Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
Az evangéliumi szeretetet és lelkületet A délszláv háború borzalmairól napról napra tudósíta- horvátok, bosnyákok, szerbek vagy magyarok. Szer- nak az újságok, a tévé, a rádió. Kevesebbet hallani vi- kesztóségünk két munkatársa — Banos János és Hardi szont a térség azon lakóinak a szenvedéseiről, akik nem Péter — két vajdasági várost, Szabadkát és Zentát, va- a harcok sújtotta vidékeken, hanem valahol a hátor- lamint Csóka községet kereste föl még az adventi vára- szágban laknak. Mert a háború miatt egyre súlyosbodó kozás idején, hogy hírt hozzanak az ott élő magyarok gazdasági helyzetet ők is megszenvedik. Legyenek akár életéről. íme, egy csokor az élményeikből. Irány Jugoszlávia Hová is utazunk tulajdonképpen? Persze, a Vajdaságba. Igen, de melyik országba? Kis-Jugoszláviába? Vagy Szerbiába? A szakszerű választ végül az egyik vajdasági újságírótársunktól kaptuk meg: a Kis-Jugoszlávia elnevezés hivatalosan nem létezik, soha nem is létezett, csupán az újságírók jelölték vele a széthullott ország maradékát. Szerbia és Crna Gora létezik ugyan, de nem ország-, csupán országrésznevek. Az egykori Jugoszlávia hat tagköztársasága közül négy — Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Macedónia — kinyilvánította teljes függetlenségét, Szerbia és Crna Gora viszont nem. Tehát e két tagállam által alkotott ország neve ma is Jugoszlávia, csak kevesebb négyzetkilométeren, mint néhány évvel ezelőtt. Akkor hát, irány Jugoszlávia! * Jugoszlávia Magyarországon kezdődik. Mielőtt még valaki hazaárulással — a haza árulásával — vádolna meg, hadd szögezzem le gyorsan: a gazdasági hatást tekintve. Vagy még pontosabban: az üzemanyag-kereskedelmet tekintve... Az autós, aki külföldre utazik, a határ átlépése előtt meg szokott tankolni. Bármelyik szomszédos ország felé tartson is. Hát még ha Jugoszláviába készül, ahol a benzinkutak a blokád következtében szárazak. Mi is beálltunk a sorba néhány száz méterrel a határ előtt, már Tompa község után, az egyik üzemanyagtöltő állomásnál. Előttünk — ugye nem nehéz kitalálni — egy jugoszláviai autó tankolt. Vezetője nem forinttal — még kevésbé dinárral —, hanem márkával fizetett. Esetleg tőlem is valutát várt a kút kezelője? Lehet, ezt végül is nem sikerült kitalálnom. Az viszont tény, hogy amikor meglátta a forintomat — pedig a rendszám- táblából kitalálhatta, hogy magyarországi vagyok — elfelejtette visszatenni a tanksapkát... Borravalómat pedig — visszautasította. Ez eddig sehol sem fordult elő velem, pedig tankoltam már néhányszor. Hiába no, Jugoszlávia Magyarországon kezdődik. A blokád a kisembert sújtja Azt mondják, Jugoszláviában nem veszélytelen stopost fölvenni — különösen a magyar kocsival közlekedőnek. Meglehet, ám mi mégis megtettük — szerencsénkre. Amikor ugyanis a Horgosnál fölvett fiatalember Zentán kiszállt (a két település közötti távolság néhányszor tíz kilométer) többet tudtunk a jugoszláviaiak életéről, mintha több kormánynyilatkozatot nyálaz- tunk volna át. — Gyakran stopot? — indítottuk a beszélgetést. — Csak stoppal közlekedek — így a fiatalember. — A busz megfizethetetlenül drága. Elvinné az egész