Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-01 / 280. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1993. DECEMBER 1.. SZERDA A főváros tövében: Nagykovácsi Soha el nem múló fájdalom — A polgármester úr csak hétfőn lesz bent — válaszolja a te­lefonban kérdésemre a nagykovácsi községházáról egy női hang. — Az otthoni telefonszámát pedig nem áll módomban megadni — teszi hozzá. — Köszönöm, nem is kérem, már megtaláltam a telefon­könyvben — felelem kissé csodálkozva. — De hiába hívja, mert ilyenkor a főiskolán van — igyek­szik meggyőzni a hang arról, hogy hétfő előtt már semmi­képpen sem tudom elérni a falu első emberét. Ehhez képest tíz percen belül már meg is beszéltem egy ta­lálkozót Schmidt Imre polgármesterrel másnap délelőttre. — Eredendően nem vagyok nagykovácsi — kínál hellyel az otthonában a polgármester. — De ügy ismerem a települést, mint a tenyeremet. 1945 októ­berében kerültem ide. Emlék­szem még a svábokra is, akik­nek csak ’46 májusában kellett elhagyniuk a falut. Alig marad­hatott néhány család. Akikre rá­fogták, hogy volksbundisták voltak; azokat vitték. — S kiket hoztak a helyükre? — Az első nagyobb hullám, körülbelül nyolcvan család Bessenyőtelekről érkezett, He­ves megyéből. Persze a szegé­nyebbek jöttek — teszi hozzá —, akiknek elég volt egy há­zat, s némi földet ígérni ah­hoz, hogy elhagyják az ottho­nukat. — Aztán — egészíti ki a sza­vait a felesége, aki szintén lete­lepedett az asztalhoz — ne hagyd ki a felvidékieket sem, ahonnan mi is származunk... — Persze, de mi előbb jöt­tünk, az andódiak csak a máso­dik hullámban érkeztek, 47-ben. A polgármester szavaiból az­tán a háború utáni települések „szokásos” története kerekedik ki. A földosztás után követke­zett a téeszesítés, majd a tée­szek összevonása. Igaz, a falu iskoláját nem körzetesítették, s a közigazgatást sem vonták ösz- sze. Talán a település viszonyla­gos földrajzi elzártsága, illetve a folyamatos lélekszám-növeke- dés miatt. Az ismét csak a pol­gármester feleségének a szavai­ból derül ki, hogy Schmidt Im­rét a forradalom leverését köve­tően tíz évnyi börtönbüntetésre ítélték, amiből hat évet le is kel­lett ülnie. A nagykovácsiak vá­lasztása nyilván múltja miatt esett rá s talán azért is, mert már. a választások küszöbén a pártok összefogására tette a hangsúlyt, nem a különbségek­re. Ő maga MDF—SZDSZ— KDNP-támogatással jutott be a községházára. — Azt hiszem — tér át a pol­gármester a ’90 utáni esemé­nyek taglalására — ellenfeleink sem állíthatják, hogy nem ér­tünk el eredményeket. Alig né­hány hónappal megválasztá­som után már egy ezer vonalas telefonkonténert sikerült szerez­nünk. Az addigi „kurblizós­rendszer" helyett Budapesthez csatoltak bennünket — leg­alábbis a telefon szempontjából. — Elárulja a receptet? — kérdezem. — Azt hiszem szíve­sen hasznosítaná más polgár- mester is... — Sajnos, ez a recept csak egyszer volt alkalmazható. Va­lamelyik belső budapesti kerü­letben fölszabadult egy konté­ner, s az egyik képviselőtár­sunk kihasználta a postával való jó kapcsolatát... Ezenkí­vül vízvezetéket építettünk, ’91-ben gázt vezettünk, most pedig a csatornázáson van a sor. Az eredmények látványosak, de azért tennivaló is akad még a faluban, folytatja