Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-18 / 295. szám
Ü PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 18.. SZOMBAT 13 Egy hisztéria margójára a Az ellenzék hetek óta hisztérikus hecc- "kampányt folytat az ....— elektronikus médiumok vezetőinek számukra kedvezőtlen döntései miatt. Ez a „csodálatosan” összehangolt akció azonban nagyobb kárt okoz a hőzöngó politkai erőknek, mint az általuk támadott kormányzatiaknak. Az ellenzék e kiállással önmagát ítélte el! Ki az az ember, aki miatt ma ez az összehangolt politikai ikÖrus kompromittálja magát? Bánó Andrásról van szó, aki kijelentette, hogy vágat- lan szalagot adott át vizsgálatra. Amikor kiderült, hogy ez nem igaz, manipuláltnak nyilvánította a vizsgálati eredményt. Azután azt közölte, hogy az angol szakértők véleménye azért ném fogadható el, mert ők nem ismerik a hazai belpolitikai viszonyokat. (Mintha műszaki tények egy ország belpolitikai függvényei lennének!) Egy sajtófogadáson pedig úgy nyilatkozott, hogy hadállást veszítettek! Ezzel nem kevesebbet ismert el, mint azt, hogy az általa irányított főosztály hadállás volt, harci objektum, ha tetszik: szervezett politikai bázis, nem pedig semleges hírközlő szerv. Ennek az embernek a szellemi képességeit a jó ízlés nem engedi minősíteni! Hát őt védelmezik, illetve a hadállást, amelynek parancsnoka volt. Bánó politikai szereplésének, mostani magatartásának, mellébeszélésének, ostoba és ellentmondásos nyilatkozatainak azonban eltörpülnek a negatív hatásai ama hecckampányé mellett, amelyet a liberális és szalonbolsevik ellenzék műfelháborodása és sajtómaffiájuk okoz ország-világszer- te. Azzal, hogy kollektiven védelmezik a csalásban indokoltan vádolható főszerkesztőt, azt igazolják, hogy érdekeiket nem sértette, céljaiknak tevékenysége megfelelt, hogy morálisan is azonos szinten állnak és eszmei közösséget vállalnak vele, hogy egy húron pendülnek. A tyúktolvajtól nem várható el, hogy elítélje lebukott társát. A szélhámos, a kasszafúró, a zsebmetsző is szolidáris a hasonszőrűekkel. A diverzáns- sal is mindig egyetértenek a hasonló célokkal bomlasztok! Minthogy azonban az egykori események tendenciózus beállítása, a külvilág hazug kommentárokra épített célza- tos dezinformálása ma már nem tagadható, e politikai svi- hákság védelmezői magukat is vád alá helyezték, hiszen önként ültek a vádlottak padjára. A bűnpártolással az elmarasztalást saját fejűre vonták. Sajnálom, hogy nekem kell felhívnom Bánó elvtárs hazai támogatóinak figyelmét, hogy a sáros ember melletti kiállás minősíti a pártfogókat is. Aki gúnyt űzött a szakmai és etikai tisztességből, azt védelmezheti a védőügyvédje, mert neki ez tiszte. De itt politikusok, pártvezérek, pártcsoportok, tömegszervezetek keltek felsült aktívájuk védelmére. És szokásuk, szerint mozgósították az ügyészségtől kezdve a Legfelsőbb Bíróságon át (a köztársaság elnökéig) összes szövetségesüket, s nem is eredménytelenül! Az sem zavarta őket, hogy országos és nemzetközi hangulatkeltésükkel megelőzték a bíróság ítéletét, befolyásolni igyekezvén azt a döntésben. (És a semleges Göncz Árpád a hivatali kötelességét teljesítő elnökhelyettest kívánja leváltani! Rontja a Bánó félék esélyeit! Ragyogó logika!) Fülembe csengenek az igazságszolgáltatást mobilizáló egykori csodálatos harci jelszavak: „Szabadságot a Rosenberg házaspárnak!” „Halál a feketézőkre!” „Szabadságot Beloiannisznak!” Sajnos, azok a ma ellenzéki erők, amelyek hazánk politikai életét szeretnék irányítani, a Rákosi- és Kádár-adminisztráció politikai emlőin nevelkedtek. Akkor egy ügynök soha nem bukhatott le, mert a hatalom a kádereit minden körülmények között megvédte, sőt magasabb beosztásba sorolta, hogy feddhetetlenségét bizonyítsa. Sajnálatos, hogy az eddigi politikai gyakorlattal képtelenek szakítani. Pedig ma más a helyzet. Nem rendelkeznek akkora hatalommal, és a veszélyeztetettnek nyilvánított, valójában háborítatlanul érvényesülő sajtószabadság következtében azt is le lehet írni, amit ők nem akarnak! Szeretném felhívni e „nemzetmentő erők” figyelmét, hogy ez a gyakorlat a sztálinizmust megelőző korban sem volt időszerű. A politikai hatalom mindig is kihasználta provokátorok, ügynökök, besúgók, kerítők, háttéraktivisták együttműködési hajlandóságát. De akár anyagi, akár eszmei indítékai voltak a kollaboránsoknak, lelepleződésük esetén sorsukra hagyta őket. Nem kompromittálta magát a védelmükben. Ez a magatartás ugyan nem etikus, de praktikus. Politikai veszélyeket vállalni leleplezett ügynökökért nem célszerű; úgysem használhatók tovább! Leírták, sorsukra hagyták őket. A^jlorthy-rendőrség — a nemzetözi hagyományok ismeretében és követésében — e gyakorlatot alkalmazta. Ezt a kockázatot az ügynököknek vállalniuk kellett. Főleg akkor, ha közreműködésüket a gyanútlan „ellenfél” is kitűnően dotálta. Mártírként váltak füstté egy politikai istenség felcicomázott oltárán. Taál Márton Budapest Az Ur angyala Még mindig megborzadva emlékezem vissza a két év előtti gyászos karácsonyomra. A másnapi szentestére készülődve hirtelen rosszullét fogott el. Kezdetben nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a betegségnek, gondolva, hogy majd kiheverem az észlelt „fáradtságot”. Sajnos azonban este már orvosért kellett menni, aki azonnal mentőt hivatott. Emlékezetem szinte elhagyott, nem tudtam beszélni, a családdal értelmes szót váltani... Mintha légüres térben mozgott volna a fejem, és képtelen voltam felfogni, hogy mi történt velem. Marika lányom kísért be a kórházba. Az intézet orvosai, ápolói tanácstalanul álltak mellettem, és este tíz órakor már infúziós kezelést kaptam. A gyors orvosi kezelés úgy MŰVELŐDÉS Sándor András Lombkorona gyökerek nélkül „Második anyanyelvűnk” n Amikor a latin nyelvet . száműzték a hazai közoktatásból, alkotmányos érzékünk és jogérzékünk alapjait akarták megsemmisíteni és védtelenné akartak tenni ama törekvéssel szemben, mely a nemzetek sorából akart (akar ma is) kitörölni bennünket. Az ateistává átváltott bizantinizmus valamilyen „szocialista” halandzsa foltozott leple alatt kulturális létünk gyökereinek esett neki: ezért tiltotta, üldözte, gúnyolta magyar (és nem semleges, nem nemzetközi, nem butító) közoktatási rendszerünk egyik alappillérét, a latinitást. Ä latinság visszahelyezése, mint szegletkőé, kultúránk építményébe, egyszerre nemzeti és európai ügy, bár a transznacionális Disznófejű Nagyúr társaságok számára olyan, mint ördögnek a tömjénfüst. Amely nemzetnek nincs múltja, nincs jövője sem; a magyar múlt pedig érthetetlen latin nyelv nélkül, mely ezt a nemzetet Európával összekapcsolta és egyszersmind gátat emelt a nemzeti függetlenséget fenyegető erők elé. Félreértés ne essék: nem valamiféle nosztalgiáról van szó, amely vissza akatja ringatni ezt a nemzetet az 1867-től 1918-ig állt díszletek közé. Ellenkezőleg: túlélésünk feltétele, a modernizáció dörömböl abban, amit leírtunk. Ha nem tudunk a posztindusztriális (ismét egy latin szó) Európával összekapcsolódni, befejeztük történelmünket. A modernizáció a számítógép, az