Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-18 / 295. szám
i PEST MEGYE/ HÍRLAP HITÉLET 1993. DECEMBER 18., SZOMBAT 9 Szeretett Testvéreim! A mai adventi estén emeljük fel szívünket hálaadó imádságban Istenhez, Ő pedig lehajol hozzánk, mert az ád- vent „eszmei mondanivalója” az, hogy az ember talál- kozhatik az Úrral. Most, amikor annyian nyilatkoznak az elhunyt kormányfőről, mi adjunk érte hálát gondviselő'jó Atyánknak, ki titkon néz és megfizet nyilván. Az elmúlt időben sem a politikusok irányították a sorsot, hanem Ó, aki adta ezt a becsületes magyar, más nemzeteket is szerető', keresztyén embert. Szenilis veteránok örülnek elhunytának, és sihede- rek, éretlen vagy vulgáris materializmusban nevelkedett kamaszok legyintenek, ugyan, mit vesztettünk... De nem csak belőlük áll az ország. Más az eszesség, és más a bölcsesség. A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme, mondja a Biblia, és ez sugározta be Antall József testvér szívét és cselekedeteit. Amit a tévé, a rádió, a politikusok nyugodt megfontolásként érzékelnek, mi úgy mondjuk, keresztényi békesség. Aki tudta, hogy végső' soron Kivel kell elszámolnia. Meg kell köszönnünk őt, mint ajándékot, nélküle hiányos lenne a történelem huszadik százada. Kár, hogy országunkban a nagy emberek, a nemzet bölcsei, nagy prédikátorok és költők haláluk után válnak értékessé, sokszor bálvánnyá. Hiszen az emberi gondolkodás a legtöbb síkon ingalengést végez Nem akarunk bálványt csinálni a kormányfőből. Cselekedeteit majd értékeli és igazolja a jövendő. Megköszönjük őt az ajándékozó Istennek. Isten az ajándékozó *Úr. Húsvétkor adta a feltámadás reménységét, evvel temetjük halottunkat. Pünkösdkor adta Szendéikét, aki segít nemcsak hitéletünkben, hanem minden munkánkban. Karácsonykor az ő Megváltó Fiát. Ajándékozzon meg bennünket békességgel, szorgalmas hittel, hogy mi is ajándékok lehessünk ebben a világban, önmagunk, szeretteink, hazánk és az emberiség javára. Áldást, békességet kívánok, dicsértessék a Jézus Krisztus. Hörömpő Gergely református lelkész Diósjenő A rry • * • »x •• •• * Taizei Közösség A taizéi ökumenikus közösséget 1940-ben alapította Roger testvér a franciaországi Burgundiában. Több mint húsz országból származó katolikus és protestáns szerzetestestvér alkotja a közösséget, amely a béke és a kiengesztelódés előmozdításán fáradozik. Taizé 1962 óta tart diszkrét, de szoros kapcsolatot Kelet-Európával. Taizé több tízezer, a világ minden tájáról érkező fiatal találkozóhelyévé vált. München városa a következő, a taizéiek által szervezett 1993. december 28. és 1994. január 1. között megrendezendő európai találkozó több tízezer fiatal résztvevőjének vendégül fogadására készül. Münchenben komoly előkészületek folynak annak érdekében, hogy -a következő európai találkozó fiataljait vendégül láthassák az idei év végén. Ez lesz az európai találkozók sorrendjében a 16., a „bizalom zarándoklatja a földön” újabb állomása. Münchenben a fiatalok — akik most is Európa legkülönbözőbb országaiból érkeznek — együtt keresik a módját, hogyan válhatnának odahaza, saját környezetükben a kiengesz- telődés, a bizalom és a béke hordozóivá, ellenállva a mind jobban teijedő pesszimizmusnak és a befelé fordulás kísértésének. A találkozó a bizalom forrásai felé vezető út megnyitására, a szolidaritás kezdeményezésére és a szabadság igazi értelmének megélésére hívja a résztvevőket. Szeptember közepe óta taizéi szerzetestestvérek és fiatalok egy csoportja látogatja a müncheni és a München környéki több mint 300 egyház- községét, hogy a fogadást előkészítse. Sok családtól érkezett már ígéret, hogy megnyitja ajtaját a résztvevők előtt, és azon túl, hogy szállást adnak a fiataloknak, lehetőségük nyílik arra, hogy osztozzanak a vendéglátók hétköznapi életében is. Egy Münchenhez közeli faluban az előkészítő csoport két tagját e szavakkal fogadták: „Itt egy mérőszalag. Mérjétek meg a házat és mondjátok meg, hogy hány embert fogadhatunk be.” Az ősz folyamán“ a városban és környékén hetenként mintegy hatvan előkészületi találkozót rendeznek. Szerte Európában más, Taizé által küldött fiatalok tesznek látogatásokat, hogy segítsenek azoknak, akik az európai találkozóra valő felkészülésben vesznek részt: fiatal so- wetoi dél-afrikaiak Németországban, egy katalán és egy Puerto Ricó-i fiú Romániában utazik városról városra, faluról falura... A fiatalok Európa- szerte különvonatokat vagy autóbuszokat szerveznek. Az őszi hónapokban különböző csoportok rendszeresen együtt imádkoznak. Münchenben a találkozó öt napjára hatalmas kiállítási csarnokok változnak át az imádság helyeivé, ahol több tízezer fiatal gyűlik majd össze délben és este. Ezek a csarnokok délután a kiscsoportos beszélgetéseknek és találkozóknak adnak teret. A német televízió december 31 -én közvetíti az egyik közös imádságot különböző európai országokba. Lelkészként tért vissza Csaknem húsz éve, hogy egy japán kislány Budapesten színpadra lépett, és tiszta, csengő hangon énekelni kezdett: elindultam szép hazámból, híres kis Erdély országból ... Voltak, akik nem restellték a könnycseppeket, amiket az ének, az élmény együtt csalt elő a szemekből. Iwaki Rjokó akkor már olyan szépen szólalt magyarul, hogy időnként gondolkodnia kellett, amikor édesanyjának anyanyelvén kellett válaszolnia egy- egy kérdésre. Aztán ezt a japán családot, amely Bartók Béla iránti szeretetéből jött Magyarországra, hat eltöltött nehéz, de boldog és gyümölcsöző év után alantas vádakkal kiutasították „második hazájából”. Isten útjait kifürkészhetetlennek tartjuk, mi hívő emberek, és esetükben valami csodálatos jóvátétel következett. Föntről, a magasságból emberésszel nem magyarázhatóan. A zenekutató, matematika szakos főiskolai tanár, Iwaki Hajimu, nem üres kézzel érkezett vissza hazájába. Vitte Bartók Béla prózai munkáinak fordítását, s ahol Kodály Zoltán zenére nevelő módszere Ázsiában először talált örömteljes fogadtatásra, és terjesztésre, Bartók Béla művét megjelentették, azóta már három kiadásban is. A seb, amely fájdalmas volt és szinte égetett, a gyanakvásokból, indokok és bizonyítékok nélkül történt kiutasítás, nehezen gyógyult. Bennük, a történet átélőiben a parázsló szégyen sem volt akármi, hiszen nem tudtuk magyarázni, hogy akik a megpróbáltatás okozói voltak, nem azonosak velünk, magyarokkal, a magyar néppel, akik mindenütt szívükbe zárták a japán családot. Bihamagybajomban, Debrecenben, Gergelyiugornyán, Sándorfalván. De mennél részletesebben sorolom, annál szomorúbb. Értették ők, és látták saját szemükkel megalázott nemzeti állapotunkat, Moszkvából vezényelt kínos, és a nép számára keserves helyzetünket, de ez az embertelen „aczé- los intézkedés”, amely őket magukat sújtotta, nehezen lett felejthető. A zenekutató matematikatanár, aki hűséges fordító lett odahaza, s felesége, az ikebanaművész, akinek szép könyve (távozásuk előtt) nálunk éppen csak megjelent, kislányuk, aki nagyszerűen zongorázott, még szebben