Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-11 / 8. szám
JS PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 11., KEDD 13 Tiltakozás A hazában, nemzetben gondolkodó állampolgárok talán az utolsó, halvány reményt is elvesztették, amikor tudomást szereztek Kulin Ferencnek, az MDF újonnan megválasztott frakcióvezetőjének a napokban, a Ludové Noviny- ban megjelent interjújáról. A mi reménységünk ugyanis az volt, hogy az első négy év után, amely most már volt, amilyen volt, a következő négy év parlamentjében már jókora többséggel lesznek jelen a keresztény, nemzeti erők, és így végre olyan Magyarországot kezdhetünk el építeni, ahol nemcsak egy szűk liberális réteg lesz szabad, hanem az egész magyar nép. Ám az interjú arra enged következtetni, hogy az MDF a liberálisokkal készül koalícióra lépni. Ezt szomorúan bár, de tudomásul vesz- szük. De Kulin Ferencnek azt a megjegyzését, hogy a Csurka István nevével fémjelzett Magyar Út és MIÉP szélsőjobboldali mozgalmak lennének, a leghatározottabban visszautasítjuk, és ezúton fejezzük ki tiltakozásunkat. Kendrik László Szob Bűnös egységbontók Az időben, amikor Csurka István külön útra tért, az alakuló gyűlésen elhangzott tőle egy reménykeltő kijelentés: „nem azok ellen szervezkedünk, akik most nincsenek itt, hanem azok erősítésére”, és hogy különváltan is a kormány mellett fognak szavazni a parlamentben. A „Magyar Út Körök” szervezkedés egyfajta „élcsapat” jellegű tömörülésnek látszott. Csurka nyilatkozatait találóan jellemezte Jeszenszky Géza: „Csurka István olyan, mint a részeg ember, aki kimondja az igazságot, amelyet józan állapotban elhallgatna”. Véleményem szerint Csurka ezért ok nélkül megsértődött. Ok nélkül, mert egyrészt a részegség nem bűn, viszont az igazság kimondása feltétlen erény, Jeszenszky véleménye tehát egyértelműen pozitív értékelés. Az „erősítő” szándék Csurka részéről alaptalan személyeskedésbe torkollt, amely egyrészről Jeszenszky távozását igényelte a kormányból, másrészt a szinte általános nemzeti gyászt az „alámerült” minősítéssel kegyeletsértő módon megbontotta és megbántotta. Az „alámerült” felirat keletkezéséről Csurka nyilván tudott, mert az általános megdöbbenésre nem reagált volna valamiféle „bibliai vagy költői eredettel”. Az említett kifejezésnek a magyar nyelvben egyértelműen negatív jelentése van, és ez szemben áll azzal a kincsvesztő fájdalommal, amellyel a nemzet nagy fiának géniuszt sugárzó koporsóját körülvette, amely géniusz még a Rókának a szeméből is könnyeket facsart. Csurka korábbi bocsánatkérésére (múltja miatt) bocsánat jár, mert rá is érvényes a múltbeli mondás: „nem az a fontos, honnan jössz, hanem hogy merre mégy, fiam” — de váltsa be „erősítő” ígéretét, feledtesse szolgálatával múltja szeplőit és ne lövöldözzön a keresztes „sajátcsapatra”. Ugyanez vonatkozik Tor- gyán Józsefre, akinek viselkedése — (mint volt bírósági .jegyzőkönyvvezetőnek”) — szintén sértődésen alapul. Ne durrogtasson a Bibliával, hanem mindketten töredelmesen célozzanak a hazánkat tönkretévő Káinokra, akik „álmukban sem gondolták volna” (Horn Gyula), hogy az Antall-kormány három és fél alatt nem teszi rendbe, amit ők negyvenöt év alatt elrontottak. Cséplő István Kismaros Nefelejcsek és mimózák * Miközben, ahogyan mondani szokás, - már a vízcsapból is az európázás folyik, a nagy úticél urai figyelmeztetnek minket: hátrébb az agarakkal, legyünk tekintettel szomszédaink érzékenységére. Tán ordenáré dolog, de nekem bizony a pesti vicc jutott eszembe, midőn a villamoson erőteljes testalkatú férfi