hasznomat. — Az egész hasznát? — Hogyne. Ma például 240 forintot kerestem a szegedi piacon. Az éjszaka indultam, vittem ezt-azt, ami nálunk olcsóbb, mint odaát, ott pedig olyasmit vásároltam, amit itt adhatok el haszonnal. Helypénzt sem kell fizetnem, odaállok valamelyik szerb kofa mellé. — S nem zavarja el? — Dehogy zavar, inkább örül, hogy ott vagyok, legalább fordítok neki. — S mit szólnak a vámosok ahhoz, hogy árat visz át? — Nem szólnak semmit, mert az olyan kis tétel, amilyenben én kereskedek — mutatott a szütyőjére —, nem érdekli őket. Ők a nagyobb cuccokra hajtanak, amit autóval szállítanak. Ráadásul nekem nem is kell kivámom a sokszor félnapos kocsisort, gyalogosként gyorsan átjutok. Hetenként két- szer-háromszor fordulok. — Munkahelye nincs? — A családunkból csak az apámnak van, aki éjjeliőr. Dolgoznék én is, ha nem állnának a gyárak anyaghiány miatt. A több mint tíz zentai üzem közül csak egyben dolgoznak. — S miből élnek az emberek? — Ki miből tud. Akinek van rá lehetősége, az hozzám hasonlóan seftel. Vidéken meg ott van a föld, a télire való idén még megtermett, nem éheznek az emberek. De hogy jövőre mi lesz, azt senki sem tudja. A határ nagy részét nem szántották, nem vetették, ugyanis nincs üzemanyag a gépekhez. — 5 akik nem vidéken élnek, hanem mondjuk Belgrádban, idősek, üzletelni már nem tudnak, s tartalékuk sincs, azok mit csinálnak? — Azok öngyilkosok lesznek. Hitetlenkedve néztünk rá. — Pedig így van ■— értette el Zentai kirakat a tekintetünket. — Az idős belgrádiak közül, akiket senki sem támogat, s már a tartalékuk is elfogyott, megötszöröződött az öngyilkosok száma. A fizetéseknek, a nyugdíjaknak ugyanis gyakorlatilag már nincs értékük. Van, amikor hetente kétszer is fizetnek bért a gyárakban, de a pénzt nem érdemes hazavinni, mert ha otthonról megy ki a piacra, már kevesebbet ér a bére. Egy tojás például most 80 millió dinár. Egyszeri nyugdíjfizetésből csak néhányra telik. Az infláció napi száz százalék körül van. Már amit bevallanak... Nem is nagyon gondolkodik itt már senki dinárban, inkább csak forintban meg márkában. — Régebben sok jugoszláviai dolgozott Nyugaton, sokuknak lehet tehát valutájuk. Ez talán segít átvészelni a mostani nehéz helyzetet... — Dehogy segít. Két magánbank is volt, amelyek kicsalták a valutát a zsebünkből. Magas kamatot ígértek, persze mindenki rohant betenni az összegyűjtött pénzét, aztán egyszer csak kijelentették, hogy tönkrementek, semmit sem tudnak visszafizetni. Hiába, kell a pénz a háborúra... — S meddig tarthat még ez így? — Addig, amíg be nem fejeződik a háború, s fel nem oldják a blokádot. Amelynek persze mi, a kisemberek isszuk meg a levét. — S magát nem hívták be? — Dehogyisnem, de elbújtam. Anyám mondta, hogy az első időkben sokszor kerestek, de aztán elmaradtak. Amikor aztán végül hazamentem, már senki sem nyaggatott. Tudják — magyarázta —, ez nem az én háborúm. Ha Jugoszláviát megtámadnák, akkor magamtól mennék. De nem itt folyik az öldöklés, hanem Boszniában, Horvátországban. — S mik a tevrei? — Jövőre szeretnék áttelepülni Magyarországra. Meg fogok élni, mert bármilyen munkát elvállalok. A háború következtében kevés az üzemanyag, előkerültek