Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-17 / 294. szám

$ PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 17., PÉNTEK 13 Zenei anyanyelvűnk? Zenei anyanyelvűnk , fejlődéséről, dalkin- ' esünk eredetéről, for­máiról, tipikus ele­meiről értékben gazdag soro­zatot mutatott be Sárosi Bá­lint. Tette ezt annak érdeké­ben, hogy a rádió széles körű hallgatóságával közeibe hoz­za, megismertesse és megsze­rettesse a messzi időktől szin­te a közelmúltig a nép ajkán keletkezett, formálódott, csi­szolódott népdalokat. A magyar népdalkincs megközelítően 60-80 ezerre tehető, de lehet ennél is több. A szám azt mutatja, hogy az emberek a régebbi időkben kevésbé voltak agyonhajszol­tak, gondterheltek. Szerettek mulatni, énekelni — légió­ként a fiatalok. Szegények voltunk, üres volt a zsebünk, de a szívünk mégis gazdag volt. Bárhol jöttek össze em­berek, hamar megindult a kö­tődés, az ugratás, a jóízű tré­fálkozás, közben ment a mun­ka és gyorsan eltelt a nap. Az emberek a szűkebb és tágabb környezetüket is jól ismerték, együtt voltak jóban-rosszban, egymást támogatták, segítet­ték. A sokféle kör, társaság, egyesület gyűjtötte a fiatalo­kat szórakozni: volt tánc, éneklés, színjátszás. A mai életet nézve helyen­ként megdöbbentő az embe­rek befelé fordulása, zártsá­ga. Mindenki hajt, lohol a pénze után: hazamegy, leül a tévé elé, és ezzel zárul a nap. Hol vannak a régi jó bálok, disznótorok, névnapok, za­jos, nótás mulatságok. A ré­gebbi idős fiatalok még csak elmulatnak valahogy, de a fia­talság ezt nem ismeri. A most divatos zenei élet tartalom nélküli, mert hiány­zik belőle a zenei anyanyelv ismerete. A művelődési házak Ceglé­den, Nyársapáton, Nagykőrö­sön és egyebütt várják és fo­gadják a citerásokat és egyéb népzenészeket, illetve min­denkit, aki valamilyen népi hangszeren játszik. Várják azokat is, akik szeretnek éne­kelni, korra és nemre való te­kintet nélkül. Nagyon sok dal van, amit be lehet tanulni, ját­szani, énekelni, eközben tár­sasági életet is élni. Cegléden a művelődési házban péntek délutánonként (illetve este) olyanokat is fo­gadnak, akik most akarnak valamilyen hangszeren tanul­ni. A nyugdíjkorhatár közelé­ben lévők még ismerik a nép­dalt, tudnak énekelni vagy ci- terázni. A szakosított ének-ze­nei iskolai tanulók úgyszin­tén, de eJcét véglet között el­szomorító, kétségbeejtő a helyzet. Elfelejtettünk volna énekelni? Mi lesz így veled, zenei anyanyelvűnk!? Molnár Lajos Cegléd Nemzeti színekkel álcázva É Közelednek a válasz­tások és nicsak, libe­rálisaink — bizo- — nyos jelek szerint — egyre gyakrabban és egyre többen húzódnak a nemzeti lobogó mögé. Kezdik vállal­ni azt a nemzetet, amelyet — fájdalom — bizony az elmúlt három és fél évben enyhén szólva lekicsinyeltek, sőt akarva-akaratlan alaposan le­járattak a világ előtt. Hogyan? Emlékezzünk még egyszer 1992. október 23-ra. Ugye volt egy tudósítás a tv-híradó- ban, amelyből megtudtuk: ki­fütyülték az elnököt. Aztán volt egy másik tudósítás az Egyenlegben, amely a követ­kezőt mutatta először ország­nak, aztán világnak: Árpád- sávos lobogót lengetnek kato­nasapkás és bőrfejű fiatalok, akik összesen öten, de mond­juk ötvenen vannak és^tvan- gorkánjukkal „belefojtják a szót az elnökbe”. Épeszű em­ber számára érthetetlen, hogy öt vagy akár ötven suhanc egy óriási téren miként har­soghat ilyetén hangerővel! Arról egy árva hang sincs a tudósításban, hogy a jelenlé­vő további 15-20 ezer ember mit tesz. Pedig hát, ugye tud­juk: ez a 15-20 ezer ember az, aki „belefojtja a szót az el­nökbe” és nem az az öt vagy ötven suhanc. Az Egyenleg és néhány po­litikus tovább görgeti a dol­got. Megvádolja a belügymi­nisztert (Boross mondjon le!), mert nem biztosította, hogy az elnök elmondhassa a beszédét. Például be lehetett volna kötözni zsebkendővel a kiabálók száját, vagy riasz­tólövésekkel vagy éles lőszer­rel megtisztítani a tömegtől a környéket (’56-ban is így tet­ték), akkor ugye már el lehe­tett volna mondani a beszé­det. Igaz, csak közönség nél­kül. És mi lett volna a hazug tudósítás eredménye? A par­lamentben egy kisgazda kép­viselő készpénznek véve az Egyenleg tudósítását így ki­áltott fel: „Uraim! Ez szé­gyen! Hát újra itt van a fa­siszta veszély Magyarorszá­gon?!” A képviselő urat sikerült lépre csalni, becsapni és mellette més sok ezreket az országban. Az Egyenleg tu­dósítója így elérte célját. De mi volt a hazugság, a való­ságtól való elrugaszkodás lé­nyege? Az, hogy egy parányi bőr­fejű csoport jelenlétét felfúj­ták — előléptetve őket fősze­MŰVELŐDÉS Sándor András Lombkorona gyökerek nélkül „Második anyanyelvűnk” (l.) Rómának különleges helyze­te volt a Mediterráneum kö­zéppontjában; átvihette Nagy Konstantin a Biroda­lom központját az önmagá­ról elkeresztelt Bizáncba (Konstantinápoly, ma Isz­tambul), feldúlhatták a magá­ra hagyott Rómát s kifoszt­hatták gótok, vandálok s egyéb barbár hordák (volt idő, amikor milliós lakossá­ga huszonötezerre olvadt) — ez a központi helyzete megmaradt mind a mai na­pig­Alighogy megszűnt politi­kai centrum lenni, már elő is lépett, mint a civilizáció szellemi, kulturális és ezzel együtt kultikus központja. A pápaság a római császárság folytatása a szellemi-kulturá­lis hullámhosszon. Az egy­ház, amely később a canos- sai télben győzelmet aratott a középkori Európa politikai hatalmi centruma fölött s át­vette a hegemóniát, az euró­pai kultúra nyelvévé tette a latint, bár klasszicizmusát némileg egyházivá és közép­korivá degradálta. Kétezer éven át az egyház volt az eu­rópai kultúra hordozója és szervezője; ezért mondta An­tall József (még a nagy remé­nyek évadján),-hogy „keresz­ténység és európaiság azo­nos fogalmak”. Márpedig akkor latinság és európaiság is azonos fo­galmak. Annál is inkább, mert a középkorba, majd az újkor­ba átfolyt latinság, Róma centrális szerepe révén, ma­gába szívta és nekünk is át­adta az antik civilizációk minden szellemi és kulturá­lis, tehát minden emberi — latin szóval: humán — érté­két. A nagy ókori civilizáci­ók között Róma volt a nagy alkalmazó; Róma nem annyi­ra újat alkotott, mint inkább szerkesztett — ámbár a szer­kesztés is van annyira alko­tás, mint egy írásmű vagy ze­nemű létrehozása. A latin nyelv és irodalom őrzi szá­munkra, egységes szerkezet­ben, amit a sumérok, egyip­tomiak, krétaiak, görögök és etruszkok létrehoztak. Aki a latin kultúrát megismeri, az egész antikvitást felszívja magába, beépíti önnön kor­szerű kultúrájába és viselke­désrendszerébe. Társadalmi kultúráltságunk mélyre süly- lyedése, mely érezhetően za­varokat okoz a társadalmi együttélésben és funkcióké­pességben (vagyis sorozato­san kellemetlenségekkel rontja el az életet), nem any- nyira a mai európai civilizá­ciós formák hiányának, mint inkább annak következmé­nye, hogy négy évtizedre megfosztottak bennünket a latinságtól, az antik humani­tástól, saját kultúránk termő­talajától. Nincs gyökere eme nemzedék kultúrájának. ezért jobbára művirág, s ami benne mégis eleven volna és természetes, rendre elszárad. * S ha ez a latinság nyelvé­szeti és általános kulturális jelentőségének szintjén igaz, valóságos tragédiát hordoz a mi barbárul tönkretett, össze- zagyvált magyar életünkben; külön tragédiát a magyarság túlélése szempontjából. Bennünket, keletről meg­késetten ideérkezetteket, a latinság gyökereztetett be Európába. Magyarság és eu­rópaiság — ez nemzeti jö­vőnk tömören kifejezett fel­tételrendszere már Kölcsey óta, s irányzatoktól függ, mi­kor esik nagyobb hangsúly a kifejezés egyik vagy másik tagjára. Ám hangsúlyeltoló­dások sem kérdőjelezhetik meg ennek a feltételrendszer­nek a létét. Amikor István ki­rály számára éppoly végzet­szerűen meredt föl a „ho­gyan tovább” kérdése (mint most a mi számunkra), neki számot kellett vetnie azzal, hogy bármelyik élő nyelven megszólaló hatalomhoz kul­turálisan hozzákötni az etni­kailag oly elütő, kulturálisan veszélyesen kiszolgáltatott magyar törzseket azt jelenti, hogy ilyen vagy amolyan kulturális imperializmusnak esünk áldozatul, még akkor is, ha a középkori császárok­nak nem volt tudatos kulturá­lis politikájuk. Már Géza is, még tudato­sabban István, az optimáli­sát cselekedte: a szellemi ha­talomhoz, az egyházhoz és ennek nyelvi kulturális vilá­gához, a latinsághoz kötötte a magyarok európaiságának évszázadokra szóló útját. A latin az európai kultúra gyö­kere maga, de mert irodalmi és klasszikus nyelv, mert nem mindennapi érintkezési nyelv, sohasem fogja fenye­getni a magyar nyelv életét. A németség újra meg újra fellobbanó elnyelési törekvé­seivel szemben így védett meg bennünket a latin, „má­sodik anyanyelvűnk”. A ma­gyar történelem legfonto­sabb forrásait latinul írták, s a magyar irodalom, mint eu­rópai irodalom, sem érthető meg a latinnak, mint katali­zátornak valóságos szerepe nélkül. Az a kutató vagy pe­dagógus, aki magyar történe­lemmel vagy irodalommal foglalkozik, a latin nyelv is­merete nélkül félművelt ma­rad, tudása féltudás. Az a po­litológus vagy politikai pub­licista, akinek nincs birtoká­ban a latin irodalom közvetí­tette politikai alapkultúra, olyan gépkocsiban ül, mely­nek kerekeit elfelejtették be­csavarozni. A magyar történelmen vö­rös fonalként húzódik végig az alkotmányosság védelme. replővé — országos, majd vi­lágeseménnyé. Fazekas János Budapest / Érettségi találkozó lí&C Nagy nemzeti ünne- (J) pünkön, október (4$») 23-án, boldog izga- lommal gyűltünk egybe, akik 1963-ban érettsé­giztünk, a hatvani Bajza Jó­zsef Gimnáziumban. Igaz, Hatvan városa Hevesben fek­szik, de egyúttal az ősi váci egyházmegyében, azonkívül a találkozón Pest megye is képviselve volt túrái, aszódi, sződi, váci osztálytársaink ré­vén. Az ünnepi megemlékezés a Hatvan-belvárosi r. k. templomban kezdődött, ahol 15 órakor kitűnő bará­tunk, Gedeon József sződi plébános szentmisében adott hálát a Gondviselő­nek, hogy megérhettük e na­pot. Az általános könyörgés­ben — természetesen — méltóképpen megemléke­zett az 1956-os forradalom és szabadságharc meghalt s élő hőseiről is! (Az ilyen „indítás” néhány évvel ez­előtt elképzelhetetlen volt!) A szentmisén a részt vevő öregdiákok teljes számban, vallási különbségre való te­kintet nélkül megjelentek. Ez­után átsétáltunk öreg isko­lánkba. Nagy élmény volt részt venni a rendkívüli „osz­tályfőnöki órán”, a régi ked­ves tanterem falai között. Örömünket fokozta, hogy sze­retett osztályfőnökünk, Lo­vász Sándor tanár úr is kö­rünkben lehetett. Ez annál in­kább érthető, hiszen nagyon sokan örökre eltávoztak taná­raink közül, pedig ők csupa nagy betűvel voltak pedagó­gusok, sztrájkgondolataik nem voltak, noha anyagilag ők sem voltak elkényeztetve! Ők a tárgyi tudás átadásán kí­vül, mindig törekedtek arra a pluszra, melyet ma erkölcs, hit, hazafiság címszavak alatt értünk... Az oldott hangulatú csevegés után megkoszorúz­tuk Bajza József emléktáblá­ját iskolánk bejáratánál, egy­ben néma főhajtással adóz­tunk elhunyt igazgatóink, ta­náraink emlékének. Az iskolai programot csalá­dias bankett követte, a késő éj­szakai órákig folyt az emléke­zés vidám nótaszóval, fehér asztalok mellett. „Közfelkiáltással” elhatá­roztuk, hogy ezentúl ötéven­ként rendszeresen találko­zunk, hiszen már — sajnos — hatványozottan kell szá­molnunk az idő múlásával. Köszönet a lelkes és önzetlen szervezőknek a felejthetetle­nül szép nap kincseiért! Brezovich Károly Vác Az „alkotmány bástyái” kife­jezés nem véletlen; a nemze­ti szabadság és függetlenség erődrendszere volt a magyar alkotmány (nem az, amit ma annak neveznek), amelynek falai mögé húzódtunk, ami­kor kielégíthetetlen étvágyú hatalmak akartak elnyelni. Ezért állt a jog általában és a közjog különösen minden magyar köznemesi — bátran mondhatjuk: értelmiségi — nemzedék érdeklődésének homlokterében. Márpedig jogtudomány nincs rórfiai jog nélkül. A római jog pe­dig Leges Duodecim Tabula- rum-tól („tizenhét táblás tör­vény”) Justinianus Pandektá- iig és Digestáiig latinul író­dott. Ez a kristálylogikájú jogépítmény minden árnya­latában lefordíthatatlan. Az a jogász, aki nem tudja ere­detiben olvasni a római jo­got, jogérzékben, fogalmi tisztánlátásban és differenci­álási képességben veszít. (Folytatjuk) Thököly Imre levele a vármegyéhez A Thököly Imre vezette kuruc felkelés 1682-ben érte el legnagyobb sikereit. A fejedelem abban az évben nyer­te el Zrínyi Ilona kezét — és ezzel jelentős számú támo­gató, a hatalmas vagyonról nem is beszélve Kassa be­vétele pedig lehetővé tette, hogy Felső-Magyarorszá- gon megkezdje önálló államának kiépítését. Thököly fennhatósága 13 vármegyére terjedt ki, ezt szentesítet­te a császárral kötött béke is, de a fennhatósága alá tartozó területekkel szomszédos megyékben is megpró­bálta éreztetni hatalmát. Katonái gyakran betörtek többek között Pest vármegye területére is. A várme­gye közgyűlése 1682. december 17-én Losoncon ülése­zett. Elhatározták, hogy levelet írnak a fejedelemnek, kérve: „mérsékelje a megyében a katonák bekvártélyozá- sát, s akadályozza meg, hogy a katonák a népet zsarol­ják és kifosszák. ”A másik napirendi pont Thököly Pest megyéhez írott levele volt. Arra utasította a várme­gyét, hogy küldje el követeit 1683. január 11-ére Kas­sára, tíz általa összehívott rendi gyűlésre. A vármegye Csemiczky Gáspár jegyző és Sipos János személyében ki is jelölte a küldöttségeket. A kassai gyűlésen elsősor­ban az adózásról volt szó, Thököly csak fenyegetőzé­sek hatására tudta rábírni a megyéket, hogy megad­ják a kért 50 ezer forintot. Nógrád, Hont, Pest, Árva, Liptó és Zólyom vármegye együtt tartozott fizetni 10 ezer aranyforintot, az összeget a megyéknek maguk­nak kellett egymás között felosztani. Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents