Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-28 / 302. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 28., KEDD J3 Tisztelet a feleségnek á Eltemettük. Pedig re- ■jf méltük a csodát, ami Ji nem következett be. —' Részt vettünk a gyász ünnepélyes eseményein a bazilikában, a Parlamentnél, a temetőben... és elgondolkoztunk azon, hogy milyen 1300 napot élt át Klára asszony, az elhunyt miniszterelnök felesége. Öröm a győzelem óráiban, de azonnal a hétköznapok iszonyú tehertétele. A betegség olyan hamar jelentkezett, 16 óra munka, írták az újságok, sugárkezelt test, gyógyszerek gyógyítva (?) gyengítő hatása, de a miniszterelnök szolgált. Mi, „kisemberfeleségek’' féltő aggódással, szelíd erőszakkal vonjuk ki fékünket a „forgalomból”, ha a családfő lázas, köhög, de mit tehetett Klára asszony? Tehetetlenül kellett végignéznie azt a szenvedéssel súlyosbított erőpróbát, mely kül- éS belföldi nagy horderejű tárgyalások, törvényhozói munka, pártelnöki tennivalók véget nem érő sorozatával töltötte ki a szolgálati időt 1990-től 1993. végéig. Szégyellik-e kicsit magukat lovagias ellenfélnek nem nevezhető honfitársai? Elgondolkoztak-e a stílus(talanság)on, amit a politikai ringben bemutattak? A latin közmondás szerint: ma nekem, holnap neked. Új év, új fogadalmak, új élet! Ehhez kívánunk szerencsés megvalósítást 1994-ben, mindnyájunk érdekében! Klára asszonynak a jó Isten adjon vigasztaló belenyugvást a megváltoztathatat- lanba! De reméljük, fájó szívére gyógyírt hozott a magyarok őszinte tiszteletének, sze- retetének megnyilvánulása, főhajtása a tisztesség, becsű-" let, kitartás példaképeként előttünk álló Antall József ravatalánál. Névery Judit Budapest Vörös erkölcs Mindig is tudtuk, hogy a vörös urak képén nincs, vagy jobbik esetben igen vastag bőr van! Ezt itthon is tapasztalhatjuk, mert a választások közeledtével ismét megpróbálják elszédíteni azokat, akiket lehet, és ártatlan báránynak, csodatevő, igazságosztó bajnokoknak, a nép valódi segédjének akarják beállítani magukat! Ők szívesen használták az „éhség” szót az úgynevezett osztályellenséggel szemben! Legyünk szófogadók, de most a fejét újból harapásra tátó vörös mákonnyal szemben legyünk éberek. Nem szabad még egyszer bedőlni a nehézségeket meglovagoló elvtársak szirénhangjainak! A jövőnk függ az emberségtől! Scauszter Árpád Pilisvörösvár Pátyi ünnepség Már harmadik éve, hogy Pá- tyon a Családóvó Alapítvány ingyenes műsort szervez Mikulás-napkor a helybéli gyerekeknek. Az idén december 5-én a művelődési házban, mintegy 250 gyerek és közel 100 felnőtt várta érdeklődve, hogy milyen meglepetést talált ki számukra a Mikulás. Lelkesedésüket az nem csökkentette, hogy sokuknak csak állóhely jutott. A Mukulás bohócműsort, bűvészt, bábszínházát hozott ajándékba. Az apróságok nemcsak nézték az előadást, hanem aktív résztvevői is voltak. A Mikulással vetekedve Sági György helyi vállalkozó is bizonyította, hogy aranyból van a szíve, az általa adományozott nagy mennyiségű ropival, sós mogyoróval, csokival és üdítőitallal vendégelték meg a gyerekeket az alapítvány munkatársai. A finomságoknak legalább akkora sikere volt, mint a Mikulásnak. A Családóvó Alapítvány a jövőben is szeretne minél több alkalommal örömet és melegséget lopni az emberek szívébe ilyen és hasonló rendezvényekkel. Fejesné Teleki Rita Páty Mindenki középre tart?! a A három és fél éve működő koalíció n|; l — ezt mindenki ta.......— pasztalhatja — a m aga választotta „arany” középutat igyekszik járni, mert ezt tartja egyedül célravezetőnek. Azt is észrevehettük, hogy az ellenzék élharcosai hányszor próbálták e sokszor igen keskeny útról letéríteni a kormányt és vele az országot. Most, hogy közeleg az újabb megmérettetés, ellenzékünk jelesei egyre többször hangoztatják: ők is (sőt főleg ők!) középre tartanak. Talán végre rájöttek, hogy a „jól bevált” lenini út hová vezet? Netán a hirtelen „úttévesztés” néhány többletvoks reményében, vagy a már kezdettől fogva középen haladók leszorítása (kirekesztése!) érdekében történik?! Mika Miklós Budapest Színesebb tájékoztatás # Én mint a Pest Megyei Hírlap két évtizedes előfizetője egy pár sort kívánok írni a lap olvasói értékéről és az olvasók széles körű érdeklődéseiről. Örvendetesen kell megjegyez-, nem, hogy óriási fejlődésen ment keresztül. Tehát színesebb tájékoztatást nyújt az elég széles körű olvasótáborának minden vonatkozásban. Olykor, ha néha egy kisebb hiba, ha hibának lehet nevezni, becsúszik. Ezt csak az tudja elkerülni, aki nem dolgozik! Itt egy pár sort jegyeznék meg a sportrovatukkal kapcsolatban. Igen örömmel nyugtázom, hogy bátran, célszerűen kilép a megyei sporteseményeken kívüli az országos, sőt a világ sporteseményeinek tudósításával is. Ezt valameny- nyi sportot kedvelő olvasótársaimmal egyetemben igen örvendetesen nyugtázom. Véleményem szerint ezekkel a célirányú tudósításokkal csak tovább fog növekedni az olvasók tábora. Nemes Tibor Szentendre Megáll az ész! Ha nem a saját fülemmel hallom, nem hittem volna el — vagy az én elmém fogyatékos? Másképp nem lehet értelmezni, csak ahogy elhangzott. Horn Gyula a Parlamentben némi önigazolásos büszkeséggel kijelentette, hogy ő bizony ’56-ban a „karhatalomnál teljesített szolgálatot”. Nyilván fegyverrel „szolgálta” a diktatúrát a magyarság ellen. Ezt a kijelentést azért tehette a Parlamentben, mert a „rendszerváltás” neki is elhozta a szabadságot (az addigi szabadosság helyett). Ugyanis, ha a mostani rend azt a módszert alkalmazná, amit ők negyvenöt évig, akkor ők nem a Parlamentben ülnének. Kijelentését azzal próbálta igazolni (Zétényi Zsoltra célozva), hogy ha valaki a diktatúrában elhelyezkedett, élt, szolgálta azt „mindegy, hogy milyen eszközökkel.” Ekkor gyökerezett földbe a lábam. Zétényi Zsoltnak a hazája földjén élni joga volt, kény- szerűségből el kellett fogadnia a diktatúra elnyomását, az egész magyar néppel együttesen. Horn kijelentésében az az abszurd, hogy a rabra vigyázó — fegyveres szolgálat — és a rabmunka szolgálata közé egyenlőséget tesz. Ez a fölfogás vagy a cinizmus, vagy a fogyatékosság kategóriájába tartozik, vagy a magyar népet nézi annak. A magyar nép számára fontos Hornék negyvenöt éves magatartása, de még fontosabb a jövőbeni. Hogy a „kutyából nem lesz szalonna” — többek mellett — a dabas-sári eset is bizonyította. A „kékcé- dulázó” módszerük sem változott. Összeszedték a gyerekek bizonyítványát, hogy ne iratkozhassanak be az egyházi iskolába. Erre alapozva elterjesztették, hogy a létszám csekélysége miatt nincs létalapja az egyházi iskolának, és hogy veszélyben van a szlovák nyelvoktatás — köztársasági elnöki segédlettel. Erőszakban és csalásban tehát nincs hiány. A dolog ott csúcsosodott ki, hogy éjnek idején (ilyenkor történtek a tsz-„szer- vezések” és „deportálások” is, mert általában a bűnözők éjjel járnak) beverték a békésen szendergő pedagógusok ablakait. A hazugság bumerángja most visszaütött. Az „egyházi iskolát ellenző” szülők százhetvenöt gyermek részére kérik a hittantanítást az állami iskolában. Remélem a fentiekre nem mondják azt, amit a Kossuth rádió szerkesztője október 13-án 18 órakor a „Krónikában”: „Nincs bizonyítva, hogy az ablakokat az ellenzéki oldalon állók törték be” — szinte feltételezve az önablakbetö- rést! Különösen nem fontos milyen pártnevű ellenzékiek a tettesek, mert Horn Gyula szerint „a tagságuk múltja azonos.” (Augusztus 26., 18 íra, Ráadás) Hát ilyen „tisztakezű fordulatnak” nézünk elébe Hornék esetében. Emlékszem az akkor már „megpuhított” Szaka- sits Árpád is azt mondta az ’56-os szabadságharc leverése után: „Csendet akarunk, de nem temetői csendet.” És mi következett? Megtelt a 301-es parcella áldozatokkal. Cséplő István Kismaros HISTÓRIA Adalékok a vecsési svábok kitelepítésének történetéhez (HL) A »*l ///»••! 1 • * A • 1 // / szülőföld iránti hűség A kitelepülőket három vasúti transzporttal szállították el Vecsésről. Volt olyan idős sváb adatközlő, aki elmondta, hogy a második szállítmányba — micsoda embertelen már e megnevezés használata is — soroltakat május 16-án, pénteken késő délutánra rendelték 80 kilós csomagokkal az állomásra. Az előző transzporttal — akik 15-én indultak — már a Dunántúlon robogott a vonatszerelvény. 40-50 embert raktak _ egy-egy marhavagonba: időset és beteget, pólyás gyereket és terhes asszonyt, középkorú házasokat összezsúfolva. S hiába taszigálták a civil fegyveresek és a rendőrök az őket siratókat, azok nem tágítottak a vagonok mellől. Vasárnap reggelig kellett a vecsési állomáson a bevagoníro- zottaknak várni, mert a berce- li búcsú napján hoztak hozzájuk még négy vagon cegléd- berceli kitelepített svábot is. A közismerten erős katolikus vallású svábokat így is igyekeztek megalázni. Nehéz ma már azt felbecsülni, ezen a megálazottságon mit segített, hogy a berceli pap a búcsúi szertartások idejét és sorrendjét megszegve, emberségből, együttérzésből Vecsésig elkísérte a kitelepítésre ítélt híveit. A harmadik transzport vecsési kitelepített csak az ezután következő napokban hagyta el szülőföldjét. Talán a 24. órában vagyunk, hogy a sorból lassan kidőlő egykori kitelepítettektől hiteles képet tudjuk e szomorú vecsési napokról szerezni. Mert tény, hogy a korabeli dokumentumok — nemcsak Vecsésen, s valószínűleg nem szándék nélkül — eltűntek, s remény sincs megkerülésükre. A kitelepítetteket kísérők, siratok sokszor lóháton, vagy a mozdonyra kapaszkodva olykor a határig követték a szállítmányt. S addig még sokszor a vágányok mellett vedrekben főzték az otthonról hozott élelmet. Kinek mi volt. S bizalmatlanok voltak mindenkivel. Még a Linzben segédkező osztrák vöröskeresztesekkel is. Nem is fogadtak el tőlük semmit. Ekkor egyetlen vigasztalásuk már csak az volt, hogy valóban nem kelet felé, Szibéria irányába viszi őket a vonat. A második transzport végállomása Ulm, nyugatnémet város volt, majd a schomdor- fi egykori kaszárnyába szállásolták el a kitelepítetteket. Szétosztották őket, mint a foglyokat, hogy ki, kihez, hová megy dolgozni. S az ottani lakosok bizony az elején nem nagyon örültek nekik: cselédeknek, olykor cigányoknak is nevezték, s úgy is kezelték őket. Megvetéssel néztek rájuk. Borzasztó lehetett ez az érzés a hazától távol, miközben, a kitelepítettek vecsési otthonaiba később a kassai program keretében elűzött, hasonló sorsú felvidéki magyarság egy részét telepítették. Igen nehezen szokták meg a kitelepítettek az új körülményeket: idegen kosztot, munkaeszközöket, gondolkodás- módot, a vezetőket. Az odahagyott szülőföldről — de talán nem is a szülőföldet hagyták ők el, a szülőföld hagyta el őket —- érkező legkisebb híradásra is figyeltek. Sajnos a levelek az éleződő ideológiai nyomás mellett meglehetősen hosszú ideig értek célba. Az itthon maradottakért vigyázniuk kellett, hogy mit írjanak nekik levélben, hiszen minden levelet — jól tudták — átvizsgálnak az új hatalom „éber” őrei. Sokan nem nyugodtak bele a kitelepítésbe. Megany- nyi veszélyen, aknazáron át is hazaszöktek szüleikhez, testvéreikhez, mátkájukhoz. Számukat az idős emlékezők 18-20-ra becsülik. A hazaszökés se volt azonban egyszerű. Voltak, akiket többször visz- szadobtak Ausztriába, s megtalálták a módját, hogy eljussanak Vecsésre. Úgy gondolom, hogy patetikus felhangok nélkül az itthon maradottak, az azóta születettek és betelepültek is példát meríthetnek hazaszeretetükből, szülőföld iránti hűségükből. (Folytatjuk) Orosz Károly Könyvek Tetétlen községben A középkori magyar könyvkultúra érdekes adaléka az a bűntény, amelyről Zsig- mond király 1435. december 28-án kiállított okleveléből értesülhetünk. A király vizsgálat lefolytatását rendelte el, mert Ültői ImszIó és Ceglédi ImszIó megrohanta embereivel Tetétlen községet és kirabolta. A támadók felégettek két jobbágyházat, több embert megsebesítettek, de kifosztották a templomot is, ahonnan könyveket, papírt, ruhákat és oltárdíszítéseket vittek el. Sajnos, nem tudjuk pontosan, milyen könyveket raboltak el a tetétleni templomból. Meglehetősen kevés könyvjegyzék maradt fenn a 15. századból, de azokat ismerve megkísérelhető a válasz a könyvtár állományára. Természetesen kéziratos könyvekről, kódexekről volt szó, hiszen Gutenberg éppen csak elkezdte a nyomtatott könyvek előállítását, jó néhány évtizedig még megtartotta a kódex uralmát a gyűjteményekben. 1444-ből az Ung megyei Csaszlóc község templomában található könyvek jegyzéke fennmaradt: 2 misekönyv, 2 zsoltároskönyv, énekeskönyv, törvénykönyv — feltehetően a kánonjogot tartalmazó gyűjtemény —, 1 karénekeskönyv, 1 legendagyűjtemény került összeírásra. Nagyszeben városában a plébániában 1442-ben sokkal több kódexet, 76 darabot őriztek. Körmöcbányán 1473-ban 26 kötetet írtak össze *— e két utóbbi település azonban város volt, így a templomi könyvtár is gazdagabb volt A tetétleni templom könyvtárában — vagy szerényebben: könyvei között — 10-12 kódexnél nem lehetett több. Pogány György
