Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-22 / 298. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 22.. SZERDA J3 Veresegyházi karácsonyi hangversenyek Veresegyház szerencsés nagyközség! Minden téren kerülköznek vezetői lelke­sek, megszállottak, akik szinte csodákat tesznek. Ezek közé tartozik Spera Ágnes, aki eddig is vezette a helyi zeneoktatást és most igazgatója lett az önállósult Veresegyházi Önkormányza­ti Zeneiskolának. Hetedmagával, zenetanár társaival nagyszerű dolgo­kat művel általános iskolás korú tanítványaik körében. Ennek bemutatója volt az a karácsonyi hangverseny, amire megtelt — ez se min­dennapos Veresen! — a Váci Mihály Művelődési Ház színházterme és bőven jutott közönség a karzatra is. A műsor során bemutatko­zott minden zenekar és cso­port. A műsorvezető Rádiné Kmetty Marika pedagógus (és helyettes polgármester) gördülékenyen ismertette a műveket és előadóikat: az óvodai csoportot, akik a Tü­csök zenekarral karácsonyi dalokat mutattak be, az Er­kel Ferenc ifjúsági vonósok közreműködésével. Sorra jöttek a szólószá­mok: zongoraszólók és négykezes Schuster, Hän­del, Bach, Chopin, Mozart és Türk művekkel; Furulyán Mozart, Händel, J. S. Bach: Polonez, Anonym tánc hang­zott el, a fuvolaszólókban Bach Kantátáját és Ránki Moderatóját szólaltatták meg. Tenorkürtön Vivaldi: Adagio és Allegro műve csendült fel, ugyanezen a hangszeren egy másik nö­vendék Hässe egyik művét játszotta. Trombitaszólóban Loilett: Largo és Allegro hangzott fel. Hegedűn, csellón, gordon­kán Szervánszky, Hasse, Grecsanyinov, Stiga, Bee­thoven és Corelli zenedara­bokat játszottak a növendé­kek. A hangszerszólók- és ket­tősök után Vivaldi G-dúr Concertino első tételét az Er­kel Ferenc Ifjúsági Vonósze­nekar mutatta be és a szólót Hajdú Réka játszotta, majd Schubert: Ave Maria hege­dűszólót Kiss Zsuzsanna mutatta be és a műsor közös énekléssel végződött: Brahms Bölcsődala volt a műsorzáró szám. A nagyszámú közönség előtt dicséretesen szerepel­tek és forró sikert arattak a zeneiskolások. * Veresegyházon az adven­ti és karácsonyi műsor igen gazdag. Két kiemelkedő ese­ményről: a Lisznyai Szabó Gábor-emlékhangverseny- ről a minap beszámoltunk, ugyancsak a Veresegyházi Kultúráért díjkiosztó ünnepi hangversenyről is. Egy idő­ben zajlottak az egyéb ad­venti rendezvények is. Zsúfolásig megtelt a Fab- riczius Általános Iskola zsi­bongója közönséggel, részt­vevőkkel, ahol a diákok és tanárok ünnepi karácsonyi műsort mutattak be. Itt Ivi- csicsné Molnár Klára volt a műsorvezető. A 6/a betlehe- mes játékot mutatott be, majd Dribusz Ferenc zeneta­nár 3. osztályosokból álló kórusa középkori énekeket énekelt, László Domokosné vezetésével gregorián dalla­mokat énekelt a kis és nagy diákok énekkara. Szabó Ani­kó, a versmondóverseny győztese Juhász Gyula kará­csonyi költeményét szaval­ta, fellépett az Önkormány­zati Zeneiskola vonószene- kara. Összevont ének- és ze­nekari mű szerepelt — a tel­jesség igénye nélkül — a majd’ két órás műsorban, vé­gül a Fabriczius Alapítvány díjkiosztására került sor. A műsort szép számban nézték-hallgatták végig a község vezetői, pedagógu­sok, szülők, a zeneiskolai­ak, a kórustagok: régen lá­tott számban és egységben jelent meg — sokáig hiá­nyoltuk ezt — a község kö­zönsége — és megelégedet­ten távozott... * Tizennyolcadikára hirdette meg a veresegyházi Cante- mus kórus — tizenöt éves