Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-01 / 280. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1993. DECEMBER 1.. SZERDA A főváros tövében: Nagykovácsi Soha el nem múló fájdalom — A polgármester úr csak hétfőn lesz bent — válaszolja a telefonban kérdésemre a nagykovácsi községházáról egy női hang. — Az otthoni telefonszámát pedig nem áll módomban megadni — teszi hozzá. — Köszönöm, nem is kérem, már megtaláltam a telefonkönyvben — felelem kissé csodálkozva. — De hiába hívja, mert ilyenkor a főiskolán van — igyekszik meggyőzni a hang arról, hogy hétfő előtt már semmiképpen sem tudom elérni a falu első emberét. Ehhez képest tíz percen belül már meg is beszéltem egy találkozót Schmidt Imre polgármesterrel másnap délelőttre. — Eredendően nem vagyok nagykovácsi — kínál hellyel az otthonában a polgármester. — De ügy ismerem a települést, mint a tenyeremet. 1945 októberében kerültem ide. Emlékszem még a svábokra is, akiknek csak ’46 májusában kellett elhagyniuk a falut. Alig maradhatott néhány család. Akikre ráfogták, hogy volksbundisták voltak; azokat vitték. — S kiket hoztak a helyükre? — Az első nagyobb hullám, körülbelül nyolcvan család Bessenyőtelekről érkezett, Heves megyéből. Persze a szegényebbek jöttek — teszi hozzá —, akiknek elég volt egy házat, s némi földet ígérni ahhoz, hogy elhagyják az otthonukat. — Aztán — egészíti ki a szavait a felesége, aki szintén letelepedett az asztalhoz — ne hagyd ki a felvidékieket sem, ahonnan mi is származunk... — Persze, de mi előbb jöttünk, az andódiak csak a második hullámban érkeztek, 47-ben. A polgármester szavaiból aztán a háború utáni települések „szokásos” története kerekedik ki. A földosztás után következett a téeszesítés, majd a téeszek összevonása. Igaz, a falu iskoláját nem körzetesítették, s a közigazgatást sem vonták ösz- sze. Talán a település viszonylagos földrajzi elzártsága, illetve a folyamatos lélekszám-növeke- dés miatt. Az ismét csak a polgármester feleségének a szavaiból derül ki, hogy Schmidt Imrét a forradalom leverését követően tíz évnyi börtönbüntetésre ítélték, amiből hat évet le is kellett ülnie. A nagykovácsiak választása nyilván múltja miatt esett rá s talán azért is, mert már. a választások küszöbén a pártok összefogására tette a hangsúlyt, nem a különbségekre. Ő maga MDF—SZDSZ— KDNP-támogatással jutott be a községházára. — Azt hiszem — tér át a polgármester a ’90 utáni események taglalására — ellenfeleink sem állíthatják, hogy nem értünk el eredményeket. Alig néhány hónappal megválasztásom után már egy ezer vonalas telefonkonténert sikerült szereznünk. Az addigi „kurblizósrendszer" helyett Budapesthez csatoltak bennünket — legalábbis a telefon szempontjából. — Elárulja a receptet? — kérdezem. — Azt hiszem szívesen hasznosítaná más polgár- mester is... — Sajnos, ez a recept csak egyszer volt alkalmazható. Valamelyik belső budapesti kerületben fölszabadult egy konténer, s az egyik képviselőtársunk kihasználta a postával való jó kapcsolatát... Ezenkívül vízvezetéket építettünk, ’91-ben gázt vezettünk, most pedig a csatornázáson van a sor. Az eredmények látványosak, de azért tennivaló is akad még a faluban, folytatja a polgármester. Földárverés például még egy sem volt, ugyanis mielőtt kiírták volna, az egyik nagykovácsi polgár följelentette a té- eszt, mivel véleménye szerint jogtalanul parcelláztak földeket. Amíg a perben nem születik ítélet, addig nem lesz árverés, amíg nem lesz árverés, addig nem rendeződnek a tulajdonviszonyok, s amíg nem rendeződnek a tulajdonviszonyok, addig a komoly beruházók elkerülik a falut. Nem sikerült például azt a német céget sem megnyerni, amelyik kezdetben ugyancsak érdeklődött egy legelő iránt, amelyen golfpályát szeretett volna építeni. Ez ellen egyébként a környezetvédők is tiltakoztak, állítva, hogy Nagykovácsiban egy ilyen létesítmény több kárt okozna, mint amennyi hasznot hajtana. — Ebben lehet valami igazság — szakítom meg a polgár- mestert —, hiszen a falu egy szűk völgyben fekszik, s azt hiszem, éppen azért vonzó, azért települnek ki számosán Budapestről ide, mert nincs annyira beépítve mint a főváros, s ennek következtében a levegője is jobb... — A golfpályához előbb- utóbb valóban építenének egy panziót, — válaszolja Schmidt Imre — ami növelné a település beépítettségét, ám egyben munkahelyeket teremtene, s a bevételéből valamiféleképpen bizonyára jutna a falunak is. A pénzt pedig volna mire költenünk. Valamit valamiért... Búcsúzóul megemlítem a polgármesternek az előző napi telefonbeszélgetésemet a hivatalával. . — Ó, ez egy félreértés lehetett — mosolyodik el. — Bizonyára arra gondolt a hölgy, hogy Zupán Tibor alpolgármestert keresi, aki főállásban vesz részt a település irányításában. Megválasztásom után ugyanis egészségi állapotomra való tekintettel azt kértem a testülettől, hogy csak társadalmi megbízottként lehessek polgármester. .. * A katolikus papiak ajtaját egy fiatal, munkásruhába öltözött férfi nyitja ki csengetésemre. Az épületben többen is tevékenykednek, festenek, mázolnak. — Nem akarom lerobbant állapotban itthagyni az épületet az utódomnak — magyarázza Orbán György plébános, akit az egyik belső szobában találok meg. — Tudja, jövőre mindenképpen visszavonulok. Mit gondol, hány évesen? Kérdően nézek rá, nem akarok találgatni. — Nyolcvankilenc éves vagyok — mondja mosolyogva. — Ezért már tavaly nyugdíjba mentem, de a bíboros úr kérte, maradjak még egy évet, amíg az utódomat megtalálják. — S mennyi ideig szolgált Nagykovácsiban ? — 1968-ban kerültem ide. Egy jezsuita páter volt akkor itt, sokáig egymás mellett miséztünk. Először csak 50—60-an vettek részt egy-egy' alkalmon, ma már vasárnaponként kétszer is megtelik a 250 férőhelyes templom. — Gondolom, itt sem számított jó pontnak, ha valaki templomba járt... — Nemigen... A falu elején volt egy Mária-szobor, a kommunisták még azt is leverték. De aztán enyhült az elszántságuk, ma már ismét a helyén van. Az iskolában viszont még mindig nincs hitoktatás. Nem azért, mert nem lehet, inkább azért, mert „mit lehet tudni”-ala- pon csak 40-50 hittanost írattak be a szülők. Öt csoportban tartok nekik órákat, itt a papiakban. — De azért — kockáztatom meg — talán már erővel sem bírná a sok hittanórát... — Az nem volna probléma, van segítségem. Temetni már most sem én járok. — Láttam — mondom neki, amikor kikísér —-, hogy szépen rendbe van hozva a templom. — Szerencsére a kitelepített svábok, akik visszajárnak, segítik a falut. Negyvenháromezer márkát adtak a célra. Voltak más forrásaim is, így aztán ezt sem hagyom rossz állapotban az utódomra. — És sok sváb visszajár? — Az idősebbek, akiknek a szülei még itt haltak meg, akik személyes emlékekkel kötődnek Nagykovácsihoz, azok igen. A fiatalok-viszont nem nagyon jönnek. Az iskolába eredetileg csak a B. Szatmári Lajos által írt „Nagykovácsi rövid története” című könyvecskéért megyek be. (A polgármester ajánlotta.) Ha már itt vagyok, gondolom, benézek az igazgatói irodába is. Szálkái Tibomé igazgatóhelyettest találom bent. Őtőle tudom meg, hogy az intézmény 1978-tól épült, s csak néhány évvel ezelőtt fejezték be. Iskola persze régebben is volt Nagykovácsiban a mostanival szemben, az út túloldalán, ám az élet- veszélyessé vált. — S ez — kérdezem —, ahogy szokták mondani, minden igényt kielégít? — Hát, nem egészen — feleli az igazgatóhelyettes. — Gyermekorvosi szobát elfelejtettek építeni, s két osztálynak egyszerre kell tornaórát is tartani. A 18 osztályos iskolában körülbelül négyszáz gyermek tanul, tudom meg Szálkámétól. Itt tanul a Földművelési Minisztérium tulajdonában lévő volt Tisza-kastélyban elhelyezett 30-40 gyermek is. Az ország minden részéből jött általános iskolás korú erdész-gyermekekről van szó, akik csak így tudnak iskolába járni. Persze, mint mindegyik iskola, ez is több pénzt tudna költeni — ha volna. A minisztériumtól kapott „fejkvótá”it az önkormányzat egészíti ki, s ehhez jön még a pályázatok révén nyert pénz, amely például a „kömye- zetgazda” órák tartását teszi lehetővé. — A kömyezetgazdák — magyarázza kérdezés nélkül az igazgatóhelyettes — környezetkultúrát, -esztétikát és -védelmet tanulnak, már alsóban is; 1,7 millió forintot kaptunk rá. * „Talán az is megérthető, hogy a ma már egy nyelvet beszélő, de az ország különböző vidékének több száz településéből idetalált, régi életformákat, szokásokat, hagyományokat az új környezetben gyorsan levetkőző, igen különböző családokból az eltelt 45 év alatt sem lett legalább hasonlóan gondolkodó közösség. ” A többszörösen összetett mondatot B. Szatmári Lajos helytörténész munkájában találom, amit az iskolából Ahol az országút véget ér kilépve, a kocsiban azonnal lapozgatni kezdtem. S, hogy ez mennyire így lehet, azt Bayer Antal sváb gazda házában azonnal megtapasztalhattam. A mondatot olvasva ugyanis kíváncsi lettem, vajon a maradék svábok „megemésztették-e” a több mint negyven évvel ezelőtt történteket. Az egyik üzletben arra kérem a kiszolgálót, nevezzen meg valakit, akinek annak idején nem kellett elhagynia a községet. Bayerék otthona szegényes, a mestergerenda ma is látszik, a bútorok sokféle stílusúak. — Azokat a napokat soha sem fogom elfelejteni -— meséli Bayer Antal felesége. — Két gyermekkel kellett elhagynunk az otthonunkat. Bejött egy bes- senyőteleki — mondja a nevét — s csak annyit mondott, hogy most már ő a ház gazdája. „Mit csinált maga itt, hogy most már itt akar lakni?” kérdeztem tőié, de ő csak annyit felelt, hogy „Mars ki!" — S hogy-hogy önöket nem vitték el Németországba? — Volt itt egy postáskisasz- szony, aki összeírta, hogy ki milyen anyanyelvűnek vallja magát. Jóban voltam vele, ezért megsúgta, hogy aki németnek mondja magát, azt el fogják vinni. Nohát én akkor is magyarnak mondtam volna magam, ha azért visznek el. Apám magyar volt, anyám német. Vimola Károly felvételeit — No és a fogság... — egészíti ki a kevés szavú félje. — Persze, hiszen amikor kizavarták a községből a németeket, a férjem éppen francia fogságban volt. Amikor visszajött, már hiába keresett a régi otthonában... — S miért éppen ebbe a kis házba kerültek? — Az udvar hátsó részében lakott apám, ő kérte, hogy meg- vehessük az utcai részt, ahonnan szintén kitelepítették az ottaniakat. — S kaptak kártérítést a régi házuk után? — Amit kaptunk, az egy koporsóra sem elég. Ezt szó szerint értse, ugyanis nemrég volt egy temetés a családban, ami több mint 36 ezer forintba került. Vagyis többe, mint ameny- nyi kártérítést kaptam. — S megvan még a régi házuk? — Meg, hogyne. Ősszel megnéztem, s az új gazda — mondja érezhető indulattal a hangjában az asszony — rám kiabált, hogy mit bámulok. Mondtam neki, hogy én hazanézek. Félje nyugtalanul mozdul. — Minek ezekről a dolgokról beszélni? — mondja. — Ezek már mind elmúltak. Az asszony nem hagyja magát. — Elmúltak, de a szívünkből sosem múlnak el. Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Nagykovácsi aránylag kis települése több kul- túrtörténetileg értékes emléket őriz, jóllehet a legújabb Műemléki Jegyzék ma csak hármat tart nyilván, és azokat is „műemlék jellegű” besorolásban. Mi itt az igényes (rokokó-empi- re) berendezésű, szép, barokk római katolikus templom mellett most a hozzátartozó plébániaházra szeretnénk felhívni a figyelmet, illetve a helyéhez kötődő művelődéstörténeti adatra és a falában elhelyezett régészeti emlékekre. Az egyszerű, földszintes, klasszicista épület — udvarán a dór-oszlopos tornáccal — már átépítés eredménye, mivel tudjuk, hogy 1715 óta van Nagykovácsin önálló plébánia, ahol 1797—-1808-ig volt plébános Fejér György, a későbbi egyetemi tanár majd a régi egyetemi könyvtár igazgatója. Az ő munkája a Codex diplomatics Hungáriáé. E 43 kötetre teijedő műben Fejér régi magyar okleveleket jelentetett meg először nyomtatásban és ez hosszú ideig a történészek legfontosabb forrása volt. Munkáját akkor tudjuk igazán értékelni, ha tekintetbe vesszük, hogy a középkori kézírásos latin oklevelek olvasása napjainkban is speciális szaktudást igényel. Fejér tehát az okleveles kutatáson alapuló történelemtudománynak egyik jelentős úttörője volt. Visszatérve a pélbániaházhoz: egyik ablakrácsán még évekkel ezelőtt látható volt az 1841 évszám, amely a ház újraépítésére vagy átépítésére utal. E feltevésünket támasztja alá, hogy 1842-ben négy római kori feliratos és domborműves követ (képünkön) helyeztek el a nyilván átépítés alatt álló pélbánia falában. Mind a négy kőemlék (egy oltárkő és három sírtábla) Nagykovácsi területén került elő, ami a mai település római kori lakottságát bizonyítja. A község területén később napvilágra került római kori leleteket- már a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezték el. Pamer Nóra Kisdiákok Nagykovácsiban
