Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-27 / 301. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 27., HÉTFŐ 13 A nemzet gyásza Egy nemzet gyászolta szabadon választott első miniszter- elnökét, aki a legnehezebb időszakban vette át az ország kormányzását. Abban az időben, amikor még a megszálló csapatok katonáinak csizmái taposták hazánk földjét. Amikor még fennállt a restauráció veszélye, amikor még egyáltalán nem volt biztos az, hogy a fiatal demokrácia" mennyire fog gyökeret verni sokat szenvedett hazánkban. És sikerült! A választás, amely a kommunista rendszer elleni voksolássá vált, egyértelművé tette, hogy a magyar nép kezébe adta sorsának további irányítását, a győztes párt elnökének, Antall Józsefnek kezébe. És hogy jó kezekbe adta, azt mutatják az elmúlt három év eredményei, amelyeknek értékelésére nem vagyok hivatott, megtették azt már előttem mások, és megteszi majd az utókor. De hogy a történelem igaz hazafiként, a nemzet nagyjai között fog megemlékezni elhunyt miniszterelnökünkről, az bizonyos. Halálhírére megdöbbentünk, és ma is szinte hihetetlen, hogy nincs többé. A rendszerváltás óta csak temetünk, újra temetünk, és nagyon nehezen, nagyon lassan jön el az a „jobb kor, mely után, buzgó imádság epedez százezrek ajakán”, de bízunk, mert megtanultunk bizakodni, hiszen egy országot három év alatt nem lehet a kátyúból kihúzni, bármennyire is szeretnénk. De bizakodunk, bíznunk kell, hiszen elhunyt miniszterelnökünk sokszor felhívta erre a magyar nép figyelmét, hogy annak az országnak a népe, mely nem bízik a jövőben, az elveszett. Én, mint egyszerű magyar állampolgár, bízom abban, hogy sikerül nemzetünknek talpra állni, s ebben nagy szerepet vállalhat ifjúságunk és az a derékhad, amely nem lesz mindig pesszimista a jelenkori foglalkoztatási problémák miatt, hiszen ennek is egyszer véget kell érnie. Pusztai József Tápiószecsó' Két gimnázium Nagykőrösön? § „Az, hogy Nagykőrös történetében a Toldi Gimnázium leszavazása fekete nap lesz-e, ma még nem tudjuk biztosan, ám az biztos, hogy politikai okokból szegényebbek lettünk egy képzési formával”, kezdi a november 9-i testületi ülésről készült tudósítását a helyi Kék Nefelejcs című időközi újság. Belátom: egetverő skandalum, hogy egy vidéki kisvárosban (25 ezer fő lakos) csak egy gimnázium működik, immáron 436 év óta, és nem kettő. A szörnyűséget „hajazza” továbbá az, hogy ezt a maradi kultúrbotrányt a helyi ellenzék javaslatának ellenére a kormánykoalícióhoz tartozók követték el. A hír tálalása folytán bizony többen ütötték fel fejüket, tettek fel kérdést, várnak magyarázatot. Mivel én is azt az érvelést láttam logikusnak, amely egy gimnázium „üzemeltetését” is elegendőnek tartja, a következők miatt fogadtam el: Az első szabadon választott önkormányzati testület négyéves oktatásfejlesztési programajánlata szakiskolai intézmények bővítését tervezi, új gimnázium létesítését nem. Az oktatást szervezők már akkor rámutattak, hogy a rendszerváltásnak szoros velejárója lesz a képzés és nevelés megreformálása, különös fontossággal bír a szakképzések rendszerének a társadalmi igényekhez való igazítása. Arra is felhívták a figyelmet, hogy ajánlatos a régiókon belül bővíteni az oktatandó szakmák számát. Városunkban ennek nagyon szép és szemléletes példája tapasztalható a Dezső Kázmér Szakmunkásképző Iskolában. A jó „piackutatás”, a szülőkkel fennálló kapcsolatok eredményeképpen a tanulói létszám mintegy harminc százalékkal növekedett. Ennek ellenére elfogadható a Kék Nefelejcs megállapítása, hogy a testületi döntéshozatalban politikai motivációk is közrejátszottak; de épp ettől lesz gazdagabb városunk középfokú képzési szintje. Városunkban a középiskolai oktatás megreformálását a társadalmi viszonyokban bekövetkezett igényeken túlmenően egy nagyon súlyos évtizedes tünet is kötelezővé teszi. Természetesen egy ilyen 15-20 év óta kísértő hibáról, ifjúság elleni bűntevésről nagy szégyen beszélni egy „iskolavárosban”. Nagykőrösön a 18 évesnél idősebb népesség 18,1 százalékának van középfokú végzettsége. Ez az iskolázott- sági színvonal nem éri el a megyeit, az országostól pedig 5,2 százalékkal van lentebb. Minden nevelésüggyel foglalkozó szakember tudta és ismeri a nagykőrösi gyakorlatot, hogy a végzett általános iskolások 15-16 százaléka folytatja tanulmányait gimnáziumban. Vagyis az 5,2 százalékos lemaradás enyhítését nem új gimnázium indítása oldaná meg. A másik gimnázium gondolata az egyházi iskolák újraindításával egy időben került terítékre, attól a mérhetetlen aggodalomtól indíttatva, hogy valami „isteni vírus” belefertőz a világnézeti semlegességbe. Ki tudja? Bár úgy hírlik, hogy az ideológiai környezetkímélés szempontjából semmilyen világnézetre veszélyes szuper- szelektív herbicidet nem szabad használni. A Toldi Gimnázium leszavazása semmi esetre sem lesz történelmi fekete pont. Azonban, ha az oktatásfejlesztési programok ezzel talonba kerülnének, súlyos hibát követne el az ön- kormányzat. Kár jósolni egy gyenge tapasztalatokkal rendelkező, hatalomhoz szokott kisvárosi elitet kiszolgáló, a felelősség súlyát nem érző médiumnak. A teljesség kedvéért ki kell a tudósítást egészíteni: A Toldi Gimnázium sorsa nem a citált 4-5 FKgP-s képviselő „belebeszélésén” bukott el. A lehető 28 voksolóból 16 hozzáállás arra vall, hogy a város középfokú oktatásának az országos színvonal rangjára való emelését nem egy diktatúrában dédelgetett maradék kisebbség „semleges” ideológiájára főzött ópiumos kotyvalék oldja meg, hanem gyermekeink és társadalmunk fejlődését egyaránt szolgáló törekvések. Nagy kár lenne, ha a november 9-ei határozat ad acta tenné oktatáspolitikánk további reformját akkor, amikor ez a város rendelkezik egy magas szinten képzett személyi állománnyal, olyan intézményekkel, ahol tárgyi feltételek is rendelkezésre állnak. Czira Sándor Nagykőrös Kit büntetnek? Egyre nagyobb a hisztéria, igazán értetlenül kísérem figyelemmel a történteket. Évek óta küldöm jelzéseimet a legkülönfélébb köz- szolgálati hírközlőeszközök munkatársainak. Választ sem kapok tőlük, nemhogy teret adnának gondolataimnak. Pedig azok bizonyítottan „közügyek”! Évek óta mást sem látok, hallok és olvasok, mint közügynek álcázott, kemény önérdekű csatározásokat. Többször leírtam már: „az adófizetők pénzéből fizetett közszolgálati munkatársak" ne magánügyeiket-tálalják közügyként! Ami az utóbbi hetekben történik, felfoghatatlan számomra. Nem vagyok a híve a petícióknak, chartáknak, felhívásoknak! De most meg kell szólalnom. Mint egy évek óta „alulról és önerőből szerveződő” közösség vezetője, mint lapok kiadója, főszerkesztője, mint közíró! Nem értem a műveiket letiltó embertársaimat. Kit akarnak büntetni?! Az általuk utált vezetőket, munkatársakat a közszolgálati hírközlő eszközökben? „Addig nem engedik adásba műveiket, amíg ők ott vannak” — adják hírül. De hiszen ez rossz vicc! A király meztelen! A „szabad szellemiség” fölkent bajnokai nem veszik észre, kivel babrálnak ki? Saját híveikkel! Hiszen az „ellentábor” hívei amúgy is kikapcsolnák a készülékeket, ha műveiket hallanák, látnák. Ha úgy gondolkodnának, mint ők! Csakhogy egy keresztény, humanista, demokrata számára minden gondolat érték. Ami nem emberellenes! Tehát a tiltok saját barátaikat zárják ki a lehetőségből. hogy gondolataikkal találkozhassanak. Mi vihet rá egy írót, művészt ilyen követhetetlen gondolatra? Üvöltözni kellene a fájdalomtól, ha embert megtartó gondolatok nem kapnak helyet a közszolgálati hírközlő eszközökben! Nemhogy letiltani!! Pont az a fájdalmam évek óta, hogy gondolataim nem kapnak teret! Mi mást tehetek, írok, elküldöm, jelzem... (...) Maczó János Dunaharaszti HISTÓRIA Adalékok a vecsési svábok kitelepítésének történetéhez (II.) Kitelepítési lista a virágüzlet mellett A háború után visszatért a front elől Pesthidegkútra, a Velencei-tó környékére, Soroksárra menekült vecsési lakosság. Az élet lassan újraindult a kiégett házakban, a romokon. Megszűntek a volksbundisták vendéglőbeli hangoskodásai. Az emberek dolgozni kezdtek, s bizakodtak. Az 1945-ös év jó termést ígért. A svábok azonban egyre jobban érezték, hogy az új szomszédok, a község új elöljárósága — akik között több német származású is volt! — nem néznek rájuk jó szemmel. Sőt! Elég volt, ha valaki svábul szólt az utcán, mindjárt rendőrt kiáltott a szomszéd, vagy az, aki kajánul szemet vetett az anyái nyelvén megszólaló sváb lakására, ingóságára. S volksbundista „lett” az is, aki már egy szót se tudott németül, és nézétei alapján közismert volt Vblksbund-ellenes megnyilvánulásairól. Gyakorlatilag megszűnt a svábok minden közösségi, kulturális élete, mert az emberek féltek a provokációktól. Jogosan, hiszen utcán vagy saját otthonukban sem érezhették magukat biztonságban, mert a „falnak is füle volt”. Sokakat behívattak az akkor Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozó Ve- csés elöljáróságára, majd elszámoltatták a háború előtti és alatti tevékenységükről. Az idősebbek emlékezete szerint sok családban bosszúból keltettek olyan félelmet, hogy a szomszédba se mertek átnézni, semhogy azoknak köszönni merjenek vagy rájuk árulkodjanak. Aztán 1946 februárjában jöttek az első hírek, hogy a potsdami szerződés alapján Budaörsről megkezdődött a svábok kitelepítése. Sokan azonban attól tartottak, hogy „malenkij robot”-ra Szibériába viszik majd őket is, mint sokakat: nőket és fiatalokat, férfiak százait Vecsésről és környékéről 1944-ben, ’45-ben. A félelem állt akkor szembe Ve- csésen is a bosszúval. Mert hány sváb idős ember mondta már el, hogy menynyire féltek azokban a napokban attól, hogy meg kell válni szülőföldjüktől, őseik sírjától, testvéreiktől, szüleiktől, mátkájuktól. S félelmük megalapozott volt. Március vége felé Ve- csésen is megjelentek a kitelepítésre figyelembe vet- tekről készült névsorok. Ezek egyike a mai Kőpata- ki-féle virágüzlet ablakába került, s rajta több mint ezer név volt olvasható. Köztük olyanok, akik a háború előtti népszámláláskor magyarnak vallották magukat. Többnyire úgy szervezték a dolgot, hogy az egyik családból a szülőt, a másikból a testvért, a harmadikból a magatehetetlen beteg gondozóit, hozzátartozóját telepítik ki, és így tovább. Ha valaki nem nyugodott bele s mennyien voltak ilyenek! —, hiába járták a kálváriát. A pénznek nem volt értéke, senkit nem lehetett azzal megkörnyékezni, jobb döntésre bírni. Csak igen kevesen voltak, akik az indulatok elva- dulása közepette legbecsesebb értékeiket feláldozva megmenekültek az elhurcolás borzalmaitól. Sokaknak azt vágták oda, hogy Horthy katonái voltak, s rokonaik az SS-ben szolgáltak. Az apák vétkét bosszulta a fiákban a kitelepítést szervezők jelentős része. Csoda-e, hogy sírt, szomorú volt az egész falu? S nemcsak a svábok, a kitelepítésre ítéltek! A magyarko- dók, háborús ellenállási múltjukat eltúlzók, köpönyegforgatók kivételével együtt érzett a nép a svábokkal. Talán ezek is közrejátszottak abban, hogy sokan a vecsési zsidók elhurcolásának körülményeit látták visszatérni az 1946. áprilisi napokban. (Folytatjuk) Orosz Károly Kossuthot Cegléd képviselőjévé választják Cegléd képviselője, Simonyi János 1876-ban meghalt. A városban a száműzött kormányzó, Kossuth Lajos személye — és az általa képviselt politika — népszerű volt, Cegléd első díszpolgárává is őt választotta 1867-ben, A város politizáló közvéleménye számára természetes volt, hogy a megüresedett képviselői mandátumra Kossuthot választják meg. Levélben tájékoztatták elhatározásukról: „...az első alkalmat felhasználjuk arra, hogy a magyar nemzet közvéleményének egy újabb nyilvá- nulása által azon politika mellett tüntessünk, melyet kormányzó úr és vele együtt az egész magyar nemzet magáénak vall.”A választás napján, 1876. december 27-én a ceglédiek egyhangúlag megválasztották a kerület országgyűlési képviselőjévé. Még aznap táviratban értesítették. Kossuth hosszú levélben válaszolt, melyben összefoglalta politikai nézeteit is. Válasza érdemi része azonban elutasító volt. Elsősorban azzal indokolta döntését, hogy nem lehet Ferenc József alattvalója: „...nekem nem szabad megtagadnom nemzetem viszontagságos életének egyik leglo- gicusabb, legmagasztosabb momentumát, nekem nem szabad újra pihennem az alattvalói viszonyt oly uralkodó irányában, aki egyszersmind osztrák császár is.”Ezért nincs más hátra, minthogy „tisztelettel kijelentem — amint ezennel ki is jelentem —, hogy képviselővé választásomat el nem fogadom.” Pogány György