ju­bileumuk alkalmával lapunk ez évi március 2-i számában ismertette a kórus történetét és szintén elkötelezett vezető­jük: Vadász Ágnes karna­gyuk tevékenységét — a ha­gyományosnak tekinthető ka­rácsonyi koncertjét. A gyásznap ellenére nem halasztották el, hanem átalakí­tották a műsort, aminek kü­lönleges hangulatában töme­gek osztoztak. A kórus gyász­szalaggal lépett fel, Farkas Jó­zsef plébános atya gyászbe­szédet mondott, a gyászaszta­lon gyertya égett és az egyper­ces felállás végeztével Bodza Klára vendégművésznő alföl­di halottast énekelt és a kis gyászünnepség közösen el­mondott Miatyánkkal fejező­dött be. Jusek Éva, a Magyarok Vi­lágszövetségétől bevezető be­szédet mondott és ismertette a felhangzó műveket. Ven­dégművészek közül Bodza Klára moldovai Mária-dalo- kat és betlehemes csokrot éne­kelt, Ella Péter Bach és Schar- latti-művet játszott csemba­lón, ifj. Gál Béla Bach-művet adott elő gordonkán. A Cantemus kórus hangver­senyében Bach- Berkesi-, Bruckner-, Lisznyai Szabó Gábor-, Kodály-, Beethoven- művek, valamint két Liszt­mű. Kodály-Sík Te Deuma hangzott fel, és befejezésül Kodály: Esti dal műve. Farkas József atya szép zá­rószavai után ünnepi hangu­latban énekelte el a kórus és a közönség a Himnuszt. * Vasárnap délután a katoli­kus templomban az általános iskola és a zeneiskola növen­dékei ajándékműsort adtak. Fazekas Mátyás Veresegyház HISTÓRIA Futó Dezső' Rákosi Mátyás mintaszövetkezete m Az elnöknek, az öreg Sándor elv- • társnak 1956 tél végére ért be a sok utazgatá­sa, pénzszerzés ügyében. Amikor is a Minisztertanács külön pontban foglalkozott a túrke vei Vörös Csillag Ter­melőszövetkezet 36 milliós csődjével. A 36 milliós adós­ságból nyomban töröltek 16 milliót. Ebben benne volt a tagságtól járó 8 millió köl­csön és ezenkívül még 8 mil­lió középlejáratú beruházási hitel törlése. Később 1957 elején még 20 millió hiteltör­lést kapott a szövetkezet, így aztán végre kiegyenlítődött a vagyon, illetve mérleghiány, és nyugodtabb körülmények között folytathattuk volna a munkánkat... Rövidesen, októberben ke­rült volna sor a zárszámadás kifizetésére, ami a korábbi 20 forint helyett most 50 fo­rintot mutatott. Ekkor már a Nemzeti Bank is beengedett bennünket az épületébe, és az új mérlegben ha sok öröm nem is, de legalább csalás nem volt. Akkor még nem sejtettük, hogy ez az ősz, ami­nek előtte álltunk, forró lesz. A zárszámadás szerint ki kellett fizetni a tagságnak 1 millió 700 ezer forintot. Kiál­lítottam a csekket, bemen­tem érte Mezőtúrra, a Nem­zeti Bank fiókja nyitva volt, fizetett, hazahoztam a pénzt és betettem a páncélszekrény­be a párttitkár irodájába. Egyik kulcs nála volt, a má­sik meg nálam. Ez a pénz egészen a forradalomig ott volt a páncélszekrényben. Amikor kitört a balhé és javá­ban állt a cirkusz az egész or­szágban, bejött hozzám a párttitkár, hogy hallja-e De­lták elvtárs, vigye el onnan azt a pénzt, nem akarom, hogy rám gyújtsák érte az irodát. Mondom, miért vi­gyem el én azt a pénzt, ami­kor a zárszámadás még ez­után lesz csak. Nekem meg nincs másik páncélszekré­nyem. Egymillió-hétszázezer forintot nem rakhatok egy íróasztalfiókba. Nem érdekel engem, vigye ahova akarja, de itt nem maradhat... Haza­vittem — két papírzsákba csomagolva — és betettük az ágy alá. Franciaágyunk volt és akkortájt kevés em­ber mondhatta el magáról, hogy egymillió-hétszázezer forinton alussza az igazak