandósult a magyar politikai közéletben s megnyilvánulási formái hovatovább mind merevebbekké és ridegebbekké váltak. Ezen mindenképpen szomorú és áldatlan úton az 1879:XV1II. te. is állomást jelez. Már az 1863-i nagyszebeni erdélyi országgyűlés alkalmával azt indítványozta Siulutiu metropolita, hogy „az állami gimnáziumokban a három országos nyelv (magyar, német és román) mint kötelezett tantárgy adassák elő, a többi felső tanintézetekben pedig egyenjogú legyen”. Éz az indítvány, melyet az országgyűlés egyébként elfogadott, annyit mindenesetre jelentett, hogy a többsége egyetemi diplomájú volt. Csodálkoztunk a felháborodáson, bár már megszoktuk. Izgatni, nyugtalanítani az embereket, különösen a választás előtt —, ez a jelszó a baloldal részéről. Tisztelt Vadász János Úr! Engedje meg, hogy emlékeztessem önt néhány szomorú és megtörtént eseményre, amely 1949—50-ben játszódott le. A parasztokról elvették a földjeiket, vagy önként „felajánlották” az államnak. Tavasszal még elvetették a búzát, a kukoricát, a cukorrépát. Eljött az aratás, a betakarítás ideje. Ki csinálja meg? Az elvtársak? ők remekül tudtak szónokolni a munkáról, de hogy megfogják a kaszát, a sarlót, hogyisne! Dolgozzanak csak a kulákuk, az osztályidegen értelmiségiek! A Nagykunságban 30-35 fokos hőségben arattunk, markot szedtünk, hordtuk a szalmát, a töreket a cséplőgépeknél. Naponta kilátogatott a községi párttitkár és pálcával a kezében vezényelt: Gyorsabban, gyorsabban, mert versenyben vagyunk! Ugye, milyen remekül utánozott egyes uradalmi intéző urat? Ősszel zuhogott az eső, sár volt, minden hajnalban mentünk kukoricát tömi, cukorrépát szedni, természetesen gyalog! Valamennyi tanáromat, tanárnőmet, még egyes orvosokat is kihajtottak. Bizony, az általános iskolai végzettség: 4 polgári, érettségi, bölcsészi, jogi és orvosi diploma volt doktori címmel! Nekünk nem volt jógiink szakszervezethez fordulni, páriák voltunk, de volt szívünkben szeretet! Estefelé már 70 éven felüli öregjeinket támogattuk, vagy fellocsoltuk, ha elájultak és csináltuk a munkát helyettük is! Most önök vannak felháborodva? Én megtanultam, kérem ön is tanulja meg! A munka nem szégyen! Befejezésül leírok egy, azokra az évekre jellemző viccet. A tanácselnök a neve helyett kétt keresztet tett aláírásként egy fontos okmányra. Kifelé menet az irodából, hirtelen visszafordult: „Hagy tegyek még egy keresztet, mert tegnap kaptam meg a doktori címem a marxista főiskolán! Kérem, gondolkozzon el ezeken Vadász úr! Kárteszi Istvánná Cegléd vezető román politikusok a magyar nyelv tudását feltétlen szükségesnek ítélték, s bár a magyar nyelv tanítását a német mellett a román nyelv tanításának kötelezővé tételével kapcsolták ösz- sze, mégis elismerni látszottak, hogy a magyar nyelv ismerete még a román többségű Erdélyben is feltétele a közszereplésnek és a hivatalviselésnek. A metropolita indítványa elsősorban a román értelmiség jövő elhelyezkedését volt hivatva biztosítani; minthogy azonban a magyar nyelv tanulását csak az állami gimnáziumokban akarta kötelezővé tenni, ilyenek pedig a nagyszebeni gimnáziumon kívül Erdélyben egyáltalában nem voltak, az indítványt elvi jelentőségű gesztusnál egyébnek aligha tekinthetjük. (Folytatjuk) Lukinich Imre Görög kereskedők a megyében A török hódoltság idejében kezdődött meg az a folyamat, amely Magyarország nemzetiségi képét megváltoztatta. A betelepült új népelemek között görögök is voltak. Amennyire megállapítható, a „görög” név gyűjtőfogalomként szerepelt a 17—18. században, tényleges görögök mellett a Balkánról bevándorolt szerbeket, bolgárokat is gyakran ezen a néven emlegették. Valamennyien a görögkeleti egyházhoz tartoztak és oszmán alattvalók voltak. Je; lentős kiváltságokat élveztek, elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak. Nagyobb számban Erdélyben és az Aiföldön, a mai Pest megye területén, illetve Szolnok és Bács megyében telepedtek meg. A megyében Ráckevén, Cegléden, Szentendrén, Vácott, Nagykőrösön és legnagyobb számban Kecskeméten éltek. Egy 1765-ben készült felmérés szerint Kecskeméten ekkor 14 görög kereskedő élt, a kimutatás négy vagyoni osztályba sorolta őket. Összesen több mint 200 forint adót (Izeitek. Cegléden abban az évben egy, Nagykőrösön pedig két görög bolt volt. A görög közösségek bizonyos összeg lefizetése ellenében elnyerték a helyi hatóságok védelmét is, belső ügyeiket saját maguk intézhették. Voltak iskoláik, templomaik, hitelügyleteket köthettek. A kecskeméti kolónia 1708-ban szerezte meg ezeket a kiváltságokat. Az itt élő görögök gyapot-, rizs, és dohányraktárai messze földön híresek voltak. Pogány György