rátaposott a mellette álló emberke lábára. Mire ez, első fájdalmából felocsúdva: — elnézést uram, és az én édes nénikémet... Ilyen viselkedést várnak el azok, akik évek óta rettegnek bizonyos országházi döntésektől; sterilizált, csengőfrász nélküli határozatoktól. Aggódásuk és sértődékeny- ségük most hatványozódha- tott: a televízióban (hiába, a kormány rátelepedett eme intézményre) már hetek óta láthattunk kiváló játékfilmeket, megrendítő dokumentum-alkotásokat. Ezek között volt újabb, régebbi is, de a régebbieket is érdemes újranéznünk, legyünk már végre nefelejcs nemzet. Nemrég a késő esti órákban nagy élményt nyújtó játékfilmet élvezhettünk a képernyőn. A kinti (benti?) sötétségben az utcán sétálgatott egy volt ávós. Érzékeny ideg- rendszere nem viselhette el azt a megaláztatást, hogy ilyesmit kelljen végignéznie. Láthattuk-hallhattuk a féllábú embert, kinek a munkahelykereső kálvária egyik állomásán azt mondták: alkalmazzák, ha megtanul traktort vezetni. Láthattuk azt, akivel végig- játszották a kivégzés előtti sátáni ceremóniát, majd közölték vele, mégsem kap kötelet. Még egyet csavarni azon a présbe szorított leiken. Láthattuk a halk beszédű, hölgyet, akit szép ifjúsága virágában középkori módon megkínoztak; megfosztván őt attól, amit még ma is sok nő szent dolognak tart (az anyaságról van szó, de nem teszem hozzá: a gyengébbek kedvéért; mert a gyengeelmé- jűek nem e lap olvasói közt nyüzsögnek; azok más törzshelyeken szoktak gyülekezni). Láthattuk, akiket a ’63-as amnesztia idején a közhangulattal fenyegettek, és a rendszer kivételes nagylelkűségét bizonygatták (hja, Kuba partjainál ringatózott az amerikai flotta... (Es így tovább) Ezek az emberek nem akarják újabb bitófák ácsolásának zaját hallatni kéjes vigyorral. Nem akarják, hogy a bilincs maradjon, csak a csuklók változzanak. De fáj nekik, hogy amíg az újabb villanyszámla kiszorítását latolgatják, egykori hóhérok és hóhérsegédek a vasárnapi csámcsogás közben boszorkányüldözést emlegetnek, miközben zsíros ujjaikat az asztalkendőbe törlik. Hörömpö György István Vác, Szerkesztőségi üzenet Sz. G.-né olvasónk verseit egy költővel átnézettük. Véleménye szerint a költemények nemes gondolatokat tartalmaznak, ám a kivitelezés még nem üti meg a közölhetőség mértékét. A Szerkesztő HISTÓRIA A Román Püspöki Kar memoranduma 1879-ból V A jövőben követendő . magyar nemzetiségi politika alapelveit az 1861-i országgyűlés határozta meg teljesen a liberális elméletek szellemében, s abban a meggyőződésben, hogy az alapelvek gyakorlati megvalósítása megszünteti a nemzetiségi ellentéteket. „Mi a teljes jog- egyenlőség alapján akarjuk kifejteni és biztosítani alkotmányos életünket — olvassuk az 1861-i országgyűlés július 6-i feliratában. —Akaijuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s akarjuk, hogy más nemzetiségű honfitársaink nemzetiségi igényei mindenben, mi az országnak politikai szétdarabolása s törvényes függetlenségének feláldozása nélkül eszközölhető, törvény által is biztosíttassanak.” „Tudjuk mi azt — mondja Deák Ferenc a második felirati beszédében — hogy a mindinkább fejlődő nemzetiségi érzet figyelmet érdemel, s nem lehet azt a múlt időknak és a régibb törvényeknek mértékével mérni. Nem fogjuk felejteni, hogy Magyar- ország nem magyar ajkú lakosai szintúgy Magyarország polgárai, s mi őszinte készség- gél akarjuk mindazt, amit e részben az ő érdekeik s a haza közérdeke megkíván, törvény által biztosítani.” Az 1861-i országgyűlés azon intézkedése, mellyel a nemzetiségi kérdés beható tanulmányozására