a polgármes­ter. Földárverés például még egy sem volt, ugyanis mielőtt kiírták volna, az egyik nagyko­vácsi polgár följelentette a té- eszt, mivel véleménye szerint jogtalanul parcelláztak földe­ket. Amíg a perben nem szüle­tik ítélet, addig nem lesz árve­rés, amíg nem lesz árverés, ad­dig nem rendeződnek a tulaj­donviszonyok, s amíg nem ren­deződnek a tulajdonviszonyok, addig a komoly beruházók elke­rülik a falut. Nem sikerült pél­dául azt a német céget sem megnyerni, amelyik kezdetben ugyancsak érdeklődött egy lege­lő iránt, amelyen golfpályát sze­retett volna építeni. Ez ellen egyébként a környezetvédők is tiltakoztak, állítva, hogy Nagy­kovácsiban egy ilyen létesít­mény több kárt okozna, mint amennyi hasznot hajtana. — Ebben lehet valami igaz­ság — szakítom meg a polgár- mestert —, hiszen a falu egy szűk völgyben fekszik, s azt hi­szem, éppen azért vonzó, azért települnek ki számosán Buda­pestről ide, mert nincs annyira beépítve mint a főváros, s en­nek következtében a levegője is jobb... — A golfpályához előbb- utóbb valóban építenének egy panziót, — válaszolja Schmidt Imre — ami növelné a telepü­lés beépítettségét, ám egyben munkahelyeket teremtene, s a bevételéből valamiféleképpen bizonyára jutna a falunak is. A pénzt pedig volna mire költe­nünk. Valamit valamiért... Búcsúzóul megemlítem a polgármesternek az előző napi telefonbeszélgetésemet a hivata­lával. . — Ó, ez egy félreértés lehe­tett — mosolyodik el. — Bizo­nyára arra gondolt a hölgy, hogy Zupán Tibor alpolgármes­tert keresi, aki főállásban vesz részt a település irányításában. Megválasztásom után ugyanis egészségi állapotomra való te­kintettel azt kértem a testület­től, hogy csak társadalmi meg­bízottként lehessek polgármes­ter. .. * A katolikus papiak ajtaját egy fiatal, munkásruhába öltözött férfi nyitja ki csengetésemre. Az épületben többen is tevé­kenykednek, festenek, mázol­nak. — Nem akarom lerobbant ál­lapotban itthagyni az épületet az utódomnak — magyarázza Orbán György plébános, akit az egyik belső szobában találok meg. — Tudja, jövőre minden­képpen visszavonulok. Mit gon­dol, hány évesen? Kérdően nézek rá, nem aka­rok találgatni. — Nyolcvankilenc éves va­gyok — mondja mosolyogva. — Ezért már tavaly nyugdíjba mentem, de a bíboros úr kérte, maradjak még egy évet, amíg az utódomat megtalálják. — S mennyi ideig szolgált Nagykovácsiban ? — 1968-ban kerültem ide. Egy jezsuita páter volt akkor itt, sokáig egymás mellett mi­séztünk. Először csak 50—60-an vettek részt egy-egy' alkalmon, ma már vasárnapon­ként kétszer is megtelik a 250 férőhelyes templom. — Gondolom, itt sem számí­tott jó pontnak, ha valaki temp­lomba járt... — Nemigen... A falu elején volt egy Mária-szobor, a kom­munisták még azt is leverték. De aztán enyhült az elszántsá­guk, ma már ismét a helyén van. Az iskolában viszont még mindig nincs hitoktatás. Nem azért, mert nem lehet, inkább azért, mert „mit lehet tudni”-ala- pon csak 40-50 hittanost írattak be a szülők. Öt csoportban tar­tok nekik órákat, itt a papiak­ban. — De azért — kockáztatom meg — talán már erővel sem bírná a sok hittanórát... — Az nem volna probléma, van segítségem. Temetni már most sem én járok. — Láttam — mondom neki, amikor kikísér —-, hogy