elektronika és a rendszerelmélet hatalomátvétele. Már ennek a nemzedéknek az életében átalakul az oktatás: cseppfolyóssá válnak a határok az egyes diszciplínák között, egymásba folynak a tudományágak, s új elrendezésben éppen ez az in- terdiszciplinaritás fog visszatérni, melyet az ókori civilizáció zenitjén éppen a klasszikus latin kultúra képviselt. Rendszerben gondolkodni: ehhez klasszikus kulturális megalapozottság és latin nyelvi logika szükséges. Mindamelett veszélyek is fenyegetnek. A nagy kultúra- és technológiaváltások az emberiség történetében nagy veszteségekkel is jártak. A ke- resztyénség fölemelte a kultúrát, de sokat pusztított is a múlt értékeiből. Ám az új hit, az új szellem katonái között gyertyafénynél körmölő hősök is voltak, akik megmentették a klasszikus ókornak legalább néhány nagy szellemi alkotását; reverendájuk és kámzsájuk alatt melengetve lopták át és rejtették a reneszánszig saját fanatizmusuk elől. S újfent: sok kézirat veszett el a könyvnyomtatás elterjedése után, és elsorvadt az amatőr színjátszás virágoskertje a képernyő hódítása nyomán. Vigyázzunk: az ember, ha a múltat és jövőt, mint dimenziót elveszíti, kifejezéstelen szemű robottá válik az örök jelenben. Márpedig a számítógépben tárolt információ mindig jelen idejű, a számítógép nyom nélkül töröl, régebbi programok nem rekonstruálhatók. Csak a történeti tudat tárgyi környezetének, az írásos dokumentumoknak vannak valóságos idődimenziói. A számítógépesítés nehezen felmérhető hatásmechanizmusai nemcsak a társadalmi élet felszínét, hanem a társadalom tudati mélyrétegeit is birtokukba veszik. A közoktatásnak, éppen a posztindusztriális jövő érdekében, kötelessége kimunkálni, hogy már-már végveszélybe került klasszikus kultúránk miképpen épüljön be egy véletlenül sem fogyasztó, hanem nagyon is kreatív modernizáció alapjaiba. Egy új, magyar (és nem a magyarságot halálba altató) értelmiség éppen a latin nyelv és irodalom kapcsán tehet szert a szóbeliség és írásbeliség viszonyának azokra a megértési kulcsaira, melyek olyannyira szükségesek egy elektronikával összefonódott kultúrához, ahhoz, hogy az ne a terméketlen fogyasztás elszára- dásra ítélt növénye, hanem valósággal kultúra legyen. Gyökértelen, szélhajtotta ördögszekér lesz a mi fejlettségünk, ha szentül hisszük, hogy a computer angol szó, és nem tudjuk, hogy computa- tor formában — latin. Veszélyes gyúelegy az a társadalom, mely számítógééreztem, megállította a betegséget, de a lelkem fájt, hogy ilyen gyászos karácsonyra ébredtem. Az új környezetben bódultán kerestem a helyem, a részvétnyilvánítóknak nem tudtam megmagyarázni, hogy mi fáj... A látogatóknak, családtagoknak néhány hangfoszlány- nyal mutogatva tudtam érzékeltetni az „ürességet”, ami egyik napról a másikra körülvett. A szép karácsonyi ünnepkörben pedig minden szál megszakadt, ami a szeretet szertartásosságához kötött volna. Még a Teremtőhöz sem tudtam fohászkodni, aki egész életemben reménységet adott. Tragédiám naponta elkísért a közömbösség határáig. Lelki fájdalmaimban még az Úr imádságára sem emlékeztem. Az orvosi tanácsokat ösztönösen betartottam, valahogy mindig azt éreztem, hogy nekem meg kell gyógyulni...! így teltek üres, szomorú napjaim, amikor egy január közepi délben megérkezett az ebéd. A nővér az én éjjeliszekrényemre is letette. Ä szürke hétköznapokon látogatóm sem volt, hiszen a gyerekek mind dolgoztak. Olyan keserűség fogott el a szánalmas életem láttán, hogy a torkomat szorongatta a sírás. Közben a betegtársak közül valaki szellőztetés' céljából kinyitotta az ablakot. Távolból hangfoszlányokban behallatszott a déli harangszó. Egyszerre mintha az emlékezetem kinyílt volna, fülembe zendült a harang szava: „Fohászkodj gyarló földi halandó!” És mit tesz Isten! Az Úr angyala mozaikokban megjelent előttem... És önkéntelenül elkezdtem imádkozni... Előbb egy, majd kettő és három üd- vözlégy... Azután a többi... Imádkozzál érettünk Istennek szent anyja. :r\Minden betűje összeállt...! Végül... Ugyanazon a mi urunk Jézus Krisztus által... Ámen! Hátrafordultam — hogy ne lássák —, keresztet vetettem és boldog voltam, hogy fohászkodhattam a Teremtőhöz... Amikor a kanalat megfogtam, a könnyeim a levesbe hullottak... Három hét múltán ez volt az első perc, amikor értelmes gondolat hagyta el az agyamat. Megszületett az első imádság: „Az Úr angyala...” Azután — tájékozódás után — megtudtam, • hogy vasárnap délelőtt miseszolgálat is lesz az azt igénylő betegeknek. Az előző napokban szinte reggeltől estéig az ismert gregorián dallam zúgott a fejemben: „Bemegyek szent templomodba...” így szomorú helyzetembe is jobban belenyugodtam. Gyermekeim egy kis imádságoskönyvet is behoztak, és elkezdtem „tanulni” az Úr imádságát, a „Miatyán- kot” is. Tapasztaltam azt a bölcs mondást, hogy betegével együtt az orvos is Isten kezében van. x __ A lelkiismeretes gyógykezelés, a családi összefogás, és az isteni gondviselés adott erőt, hogy egy hónap elteltével hazatérhettem. Azóta szedem a gyógyszereket és keresem a helyemet a világban. Útravalóul pedig olyan fogadalmat tettem, hogy ha meggyógyulok — engesztelésül — naponta kétszer is elvégzem az Úr angyalát. Ofella Sándor Tápiószecső pes barbárokból vagy akár csak számítógépes újszülöttekből áll, akiknek minden vicc új. Az európai fejlettség az európai kultúra fájának jelenlegi lombkorona-szintje, s ennek a fának a gyökere a latinság. Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy eljutunk eddig a lombkoro- na-szintig -— gyökerek nélkül. (Vége) Közalkalmazottak sztrájkja Isaszegen Az első világháborút követő összeomlás, majd a forradalom által kiváltott zavaros időszak Pest megyében is megfigyelhető volt. 1918 decemberében Isaszegen felelőtlen elemek merényletet kíséreltek meg az egyik tisztviselő ellen. A község közalkalmazottai december 16-án gyűlést tartottak. Ottó Károly iskolaigazgató nyitotta meg az ülést, melyen ismertette a tényeket: „... a község lakosságának egy rétegében a forradalom kitörése óta bizonyos nyugtalanság volt észlelhető', mely a községbeli közalkalmazottak — szerintük ’urak ’ — ellen irányul. Eddig komolyabb fontosságot ezen jelenségnek nem tulajdonítottunk, tegnap este azonban Badányi Károly községi adóügyi jegyző' ellen mintegy 10 főből álló csoport gyilkos merényletet követett el s kevés híja, hogy nevezett kartársunk annak áldozatául nem esett."A. hozzászólásokból kiderült, hogy másokat is értek atrocitások. A község tisztviselői ezért elhatározták, hogy munkájukat beszüntetik, sztrájkot kezdenek, és azt egészen addig folytatják, amíg elégtételt nem kapnak. Ennek formáját is meghatározták. Szigorú vizsgálatot követeltek a tettesek ellen, s e vizsgálat eredményét népgytflésen ismertessék a falu lakóival, és a népgyűlés mondja ki hogy a tisztviselők ellen hangoztatott vádak alaptalanok és megtámadásuk, „egyeseknek ellenük való igazgatása erkölcstelen merénylet."A sztrájkot mindegyik köztisztviselő elfogadta, de a községi orvos bejelentette: csak a járvány elmúltával szünteti be működését. Pogány György