énekelt, alig találták helyüket megszokott otthonukban. Valami más is történt velük itt, valami megmagyarázhatatlan, és erről két évtized múltán a nagyszalontai református templom gyülekezete előtt, az Isten rendelésének csodálatos bizonyságaképpen így szólalt Iwaki Hajimu japán református lelkész, szépen magyarul. „Nagyon fájdalmas volt nekem, nekünk, feleségemmel és kislányunkkal úgy elhagyni Magyarországot, nyugodtan mondhatom, a mi második hazánkat, hogy nem is értettük, mi történt és miért történik rajtunk? Mi nagyon, de nagyon szomorúak lettünk. Ügy éreztük akkor, elveszítettük örökre a kapcsolatot barátainkkal, testvéreinkkel, mert mi, igen, testvéreinknek tartjuk egész Magyarországot. Munkánkat otthon folytatnunk kellett, de valami lényeges mindig hiányzott, ami miatt éreztünk valami idegenséget életünkben. És ettől igen szomorúak voltunk. Aztán feleségem, majd kislányom, de legelőször feleségem, megkereste a kapcsolatot a Japánban meglévő református gyülekezettel. Én magam először idegenkedtem, aztán úgy éreztem, nem tudok mit tenni. Valahogy olyan érzés volt ez, mint amit Pál apostol mondott az ő megtérésekor: nehéz neked az ösztön ellen ellenkezni. Mi Magyarországon nem lettünk keresztények. Azt is meg kell mondanom, hogy nem voltunk Isten nélkül élő emberek, de lényegében mégis Magyar- országon találkoztunk a Jézus Krisztussal anélkül, hogy ezt tudtuk volna akkor még. Aztán Japában megkeresztelkedtünk. Református keresztyének lettünk. Japánban az egész ország népének egy százaléka keresztyén s azok között is a református keresztyének találhatók legkevesebben. Megkeresztelkedésem után elvégeztem a teológiát és lelkész lettem. Természetesen nálunk nagyon kevés még a japán nyelven tanulmányozható teológiai munka, ezért két évre Hollandiába érkeztünk, hogy az ott található leglényegesebb teológiai könyvek közül japán nyelvre fordítsak egy fontos művet. Ismét Európában voltunk tehát. Hollandiai tanulmányaim befejezése után, amikor a fordítással is elkészültem, tudtam, hogy még egy nagyon fontos teológiai munkát kell lefordítanom. Török István debreceni professzor úr könyvét, mert ezek nálunk nagyon hiányoznak, így jöttünk ismét második hazánkba, és most Debrecenben szorgalmasan dolgozok, mert márciusban vissza kell térnünk, vár bennünket a mi gyülekezetünk. Most még arról kell röviden szóljak, hogyan is kerültünk Erdélybe? Még első magyarországi tartózkodásunk idején szerettünk volna, éppen Bartók Béla példája nyomán ellátogatni Erdélybe. Akkor nem sikerült. Most barátaink segítségével eljutottunk és éppen protestáns egyházaink vendégszeretete alapján lelkésztársaimmal ismerkedhetek, és én nagyon boldog vagyok, hogy először egy nagy református gyülekezet előtt mondhattam el a mi életünk leglényegesebb átalakulását, hogy hogyan is lettünk Jézus Krisztus követői. (Folytatjuk) Lejegyezte: Fábián Gyula Hídverés létektől lélekig Megelőlegezd szeretettel a fiatalok körében Egyházi énekek gitárkísérettel, Balás Béla kaposvári megyés püspök merev liturgiát mellőző, formabontó beszéde a kaposvári Szent Imre-templomban, mosoly és józan vitakészség jellemezte az első dél-dunántúli regionális katolikus ifjúsági találkozót. A püspök úr — gyakorta hangos nevetéssel kísért — „lelki gyakorlatát” követően Bíró László, a pécsi székesegyház kanonok plébánosa, az ifjúsági régió vezetője válaszolt kérdéseinkre. — Milyen elképzelésekkel hívták össze a találkozót? — Ez évek óta érlelődő országos kezdeményezés. Gyu- lay Endre püspök úrral kezdtünk álmodozni erről, amikor még „végvári vitézekként” dolgoztak papjaink, s helyi kezdeményezésre alakultak az ifjúsági csoportok. Az volt a cél, hogy tudjanak egymásról, egymás értékeit gazdagítsák, a programokat ne egymással rivalizálva hirdessék meg. — Az önök meghívóján szereplő jelmondatnak — „Verjünk hidat... váljunk híddá! — jelképes értelme van... Itt és most, mi a tartalma ennek a gondolatnak? — A mai korban legfontosabb a hídverés. Ám ha fölvertük is a hidat, nem biztos', hogy elindulnak felénk az emberek. Ha nem indul el senki, akkor nekünk kell lépni. A kereszténységnek a nagy értékét — többek között — abban látom, hogy arra épít: Isten nem várt, hanem kezdeményezett, eljött az emberhez. Megelőlegező szeretettel szeretett. Igazából, ebből úgy lesz élet, hogy az emberek nem várnak a másikra, hanem elindulnak feléje... — Napjainkban „jövet" avagy „menet" nagyobb a tömeg? — Várakozáson fölül — közel hatszáz — fiatal jött ösz- sze. Minden erőltetés nélkül, szinte egymásnak adták az üzenetet, hogy lesz ez a talál„ kozó. Úgy tapasztalom, hogy polarizált helyzetben van az ifjúság. Egy része egyre jobban elköteleződik az egyházon belül, egy másik része — sokszor a demagógiák hatására — ellenségnek látja az egyházat, és van egy réteg, amelyben megvan a természetfeletti iránti érzék, csak senki sem foglalkozott velük, nem kaptak jó szót, és elmentek mindenféle titokzatosság irányába. — Önök a fiatal nemzedéket képviselik a papság körében. Mennyire képesek az ifjúság nyelvén szólni, és miként viseli el ezt az idősebb papi réteg? Nem okoz-e szakadást ez a hagyományos egyházi szokásokban? — Úgy érezzük, mintha egy nagy kincsesláda tetején ülnénk, és ugyanakkor nem is tudjuk, hogy milyen kincsek rejtőznek ebben a ládában. A kereszténység olyan gazdagsággal bír, amelyre a fiatalok fogékonyak, és ez nem okoz feszültséget az egyházon belül. Az, hogy egy nyelvet próbálunk használni velük, amivel meg tudjuk őket szólítani, nem okozhat gondot, mert csupán az értékeinket szeretnénk közkincs- csé tenni. — A „megszólítás" módszerében vannak-e változások, avagy a hagyományos eszközökkel élnek? — Az egyház azokat a módszereket, amelyekkel közelebb kerülhetett az emberhez, mindig átvette, és mindig be tudta építeni anélkül, hogy az azonosságtudatát elvesztette volna. — Képesek-e a „lélektől lélekig” szóló kapcsolat megteremtésére? Nem béklyózzák-e ezt meg azok a formalitások, amelyek az elmúlt időkben túlnőttek az emberen, és a fiatalságot is elfordították azoktól a közösségi formáktól, amelyeket valamilyen módon a hit tartott össze? — A közösség képzése azért fontos, hogy az egyház egyértelművé váljon az emberek számára, és ők maguk is tudjanak létezni egymásért. Az embereket a személytelenség öli meg, ha nem személynek, hanem olyan egyednek tekintik őket, amely lecserélhető. Ha visszatérünk a saját, lényegi tartalmunkhoz, akkor a tartalom mindig megadja a formát. — Mi a magja ennek a lényegi tartalomnak?--- A Szentháromságra utalnék. Az Istenünk egy — de közösség. Az adásnak és az elfogadásnak az összhangja a Szentháromság. A keresztény közösség mindig ebben az összhangban szeretne élni. A szentháromságos Istent szeretné megjeleníteni a Földön. Az egyházat az ősök Theo- phorosznak, vagyis Istenhordozónak is nevezték. Mi minden közösséget olyan Istenhordozóvá szeretnénk tenni, amelyben a személy személy marad, az egyik nem falja föl a másikat, és mégis teljesen egyek. Várnai Ágnes