szépen rendbe van hozva a templom. — Szerencsére a kitelepített svábok, akik visszajárnak, segí­tik a falut. Negyvenháromezer márkát adtak a célra. Voltak más forrásaim is, így aztán ezt sem hagyom rossz állapotban az utódomra. — És sok sváb visszajár? — Az idősebbek, akiknek a szülei még itt haltak meg, akik személyes emlékekkel kötőd­nek Nagykovácsihoz, azok igen. A fiatalok-viszont nem na­gyon jönnek. Az iskolába eredetileg csak a B. Szatmári Lajos által írt „Nagykovácsi rövid története” című könyvecskéért megyek be. (A polgármester ajánlotta.) Ha már itt vagyok, gondolom, benézek az igazgatói irodába is. Szálkái Tibomé igazgatóhe­lyettest találom bent. Őtőle tu­dom meg, hogy az intézmény 1978-tól épült, s csak néhány évvel ezelőtt fejezték be. Iskola persze régebben is volt Nagyko­vácsiban a mostanival szem­ben, az út túloldalán, ám az élet- veszélyessé vált. — S ez — kérdezem —, ahogy szokták mondani, min­den igényt kielégít? — Hát, nem egészen — fele­li az igazgatóhelyettes. — Gyer­mekorvosi szobát elfelejtettek építeni, s két osztálynak egy­szerre kell tornaórát is tartani. A 18 osztályos iskolában kö­rülbelül négyszáz gyermek ta­nul, tudom meg Szálkámétól. Itt tanul a Földművelési Minisz­térium tulajdonában lévő volt Tisza-kastélyban elhelyezett 30-40 gyermek is. Az ország minden részéből jött általános iskolás korú erdész-gyermekek­ről van szó, akik csak így tud­nak iskolába járni. Persze, mint mindegyik isko­la, ez is több pénzt tudna költe­ni — ha volna. A minisztérium­tól kapott „fejkvótá”it az önkor­mányzat egészíti ki, s ehhez jön még a pályázatok révén nyert pénz, amely például a „kömye- zetgazda” órák tartását teszi le­hetővé. — A kömyezetgazdák — magyarázza kérdezés nélkül az igazgatóhelyettes — környe­zetkultúrát, -esztétikát és -védel­met tanulnak, már alsóban is; 1,7 millió forintot kaptunk rá. * „Talán az is megérthető, hogy a ma már egy nyelvet beszélő, de az ország különböző vidéké­nek több száz településéből ide­talált, régi életformákat, szoká­sokat, hagyományokat az új környezetben gyorsan levetkő­ző, igen különböző családok­ból az eltelt 45 év alatt sem lett legalább hasonlóan gondolko­dó közösség. ” A többszörösen összetett mondatot B. Szatmári Lajos helytörténész munkájá­ban találom, amit az iskolából Ahol az országút véget ér kilépve, a kocsiban azonnal la­pozgatni kezdtem. S, hogy ez mennyire így lehet, azt Bayer Antal sváb gazda házában azonnal megtapasztalhattam. A mondatot olvasva ugyanis kí­váncsi lettem, vajon a maradék svábok „megemésztették-e” a több mint negyven évvel ez­előtt történteket. Az egyik üzletben arra ké­rem a kiszolgálót, nevezzen meg valakit, akinek annak ide­jén nem kellett elhagynia a köz­séget. Bayerék otthona szegényes, a mestergerenda ma is látszik, a bútorok sokféle stílusúak. — Azokat a napokat soha sem fogom elfelejteni -— mesé­li Bayer Antal felesége. — Két gyermekkel kellett elhagynunk az otthonunkat. Bejött egy bes- senyőteleki — mondja a nevét — s csak annyit mondott, hogy most már ő a ház gazdá­ja. „Mit csinált maga itt, hogy most már itt akar lakni?” kér­deztem tőié, de ő csak annyit felelt, hogy „Mars ki!" — S hogy-hogy önöket nem vitték el Németországba? — Volt itt egy postáskisasz- szony, aki összeírta, hogy ki milyen anyanyelvűnek vallja magát. Jóban voltam vele, ezért megsúgta, hogy aki né­metnek mondja magát, azt el fogják vinni. Nohát én akkor is magyarnak mondtam volna ma­gam, ha azért visznek el. Apám magyar volt, anyám né­met. Vimola Károly felvételeit — No és a fogság... — egé­szíti ki a kevés szavú félje. — Persze, hiszen amikor ki­zavarták a községből a némete­ket, a férjem éppen francia fog­ságban volt. Amikor visszajött, már hiába keresett a régi ottho­nában... — S miért éppen ebbe a kis házba kerültek? — Az udvar hátsó részében lakott apám, ő kérte, hogy meg- vehessük az utcai részt, ahon­nan szintén kitelepítették az ot­taniakat. — S kaptak kártérítést a régi házuk után? — Amit kaptunk, az egy ko­porsóra sem elég. Ezt szó sze­rint értse, ugyanis nemrég volt egy temetés a családban, ami több mint 36 ezer forintba ke­rült. Vagyis többe, mint ameny- nyi kártérítést kaptam. — S megvan még a régi há­zuk? — Meg, hogyne. Ősszel megnéztem, s az új gazda — mondja érezhető indulattal a hangjában az asszony — rám kiabált, hogy mit bámulok. Mondtam neki, hogy én haza­nézek. Félje nyugtalanul mozdul. — Minek ezekről a dolgokról beszélni? — mondja. — Ezek már mind elmúltak. Az asszony nem hagyja ma­gát. — Elmúltak, de a szívünk­ből sosem múlnak el. Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Nagykovácsi aránylag kis települése több kul- túrtörténetileg értékes emléket őriz, jóllehet a legújabb Műemléki Jegyzék ma csak hármat tart nyilván, és azokat is „műemlék jellegű” besorolásban. Mi itt az igényes (rokokó-empi- re) berendezésű, szép, barokk római katolikus templom mellett most a hozzátartozó plébá­niaházra szeretnénk felhívni a figyelmet, illet­ve a helyéhez kötődő művelődéstörténeti adat­ra és a falában elhelyezett régészeti emlékekre. Az egyszerű, földszintes, klasszicista épü­let — udvarán a dór-oszlopos tornáccal — már átépítés eredménye, mivel tudjuk, hogy 1715 óta van Nagykovácsin önálló plébánia, ahol 1797—-1808-ig volt plébános Fejér György, a későbbi egyetemi tanár majd a régi egyetemi könyvtár igazgatója. Az ő munkája a Codex diplomatics Hungáriáé. E 43 kötet­re teijedő műben Fejér régi magyar oklevele­ket jelentetett meg először nyomtatásban és ez hosszú ideig a történészek legfontosabb for­rása volt. Munkáját akkor tudjuk igazán érté­kelni, ha tekintetbe vesszük, hogy a középko­ri kézírásos latin oklevelek olvasása napjaink­ban is speciális szaktudást igényel. Fejér tehát az okleveles kutatáson alapuló történelemtu­dománynak egyik jelentős úttörője volt. Visszatérve a pélbániaházhoz: egyik ablak­rácsán még évekkel ezelőtt látható volt az 1841 évszám, amely a ház újraépítésére vagy átépítésére utal. E feltevésünket támasztja alá, hogy 1842-ben négy római kori feliratos és domborműves követ (képünkön) helyeztek el a nyilván átépítés alatt álló pélbánia falában. Mind a négy kőemlék (egy oltárkő és három sírtábla) Nagykovácsi területén került elő, ami a mai település római kori lakottságát bi­zonyítja. A község területén később napvilág­ra került római kori leleteket- már a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezték el. Pamer Nóra Kisdiákok Nagykovácsiban

Next

/
Thumbnails
Contents