a kerékpárok 1 «K'sSsá, Kétnyelvű márványtábla Zentán Szerbia, a tékozló fiú — Egy gránát egy Yugo kocsi árába kerül! S mennyi gránátot lőnek el naponta! Ne csodálkozzunk, hogy mindenünkből ki vagyunk fosztva — kesereg Csókán Mészáros Jósz.ej gazdálkodó, dohány-őstermelő. Tíz hektáron műveh a' földet; foglalkozik a dohányon kívül búzával, kukoricával, napraforgóval, hagymával, dughagymá- val, s még annyi mással, hogy fölsorolni is hosszadalmas lenne. Szinte mindhiába, mert „most mindent elvisznek”. Bagóért. Pedig csak a szántás 100 márkába kerül, ebből 50 maga a „nafta”. Ami errefelé üzemanyagot jelent. S mindehhez csak „svercben”, azaz feketén, és bizony német márkáért lehet hozzájutni. Az emberek nem is számolnak dinárban, csak márkában vagy forintban. — Mi lehet az oka, hogy a szerb nép eltűri ezt az áldatlan állapotot? — kérdezem a gazdától. — Vannak itt becsületes szer- bek is, akik sírnak nagy nyomorúságukban. De valahogy az az általános hangulat alakult ki az országban, hogy minden bajnak a szankció, nem pedig a háború az oka. Úgy vélik, hogy az egész világ összefogott Szerbia ellen. Ez pedig Milosevicset erősíti. Pedig az a mi bajunk, hogy munkához. Három fia született, akik igen erőst kivették a részüket vetésből, aratásból. Négy házat épített, de mérhetetlen a szomorúsága, mert a fiák eltartanak otthonról, sőt az egyik már ,Jd is költözött Magyarországba”. Árván marad az itthoni otthon. — De az is végtelenül szomorú, hogy olyan lett Szerbia, mint a tékozló fiú. Nincs más választásunk, el kell fogadnunk, hogy így van, és megbékélni a világgal — töprenkedik Mészáros József, de aztán ismerős vizekre evez újból. — Egy kiló saját dohányért két csomag cigarettát kapok, pedig abból ötvenet csinálnak! Vajdaság Európa hombáija, de itt nincs mit enni az embereknek — ez a legnagyobb szégyen. Nemrég volt a feleségem neve- és születésnapja, de annyi pénzt se tudtam összeszedni, hogy szál virággal megköszönt- sem. — Mit jelent a karácsony ebben a reménytelenségben? — Jézus születésnapját ünnepeljük, aki igazságot hozott a földre, de most itt nincs igazság. Ezért nagyon fontos, hogy higgyünk Istenben, és reménykedjünk. Váijuk ezt a gyönyörű ünnepet, de ajándékozásra nem telik. Karácsonyfát azért A csókái Mészáros házaspár a reménytelennek tűnő gazdasági helyzet ellenére sem keseredett el: hitük segíti át őket a nehézségeken a hátunkon vágják a fát, s ők melegednek mellette. Mészáros gazda e bölcsességek megfogalmazása közben újra és újra Petőfihez fordul, nyomatékot adni szavainak. Idéz tőle egy-egy sort, merthogy a Biblián kívül az az ő bibliája, s majd sorolja: hogyan is hízott a gazdasága. Vettek traktort, talajművelő gépeket, elevátort, s lassacskán minden olyan szerkezetet, amely elengedhetetlenül szükséges volt a hasznos állítunk! És levágunk egy disznót. S dicsérve a Kisjézust, arra gondolunk, a mi karácsonyunk akkor karácsony, ha tudjuk, hogy a szerbeknek is van mit enniük. így mondja szó szerint Mészáros József, aki még megjegyzi: , Magyarországon vendégnek, itt meg albérlőnek érzem magam.” Mégsem él gyűlölet a szívében. Szeretet árad a szavaiból, gyanítom: nemcsak karácsony közeledtén.