külön bizottságot létesített, arra mutat, hogy a magyar törvényhozás nagy többségét áthatotta az az őszinte törekvés, hogy a nemzetiségi kérdést az imént idézett elvi keretek közt véglegesen rendezzék. A nemzetiségek által a bizottsághoz benyújtott tervezetek és javaslatok azonban, még a nemzetiségi kérdést legliberá- lisabban értelmező br. Eötvös József szerint sem voltak következetesen átgondolt és ennek következtében gyakorlatilag keresztülvihető tervezetek és javaslatok. Sem Eötvös, sem Deák nem gondoltak a „nemzetiségek közjogi testül való elismerésére”, hanem , .ragaszkodtak az egész magyar nemzet politikai egységéhez és csupán egyéni szabadsági jogként akarták biztosítani a különböző anyanyelvek szabad használatának jogát azon határig, melyet az állami egység követelményei vonnak meg.” Innen van az, hogy bár az 1868-i törvény- hozás nem vonakodott a nemzetiségi autonómia legszélesebb kiteijesztésétől és az aut- nómia fogalmi tartalmának leg- liberálisabb értelmezésétől, a XLIV. te. Deák tollából eredő bevezető soraiban mégis szükségesnek ítélte külön kiemelni, hogy „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”; csakhogy „ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve és csak annyiban eshetik külön szabályok alá, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége, s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik”. Az állam magyar jellegének ez az erőteljes hangsúlyozása kétségkívül bizonyos megszorítást jelent az 1861-i országgyűlés elvi deklarációival szemben, bár egyébként az 1861-i országgyűlés is az oszthatatlan és egységes magyar államiság elvi álláspontját vallotta. De érthetővé és szükségessé tette a magyar államegység nyomatékos kiemelését a nemzetiségek azon szélsőséges álláspontja, melynek azok még az 1861-i országgyűlés folyamán kifejezést adtak, s melynek gyakorlati megvalósítása, még Eötvös szerint is, csak a belső nyugtalanságot és elégedetlenséget állandósította volna. A kérdés súlypontja mindamellett nem az elméleti vitákra, hanem arra esett, hogy az 1868-i törvényalkotás beválik-e majd a gyakorlati életben és alkalmas lesz-e a nemzetiségi ellentéteknek a politikai közéletből való kikapcsolására? Az a memorandum, amelyet a nagyszebeni román komité 1872. májusában hozott nyilvánosságra, válasz kívánt lenni erre a kérdésre. A memorandum nemcsak a „román kérdés” történeti alapjairól és fejlődéséről, hanem főként az 1868-i törvényalkotás eredményeiről is tájékoztat. Mindenekelőtt megállapítja azonban, hogy az 1868-i törvényalkotás nagy visszaesést jelent az 1868-i országgyűlés elvi álláspontjával szemben. Sérelmes a románságra nézve az 1868: XLIV. te. I. § is, mely meghatározza, hogy az országgyűlés „tanácskozási s ügykezelési nyelve... egyedül a magyar”. A románok ugyanis a legutóbb megtartott nagyszebeni és kolozsvári országgyűléseken minden korlátozás nélkül használhatták saját nyelvüket, nemcsak azért, „mert egy nemzetet sem lehet megfosztani nyelvének használatáról”, hanem azért is, mert az 1848. évi VŐ. te. .Erdély mindazon külön törvényeit és szabadságait, melyek amellett, hogy a teljes egyesülést nem akadályozzák, a nemzeti szabadságnak és jogegyenlőségnek kedvezők”, elfogadta, márpedig a román nyelv Erdélyben egyenrangú volt a magyarral, s ebből következőleg a románok az erdélyi országgyűléseken anyanyelvűket használhatták és használták is. A románok ezen jogát az unió sem érinti. IvTlnd- amellett, ha a magyar ország- gyűlés ezzel ellentétben azt a meggyőződést vallaná, hogy egy ilyen nyelvhasználati engedmény az országgyűléseken nagy nehézségeket okozna, a románok a maguk részéről kénytelenek volnának megállapítani, hogy velük szemben jogsérelem történt. Ezen a jogsérelmen vagy úgy lehet segíteni, hogy visszaállítják Erdélyben az országgyűléseket, melyeken a románok az erdélyi törvények értelmében fel vannak jogosítva nyelvük használatára, vagy pedig úgy, hogy a nyelvhasználat jogát a magyar országgyűlésekre is kiteijesztik. Ezzel az engedménnyel a magyar államegységet éppúgy nem érné veszedelem, mint ahogy nem érte idáig sem a horvát és a fiumei képviselőknek adott nyelvhasználati jog által sem. Egyáltalában teljesen felesleges is az országgyűlések tárgyalási nyelvének a nemzetiségekre nézve egyébként sérelmes megszorítása, mert a nemzetiségi képviselők úgyis önként a magyar nyelvet használták, hiszen az a céljuk, hogy beszédjeiket és felszólalásaikat mindenki megértse. Az osztrák parlamentben sincs semmiféle nyelvkorlátozás, s mégis mindenki a német nyelvet használja. Sérelmes továbbá, hogy a magyar törvények csak magyarul és német fordításban tétetnek közzé, bár azok a XLVm. te. I. §-a szerint „az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is a hiteles fordításban kiadandók” volnának. Minthogy pedig „nem a lakosságnak kell ismernie a központi hatóságok nyelvét, hanem ezeknek kell tudnia a lakosság nyelvét”, szükséges, hogy és közigazgatás, a törvénykezés, a pénzügyi igazgatás a magyar és a német mellett román nyelven is történjék ott, ahol a lakosság bizonyos hányadát, vagy pláne többségét a románság képezi. ,A nyelvhasználat joga minden egyes állampolgár becsületének, vagyonának és életének biztonságát szolgálja.” Ami már most a közoktatás ügyét illeti, a memorandum beismeri, hogy az 1868: IX. te. a románok igényeit kielégítette, mert biztosította a görögkeletiek egyházi és iskolai ügyeinek önálló intézését. Csak az a baj, hogy az itt biztosított jogokat a nemzetiségek egyenjogúsításáról (XLIV. te.) és a népiskolai közoktatásról (XXXVIII. te.) szóló törvénycikkek kérdésessé teszik. (Folytatjuk) Lukinich Imre Királyi leirat a megyéhez 1691. január 11-én eredetileg Budán tartotta volna a vármegye gyűlését, de — mint a jegyzőkönyvben olvasható — „a Duna jegének fenyegetése miatt” Pesten került rá sor. A gyűlés elsősorban az adóval foglalkozott. Felolvasták az uralkodónak, /. /./pótnak a vármegyéhez intézett leiratát a hadiadó ügyében. A leirat megállapította: az ország adóját az elmúlt évben a nádor és a rendek kérésére 300 000 forinttal csökkentették, ugyanakkor az örökös tartományokét növelni voltak kénytelenek. ‘Az új évben Pest vármegyére 462 porció adó esik, ennek kétharmada ember-, egyharmada pedig lóporció. Azt jelentette ez, hogy a vármegyének ennyi katona, illetve hátasió eltartásáról kellett gondoskodni abban az évben. Ember esetében ez napi egy font húst, két font kenyeret és 1 icce bort jelentett, a ló egynapi adagja 6 font zab és 6 font széna volt. A királyi leirat felhívta a vármegye figyelmét, hogy az „adózók között az egyenlőséget biztosítsák, s a terheket mindenki — beleértve a királyi városokat is — egyenlői mértékben viselje”. A közgyűlés még aznap megállapította, hogy az egyes települések mennyi élelmet kötelesek beszolgáltatni. A kirótt terhek ellen Buda városa tiltakozást jelentett be, a megyegyűlés viszont a tiltakozás ellen tiltakozott. A megye nem vehette figyelembe egyes községek, városok helyzetét, hiszen meghatározott összeg terhelte Pest megyét, ha valahol engedtek volna, más falunak kellett volna többet fizetni. Pogány György