ál­mát. A párttitkár meg úgy el­tűnt, mint füst a kéményből. (Voltak, akik látták, a kukori­cásban „bújdosni”.) Az el­nök ablakait még 23-án este beverték. Még akkor éjjel fel­pakoltam egy teherautóra, és hazaszállítottam Kisújszállás­ra. Nem is lett baja az ablak­betörésen kívül. A főagronó- must is hazaküldtem, mivel az debreceni gyerek volt. Dóczi párttitkár meg, ahogy mondták, a kukoricás­ban kujtorgott. Amikor előkerült, megkér­deztem tőle: „Mondja már, titkár elvtárs, hát maga hol bujkált akkor, amikor az ég zengett?” Ez a kérdés lett az­tán a bajom, amikor meg fe­lettem zengett az ég... Igaz, már akkor mondta nekem, hogy miért kérdezem, ami­kor tudom, hogy minden be­csületes magyar embernek bujdosni kellett?! — Kétségbe vonom én ezt, Dóczi elvtárs, mert én jó magyar embernek tartom ma­gam, és mégsem bujkáltam. Minden reggel 7 órakor itt voltam. — Igen, mondta Dóczi, mert egy követ fújt az ellen­forradalmárokkal ... — Igen, igen — mondtam —, nekem nem kellett buj­dosni, nem vártak vasvillás parasztok. Nékem legfeljebb azt mondták, hogy jó reggelt Dehák úr, igaz, nem elvtár- soztak, hanem uraztak. Én minden reggel 7 órakor kinyi­tottam az irodát, bejött min­den reggel az irodában dolgo­zó személyzet is... Ezer szö­vetkezeti tagnak igyekeztem megőrizni a vagyonát. Sike­rült is! Amíg a környező tsz- ekben minden összeomlott, mint a kártyavár, a mienk áll­va maradt. Innét nem vittek el semmit. Még a pénzt is, ami nálam volt, csak az éle­tem árán tudták volna elven­ni. Innen ki nem vittek sem­mit. Jóllehet a központban négyszáz mázsa cukor, há­romszáz mázsa rizs volt rak­tározva, a tagok járandósága. A túrkevei Vörös Csillagtól egy szalmaszálat sem vittek el. A tengeritáblákon ott volt kupacba a rengeteg kukori­ca, őröket állítottam mellé­jük. A vagyon megmaradt. Mikor aztán visszajött a párttitkár, nyomban átvette a vezényletet, és ő lett a nagy ember. És mikor megkérdez­tem: „Hol volt mikor az ég zengett?” Úgy válaszolt: „Magának ahhoz semmi kö­ze. Aztán én majd elmon­dom annak, akire tartozik, de nem magának.” Jócskán túl voltunk már no­vember 4-én, amikor már ott álltak a T34-esek a sarkon, a pufajkások meg szedték ösz- sze az „ellenforradalmáro­kat”. Szerencsére engem nem, mert az öreg Sándornak visszanyúlt a keze értem. Ugyanis Kádár Jánosnak a nyolcadik embere lett az öreg Sándor. Ki is jelentette, hogy ehhez a Dehák elvtárshoz csak én nyúlhatok! Különben én is a mezőtúri rendőrségen kötöttem volna ki. Több mint száz embert szedtek össze Túrkevibe mint „ellenforra­dalmárt”, annak ellenére, hogy egyetlen kommunistát pofon nem vágtak, le nem köptek, seggbe nem rúgtak. Rám is mondták, hogy „ellen­forradalmár” vagyok... Hiá­ba nem történt semmiféle jog­sértés Túrkevén, sem atroci­tás, ennek ellenére hetenként jártak ki a pufajkások Mező­túrról. 1957 márciusában ült ösz- sze a termelőszövetkezet el­nökségi ülése, hogy az én fe­gyelmimet a párttitkár javas­latára letárgyalják. Az volt a vád ellenem, hogy „kollabo­ráltam” az ellenforradalmá­rokkal. Igaz, hogy volt „bű­nöm” is, mivel a forradalom alatt egy vagon olyan százki­lós hízót felküldtem Pestre az éhezőknek. Ám ezt is úgy csi­náltam, hogy a túrkevei ta­nácstól az illetékessel — akit elértem — előre megbeszél­tem. (Igaz, erre utólag már senki nem akart emlékezni.) Ott volt a tárgyalásomon a kevi párttitkár is. — Miért hallgat most elv­társ, maga az én helyemben nem tette volna meg? — kér­deztem a fegyelmi tárgyalá­son. — Az én ágyam alatt ott volt egy csomó pénz, azzal akár Bécsbe is kimehettem volna, de nem mentem. Az­tán akár magának is írhattam volna egy lapot onnan, hogy én már kivettem a részem... de nem tettem! A jó magyar ember nem szökött el hazul­ról, és nem bujkált a kukori­cásban sem... A határozat úgy szólt, hogy felmentenek a főköny­velői tisztségem alól, adjam át a helyemet, de a fizetése­met december 31-ig folyósít­ják. Addig Túrkevén laktunk és 1957 decemberében enged­ték meg először, hogy Mező­túron állást vállaljak. De az is csak úgy sikerült, hogy el­mentem Sándor Kálmán bá­csihoz, aki eljött velem Mező­túrra, hogy csináljank már va­lamit, mert szeretnék végre hazakerülni. Tíz évig szóba sem álltak velem otthon. Sán­dor elvtárs akkor már a Köz­ponti Bizottságnak is tagja volt. Sorra kérdezte a városi pártbizottságot, a tanács elnö­két: — Mi bajotok van néktek Dehák Lajossal? Miért nem akartok neki kenyeret adni? — Csak azért nem, mert nem jött még kérni. Adunk mi neki akár 3 állást is, válo­gathat benne...-— Kilenc évig dolgoztam én együtt Dehákkal — mond­ta az öreg —, tudom én, hogy kicsoda. Úgy ismerem, akár a tenyeremet, azért me­rem ajánlani is. Kiváló mun­kaerő..., s még a szocialista építésből is legalább úgy ki­vette a részét, mint bármelyi- kőtök. Abból, hogy a káderjelenté­semet mindenüvé elküldték mint piszkos kulákét, min­dent letagadtak. így kerül­tünk végre vissza a szülőfa­lumba. A túrkevei Vörös Csil­lag Tsz rémtörténetére már csak mint rossz álomra gon­dolunk vissza a feleségem­mel. Végezetül csak annyit aka­rok még hozzátenni, hogy a párttitkár elvtárs az ellenfor­radalom alatt tanúsított hősi­es magatartása, a termelőszö­vetkezet érdekében kifejtett rendíthetetlen helytállása elis­meréseképpen a HAZA SZOLGÁLATÁÉRT ÉRDE­MÉREM kitüntetésben része­sült 1957. május 1. tiszteleté­re. Ugyanakkor, amikor ne­kem átnyújtották a felmondó- levelemet! (Vége) Vizsgálat bigámia ügyében A bigámia (kettős házasság) az egy ik legsúlyosabb bűn­cselekmény volt. A 17. század végén, a háborús viszo­nyok között megszaporodtak az e bűn miatt elítéltek. A messze földön katonáskodó férfi könnyen „elfelejthet­te” otthon hagyott családját és kezdhetett új életet A korabeli hivatali ügyintézés még nem állt azon a fejlett­ségi fokon, hogy megbízható iratokkal lássa el az embe­reket, még az anyakönyvvezés is esetleges volt De bigá­mia bűnét nem csak férfiak követték el. az is előfordult, hogy az asszony unta meg az évekig tartó várakozást, esetleg úgy hitte, hogy ura elesett valahol. 1686 után mintegy 10 esetről tudnak a történeti források Pest me­gye területén, az 1700-ig terjedő korszakban. Só'tér Fe­renc alispán kezdeményezésére 1697-ben indult vizsgá­lat Borbély Orsolya ellen. Férje mint a császári hadse­reg magyar katonája 7 évig szolgált Németországban. Közben felesége férjhez akart menni Füstös Andráshoz. A katolikus plébános megtagadta összeadásukat, a re­formátus pap azonban megtartotta az esküvőt. így él­tek három évig, míg előkerült a férj, Bódy Gergely. Az asszonyt fővételre ítélte a bíróság, Füstös Andrást 200 botütésre. Az ítéletet azonban nem hajtották végre. Bódy Gergely megbocsátott asszonyának, kegyelmet kért számára, s az asszonyt a hatóságok visszaadták ne­ki. Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents