Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-11 / 289. szám
§ PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. DECEMBER 11., SZOMBAT J Király László Visszapillantó tükör AZ UTOLSÓ És elrejtőzöm végleg az arcokon, mint régi mezsgye térdig-hóban, vércsepp feneketlen tóban, s mondjuk végképp a szomorút, mintha lett volna még egy út, nem csak ez az egy: ne bánts! — ne bánts! — ne halj meg; magaddal se ránts... A félelem s a bizakodás fölébred, elalszik, riad: páncélosok nehézgéppuskái ugatnak éjfél körül, s amikor már mindenki alszik, elhúznak ismeretlen hanggal a hitetlenkedő városnegyed fölött soha nem hallott helikopterek. Gépfegyver-sorozatok. Huszonhárom fiatal koporsó nagy tehergépkocsik rak- terén, útban a hősök temetője felé — gyertyák a könyvesbolt kirakatában száz-számra, ezer-számra. A DIKTÁTOR MINDEN KÖNYVÉT ELÉGETTÜK. ÓVJÁTOK A KIRAKAT ÜVEGEIT! A Bánffy-palota kapuján a halottak névsora, kézzel írva. Lobognak a frissen született napilapok. Az iszonyatos gyertya a villamos-sínek között — „ITT ÖLTÉK MEG...” Ágyúzás. Szüntelen csengő, aggódó-telefonok. (...) És két órával később a szomszéd román asszony futott haza a városból halálra vál- tan, hogy a Horea úton, a Met- ropol vendéglőnél lövik az utcai járókelőket a katonák, tankok mennek a központ felé — elkezdődött. Nem telt bele két óra, öt előtt húsz perccel hallgathattuk már a külvárosi negyedből, hogy pergőtűzként, sortűzropogással gyilkolják a fegyverek az embereket a belváros egyik szélétől a másik feléig. Utána halálos csend volt estig, s este nyolc előtt tíz perccel egyszerre megint ropogni kezdtek a fegyverek, akkor már jóval közelebbről, a Szamos szigeten-betontöm- bön túli térsége felől, és szemben velünk a négy magas tömbház lakói az ablakokból nagy „mítingezéssel” fütyültek, visítoztak, s kiabálták ösz- szevissza, hogy „gyilkosok”, ,„le Ceausescuval” stb. A délben még olyan „áhítattal” megcsodált betonfelírás — úgy, ahogy éppen a négy pengeblokk felé „nézett” a szigetről — asszonyok, gyermekek, családi otthonok puskaropogással vegyült „házi” kiabálásává lett alig néhány óra leforgása alatt Kitört a falak közül a szó, amit a falak között annyi esztendőn át mondtak és gondoltak. Naplótöredék (Részletek) Most pedig, december 22-én délelőtt az volt az iménti látvány az ablakomból, hogy rohamsisakos katonákkal megrakott katonaautók vonultak oszlopban a város felé a Sza- mos-parti úton, az elmúlt évtizedek leggyűlöletesebb-legvisz- szataszítóbb-legagyferdültebb európai diktátorának a tragiku- san-véresen-szennyesen utolsó „parádéjára”, s ha benn a házban, a tévében nézem, hogy mi van az országban, ott mennek a „Megéneklünk, Románia” fesztivál évek óta vasárnap estékre programozott képei, amelyekben „hódolt az ország a szeretett vezető előtt”, idomított emberi testekkel formázva jelszavak, propagandaklisék. dicsőítések betűit a hím- zéses-motívumos-virágmintás embermasszában, összevont kórusok vezetődicsőítő harsogása mellett, egy tömbház nagyságúra kivetített vezetőarckép alatt, amely vezetőarckép örökifjú derűvel mosolyog, és kétfelől az előírásoknak megfelelően két füle látszik. Hosszú napok, évek, hónapok, esztendők óta bel- ügyünk volt ez a „kép”, az örökösen függetlennek harsogott- hadonászott ország belügye, de most a leggyilkosabb halálmasinával grasszáló hatalommal szemben is beavatkozott az ország belügyeibe a nép. A dicső géniusznak, a nemzet hősének, aki Románia történelmének legragyogóbb korszakát teremtette meg aranykorként, most már belefér az élete abba a három szóba, hogy „pantofar — secretar — macelar: suszter — titkár — mészáros". Délben pedig jön a hír, hogy a főtéren ünnepel a tömeg, egyetlen katona nincsen sehol, s a tegnap délutáni első vérontás helyén, a Metropol vendéglő melletti járdán gyertyák égnek egy nagy virágkoszorú gyűrűjében a fagyott- megszáradt vértócsán... Ezúttal is beigazolódott, hogy kinek-kinek a halála általában olyan, amilyen az élete volt. A Ceausescu-korszak vége is éppen olyan, amilyen az egész korszak volt. És az egészben ez a legnagyobb történelmi igazságtétel: nem kellett kivárni, míg elviszi a „tisztességes” halál kellő „végtisztességgel”, hanem elvitte hatalma teljében és csúcsán pillanatok alatt, egyetlen visszaütő csapással az a hatalmas erő, amelyet ő maga gyűjtött-feszí- tett maga ellen hosszú évek teljhatalmú erejével, még az utolsó utáni percekben is a leg- kihívóbban demonstrálva szét- törhetetlennek képzelt hatalmát. S a déli harangszó előtt tíz perccel a televízió, az ország óriási vakablaka, amely soha nem engedett kilátást a világra, soron kívül adást kezd, „megnyílik”, és a bukaresti fiatal felkelők tömege tölti be az eddig kétszemélyes képernyőt, és Ion Caramitru meg Mircéa Dinescu, egy színész és égy költő bejelenti, hogy győzött a román nép és a nemzetiségek harca, a hadsereg a nép mellé állt, a diktátor elmenekült. Alig látom szemem előtt a betűket. .. A többi most már ettől az órától kezdődően új történelem. Új történelmünk nekünk is, „együtt élő” nemzetiségnek, s bár fel lehet tenni újból a kérdést, hogy „mi a távlat, a jövő?”, talán lehet remélni végre, a „kérdés” hetvenesztendei megoldhatatlansága után, hogy a kérdőjelek ezután már nem lesznek szaggató kampók. Szabó Gyula H ol is kezdjem? Hogy ne túl messziről. Talán advent 3. vasárnapján. Tehát dec. 17. déli fél kettő. Ebédnél ülünk, meg- csörren a telefon, feleségem veszi föl a kagylót. Valami Ildikóval beszélget, aztán már csak hallgatja a távoli barátnő hangját, és sápad. Mi van? Mert közben a vonal megszakad. (Szokva vagyunk vele.) Tehát Bárá- nyiék hívtak, annyit szeretnének közölni, míg lehet, hogy Temesváron a tömeg ellepte az utcákat, beverte a kirakatokat, égeti a Ceausescu-könyveket. És igen, Tőkés Lászlót az éjjel elvitték, úgy tudják, valamikor kettő és három között rakták kocsira, azóta sem tudnak semmit róla. Közben újra a telefon, ugyanaz a parancsolóan zaklatott női hang. A város (Temesvár) tele van pajzsos, gumibotos zsarukkal, és vízágyúkészültség (ma' tudjuk, mindez röhej, civil játékszer), kinnebb pedig katonaság készülődik, valami páncélosok is (akkor még nem tudtuk, hogy ebből is „többféle” lehet). Any- nyit még elmond, hogy ő tegnap elkísérte a László feleségét egy nőgyógyászhoz, merthogy veszélyeztetett terhes, és ugye napok óta ott az az iszonyú cirkusz, már-már állóháború a református parókia körül. Még valami olyasmit közöl, hogy délután fölhívta egy néptanácsi akárki, aki ismeri őket (mármint Bárányiékat), és az is érdeklődött az asszonyka hogyléte felől. Ez most itt ki a fenét érdekel, fő, hogy jól van. Vagy nincs jól? De... Hanem mi ott ez az egész? Igen, ott járt tegnap Temesváron az angol nagykövet, ugyancsak László ügyében... És még mi volt ott a ház körül? Az, hogy a románok is ott álltak velük. A pap is (vagy papok). Miféle papok? A románok papja; de majd még próbál hívni... Most utólag csodálkozom magamon, hogy akkor hirtelen nem jutott eszembe, de hisz mindez nem telefontéma. Hanem belső elterelő hadmozdulatokként: ezek az angol nagykövetek, úgy látszik, addig nem fémek a bőrükbe, amíg meg nem lökdösi őket egy román zsaru, mert, ugye, a jó múltkoriban is ennek az elődjét, a Comea tanárnő háza közeliben... Persze, ha ezt is meglökdösik, akkor mindjárt vissza is hívják, hiszen nem képviselheti Angliát olyan nagykövet, akit valahol Kelet- Európában egy rendőr meglök- dösött. Ezekkel a marhaságokkal közben mintha a saját figyelmem próbálnám elterelni. Temesváron a református parókia 100 méternyire lehet a Dózsa- emlékműtől. Ahol ugye parasztvezért pirítottak. Most a városban betört kirakatok, vízágyúk. De lehet, már rég lövik a népet, s nem számít nekik, ki a román, ki a magyar. Jó, hát akkor szóljunk Annának, a László nővérének, hogy az éjjel elvitték a parókiáról őket. A Tőkés családot ekkorra már rég megedzették a szorongató hírek, tehát nem lesz különösebben nehéz. Közben újra telefon ugyanonnan; a vonal túlsó végén félig-gyerekhang mondja, Feri bácsiékat behívták azonnal a klinikára, sebesültek is vannak, és nagyon lőnek. Ezt este tízig ugyanaz a hang még kétszer elkiabálja nekünk. (Hogy megnyugodjunk?!) Feri bácsiék még mindig nem jöttek haza. (Nem is fognak, csak tova úgy hétfőn éjfél körül, akkor sem azért, mert befejezték, hanem mert kidőltek, mintegy 30 órán át végzett frontorvoslás után.) Tehát hétfőn éjszaka újra az Ildikó-hang: őrjöng; azóta hogy bementek, nem hallgatott rádiót, most elcsípett valamit, az egész Világ egy őrültek háza, kettő avagy három halottról beszélnek, ő százszámra látott halottakat, és ez csak egy töredéke lehet annak, ami van. Mondjátok meg mindenkinek, juttassátok ki valahogy a hírt. És vigyázzatok, nehogy magyar-ügy keveredjen belőle; itt a lakosság nagy többsége román. És a halottak, sebesültek többsége is... ő mindenestre addig rikácsolja ezt a szörnyűséget szerte az országba, amíg el nem szakad a drót. (Én akkor még effélét nemigen hittem lehetségesnek, de mit ád Isten, reggel — félszegen, hogy így meg úgy, és „meg nem erősített...” —, de csak bemondják nagyjából ezt a hírt a nyugati adók.) Na, de máris túl messze szaladtunk. Mert László. Hétfőn délelőtt azon gondolkodom, lássuk, egyszer még rá tudok-e hibázni ezeknek a logikájára? Mert valamikor, talán még a nyár végén hozták az ítéletet, hogy a rebellis papnak el kell hagynia Temesvárt, elhelyezték valahova egy észak-szilágysági kicsi faluba, valami Menyőbe. De ő nem akar elmenni. Tehát ennek a hatalomnak hátha még ennyiben sem sikerül eltérnie „szigorú meghagyásaitól”. Mindig is volt itt valami infantilis makacsság. E szerint a logika szerint, a marhák, Lászlóékat kiragadták a híveik közül, kocsiba tuszkolták, és meg sem álltak velük Menyőig. 300 km árkon- bokron át. Mert ők, ugye, megmondták, és akkor az úgy lesz. No és, ha már nincs ott a pap, akkor, szétszéled a ház körűiről az embergyűrű, és előtte még azt is megtudakolják, hogy az asz- szonyka hogy van. Mert ugye, rázós lesz az út. Az pedig, úgy látszik, most nincs benne a kalkulusban, hogy végzetes baj történjék velük. De lássuk. Kiténfergek a város szélire (Kolozsvár), integetek a kocsiknak, szerencsém van, fölvesz egy Dacia. Benne ősz úr, olyan magam korabeli, csak valahogy nagymérvű. Kiderül, történelem- tanár. Nahát. Akkor nézzük, mit szól Temesvárhoz. Igen, hallott valamit. Márpedig, jóember, ott baj van. Legyint, ugyan, egy nép, amelyik úgy érkezett a XX. századba, hogy egyetlen forradalma sem volt. Azért is tudnak ezek itt velünk azt csinálni, amit akarnak. <5 csak tudja. Minden mese, kitaláció. De ember, ott lőttek. Elkomorodik. Ezt először is nem hiszi. De ha mégis, akkor ez a rendszer összeomlik. Ha lőttek. Nocsak. Mondom, vigyázat. Peking. Nem szól, elrontottam a kedvit. Zilahon vagyunk, kitesz a kocsiból. Szaladok a postára, hátha a húgom tud valamit. Nem igaz... Kérdezetlenül, mintha csak tudná, hogy ezért jöttem: — Te, Pista, ez a Tőkés László itt van Me- nyőben. — Mondjad. — Az egyik kolléganőm, román, azt súgta a reggel, hogy