Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
Fekete Gyula Az angyal szomorú Merném mondani, hogy a legmagasabb az árfolyama, sokan, igen sokan az életüket — a legdrágábbat — adták érte, és ma is vannak sokan, igen sokan, akik készek az életüket adni érte. Tehát meggondolta? Mindezek tudatában a szabadságot választaná? — Ha mód van rá, azért valamivel olcsóbban szeretném — válaszolja gondterhelten a kedves olvasó. — Meglehet, ez gyávaság, de én élethalálharcok nélkül szeretném. Sőt vér nélkül, ha lehetséges... — Jó, hát megpróbálhatjuk éppen — így az angyal. — De minden egyéb árat kész megadni érte?... Befejezhetem itt a képzelődést, végül is létrejött az ügylet. Bizonyára szóba sem kerülhetett volna ez az ügylet, ha sikerül még további húszmilliárdnyi dol- lárkölcsönt fölvenni, visszafizetését ráterhelve a gyerekeinkre, az unokáinkra; ha sikerül még néhány százezer újszülöttet átváltani igazán nem kárhoztatható kellemességekre a fajkutyától a külföldi utazgatásig, s ha mindezekkel együtt sikerül még néhány esztendőre prolongálni a dolce vitát, a gulyáskommunizmust, a „legvidámabb barakkban”. Mint tudjuk, nem sikerült. Létrejött tehát az ügylet: elég jó adag szabadságot kaptunk sortüzek nélkül, vér nélkül ugyan, de igen borsos áron. Szabadítunk végre a kártékony pártállamtól, de nyakunkon az erkölcsi, a gazdasági csőd. És be kell látnunk, hogy ez csakis így, párosán érvényes: a szabadulás párban az ellehetetlenüléssel. Feltehetném a kérdést: érdemes volt-e vagy sem — ezen az áron szabadulni? Múlt századi betlehemek Selmecbányáról Nem volna tisztességes a kérdés, minthogy nem kínálkozott más esély. Amennyivel a halogatás erőszakosabb lehetett volna, annyival mélyebb a csőd. Nem az első ilyesféle ügylet lassacskán hosszú életemben. Tudom, mostanság nem sikk felszabadulásnak nevezni, én viszont személyesen tapasztaltam: felszabadulás volt 44—45-ben: a tömeggyilkos, tömegpusztító háborútól, a mindennapos életveszedelmektől, a hatalmi őrjöngéstől, a végletes kiszolgáltatottságtól mégiscsak — meglehetősen — szabadulni. Iszonyú áron, igaz. Megtizedelve a nép, szétverve az ország, lerombolva épületek, gyárak, hidak, vasutak... Százezrek halála a harctereken, a hátországban, a gázkamrákban, százezrek lágerélete, lágerhalála a fogolytáborokban, milliók gyásza, éhezése, nélkülözése — így jött létre az ügylet. Gondoljunk csak vissza, kortársaim, hol is kezdtük mi akkor. Valahol a tátogó bakancsnál, a szakadt nadrágnál, a fekete, ragacsos kenyérnél. És az első sikerélményeink közé tartozott, amikor folt került a szakadt nadrágra, flekk a bakancsra, valami zsírzó a ragacsos, fekete kenyérre. És ki tudná ma már leltárba venni, hány állomása volt apró kis örömökben, kielégülésekben, sikerélményekben annak az útnak, melyet a nulláról, a semmiről kezdtünk. A háború jóvoltából — mondhatnám egy fanyar fintorral. Erdősi Agnes felvételei Igen bizonytalan, kurta szabadságért fizettünk akkor irtózatos árat, de a semmiből az apró eredmények lépcsősorán indultunk el — fölfelé. Emlékezetem szerint bizakodva, a történelem- csinálás jó közérzetével fölfelé, egyre fölfelé — a „fordulat évéig”. Most korántsem fizettünk akkora árat a sokkal többet ígérő szabadságért, viszont a megszorítások lépcsősorán hosszú évek óta csak lefelé, mindig csak lefelé lépkedünk, és egyre több szorongással, romló közérzettel. Összehasonlíthatatlanul jobb a mai helyzet, mint negyvenötben volt — igaz, akkor még sokkal több naivsággal és kevesebb tapasztalattal bizakodtam. Ma sem az aggaszt, hogy nagy árat fizetünk, még az sem, hogy nem a megfoghatóért, csupán a lehetőségekért fizetünk nagy árat. De egyre több a figyelmeztető jel: a lehetőségekkel nem tudunk élni. Pontosabban: annyiraamennyire, nagyon rossz hatásfokkal. Egyáltalán: hová sikkadt el a közhangulatból, a közgondolkozásból — a sajtóból! —, amit pár évvel ezelőtt a legnagyobb értéknek tartottunk? Hová sikkadt el? Az angyal — szomorú. Gondban vagyok én ezzel a piacgazdasággal, nem fog ez nekünk ízleni. Mert odáig rendben van, hogy árubőség a piacon, nagy a választék, minden kapható, a netá- ni hiánycikkre tucatnyi vállalkozó harap rá, aki gyorsabban csinál jobb árut a hiánycikkből, az a nyertes... Nagyszerű dolog az árubőség, de van egy bökkenője. Mondjuk lesz piacgazdaság, lesz bőséges áru, de — megkérik az árát. Ezért nem fog ez nekünk ízleni. Teszek egy próbát. Képzelje el a kedves olvasó, hogy pár évvel ezelőtt leszáll a mennyből az angyal, és azt kérdezi: — Földi halandó! Mi az, amire leginkább áhítozol? Amihez nem vagy képes hozzájutni? Számodra mi az a hiánycikk, amiért hajlandó volnál sokat, a legtöbbet áldozni?... A kedves olvasó gondolatain átcikázik: nagyon itt volna már az ideje lecserélni a kiöregedett kocsit, s ezt az angyal közbejöttével most többéves várakozás nélkül megtehetné. Meg aztán: a nagylány jegyben jár, de nincs a fiataloknak lakásuk. Meg azután: a munkahelyén most készül nyugdíjba a főnök, nem volna elképzelhetetlen, egyáltalán nem volna elképzelhetetlen... Átcikáznak ilyesmik a fején, mégis amikor az angyal, most már sürgetően, újra megkérdezi: — Nos, mi volna hát ez a hiánycikk? — Ön, kedves olvasó, nagy hirtelenséggel azt válaszolja az angyalnak: — A szabadság. Mert egyszerre annyi minden az eszébe jutott. Hogy sokat kell hazudoznia az embernek még a hallgatásaival is... Hogy bizonyos asztalok előtt állva olyasmit érezhet, mint jobbágy ükapja az úriszék előtt... Hogy fortély os félelem igazgatja körülötte a' világot... Hogy minden állampolgárnak a kiszolgáltatottság az alapélménye, a kiszolgáltatottság olyan hatalmasságoknak, amelyek nem tartoznak beszámolni semmiről, semmilyen nép- képviseleti fórumon... Hogy olykor-olykor őt is „mint állatot terelni értik”, „válasz- szón bölcs honatyát”, válasz- szón az egyetlen jelölt közül egyet, és vágjon komoly képet hozzá, mintha csakugyan komolyan venné. ...Hogy „ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemő- halál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség” pusztítja a népet, meg tízezerszám az országból ki- tántorgók, meg százezerszám az elkapart magzatok, iszonyú a pusztítás, és szólni sem szólhatunk ellene, sem jogunk, sem lehetőségünk hozzá... És nem kiálthatja világgá, hogy mi ne legyünk gyarmat!... Nos, hát erre a kimondhatatlan sok mindenre mégiscsak kimondható egyetlen szóval a hiánycikk: SZABADSÁG. Az angyal meglepődik, mert magyar földön hamarább kívánnak tőle videoma- sinát, nyugati márkájú kocsit, de még pornókazettát is, mint szabadságot, sőt magyar földön egyáltalán nem kevesen azt vélik szabadságnak, ha efféléket fennhangon, nyilvánosan kívánhatnak. Meglepődik tehát az angyal, de azután mélyen eltöprengve, homlokát ráncolva imigyen szól: — Szabadság?... Lehet róla szó. De remélem, azt tudja, hogy a szabadság túl sok helyen hiánycikk, és igen magas az árfolyama.