az a ti papotok Menyőben van. Honnan tudja? Onnan, hogy tegnap (vagyis vasárnap) délután az ő férjét is behívták (sofőr), össze kellett szedni hirtelen a pártapparátust (a községit is), volt valami telex. (Aha, akkor huligánozták, fasiztázták le Temesvárt.) Este pedig, mikor vitte haza őket, mármint a falusi apparátust, hallotta, hogy sok egyéb mellett azt is feldolgozták a társasággal, hogy nagyon vigyázzanak, mert ez a Tőkés egy nagyon veszélyes „elem”. (Hajaj.). Persze, ott a faluban őrzi a rendőr, és közben az egész falüt a szekuritáte. (Egy kicsi megyének ekkora kitüntető feladat? Hogy is tudnak majd megbirkózni vele.) Na jó. Tehát a román sofőr érdeklődő típus. Fülelt, mit dörmögnek a kicsi elvtársak. Este hazatért, elmondta a feleségének az „újságot”, abban meg reggel addig sem állt meg a szó, míg megitták a cicseriborsós kávéjukat. Ez annyira hülye véletlen, hogy csak igaz lehet. Gyorsan hazatelefonálok; a fiamat érem el: te, az Abbé tényleg ott van, hívjad a Barta-lakást. (Apropó, Abbé: telefonközeiben majd minden családban fals neveket mondtunk. Ha megtudja, mármint Tőkés László, hogy nálunk ő ilyen házi használatra Abbé, talán csak nem haragszik meg reánk, ökumenikus vonzás, reméljük.) Szerencsém van, hamar kapok Kolozsvár felé menő kocsit, tehát megnyugodhatunk. Tán jó is, hogy odavitték, ott hátha inkább biztonságban van. (...) Csakhogy a világsajtó... A temesvári szörnyűségekhez ugyan még hozzá sem bűzöl, de azt tudni véli, hogy: Tőkés Lászlót a temesvári fogdában meggyilkolták. Tőkés Lászlót Moldovába vitték egy kicsi faluba. Tőkés Lászlót a Kárpátokban tartják fogva ismeretlen helyen. Tőkés Lászlót Menyőbe vitték, útközben szörnyen megkínozták, a karját eltörték, a felesége elvetélte a magzatot. Tőkés Lászlót a magyar határ közelében tartják fogva egy faluban. Kihallgatták őt is, a feleségét is, és mind a két gyerekét. (Ez megnyugtató, mert azokat ugyan bajosan hallgatták ki, a fiacskája 3 év körüli, a másik még meg sem született. Igaz, ezeknél sohasem lehetett tudni.) De mindez nekem ahhoz éppen elég volt, hogy már abban is kételkedjem, hogy Zilahon jártam. Éppen ezért (most már csak azért is a szerkesztőségi telefonon): föltárcsáztam Szilágy- somlyótól a Tövishátig minden valaha volt parittyás gyermekkori kapcsolatot. — Állandóan érdeklődjetek felőle, és bármit hallotok róla, mondjátok. Közben a Tőkés fiúk a Szamos mente felől, Dés irányában próbálják a rejteket megközelíteni. Nos. rendre befutnak a hírek: egy menyői legény biztosan állítja, hogy ott van, bár ők megesküdtek, hogy nem mondják senkinek... Egy Menyőből kiszármazott atyafit vasárnap nem akart beengedni a rendőr a faluba. Aztán mégis. Ugyanannyira, hogy látta is azt a szép szál fiatal papot. Azelőtt hozták, a holmijukat beledobálták a sárba, onnan szedegette s cipelte be. Megvan, él. Aztán már azt is tudni vélték, hogy istentiszteletet tart, és így tovább. K özben eltelik a hét; álmatlan éjszakák; fegyverropo- gás, örömünnep és keserves gyász, szorongó aggodalom és bizakodás. Egy hét alatt a román társadalom nagyobbat lép előre, mint amennyit hátrált huszonöt vagy tán ötven esztendő alatt. Vasárnap (dec. 24.) este László nővére (telefonon): — Reggel menjünk Menyőbe. Hogy meghallgassuk az istentiszteletet (Karácsony első napja.) —- Jó, gondoljuk meg. — Benzin van, Az is valalmi. Éjszaka a tömbházaink körül vigyázó szolgálatot teljesítünk (merthogy itt meg ott megint lőttek), reám s a szomszédra háromtól kerül sor. Addig tehát nincs értelme lefeküdni. Negyed ötig egyetlen lövést hallunk (bagatell). A nagyobb baj az, hogy havazik. Baász Imre: Éget a félelem UI. (1990) Szilágyi István Karácsony Menyőben
