Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-08 / 286. szám

i PEST MEGYE1 HÍRLAP KULTÚRA 1993. DECEMBER 8., SZERDA 7 Aki a szétszórt köveket összehordta Zebegény Kós Károlyra emlékezett A római katolikus templom épülete fogadja a Zebegénybe érkezőt. Ajtaja nincs zárva, csak be kell nyitni az Isten há­zába — amit Kós Károly terve­zett... A duplakeresztű abla­kok üvegjein alig szűrődik be a fény, szinte semmit sem lát­ni a Körösfői-Kirsch Aladár tervezte freskókból. Sehol egy lélek. Mindenki az iskolában tartandó ünnepségen volna? A megtalált Kós-terv vonzásában... Zebegény 1170 lélekszámú te­lepülés (nyaranta háromszor ennyi), lakosai valamennyien katolikusok. A gyerekek nyolcvan százaléka hittanra jár. A német lakosságot Mária Terézia telepítette ide, a mai­ak őseit, akik önszántukból tisztességesen elmagyarosod- tak. (Már csak az öregek be­szélnek németül.) Mindezt a község plébánosától tudom meg. aki reverendában beszél­get az ünnepségre gyülekező híveivel — a Szőnyi István Ál­talános Iskolában. A Kós Károly születésének 110. évfordulójára rendezett kiállítást nézegetjük valameny- nyien. Lenyűgöző tárlat. (Anyaga majd a Magyar Építé­szek Kamarája és Szövetsége Kós-termébe kerül Budapes­ten, az Ötpacsirta utca 2-be.) Kós Károly 1908-ban ter­vezte a zebegényi templomot; 1914-ben szentelték fel. Az eredeti tervrajzokat nemrég ta­lálták meg; Esztergomi György helyi lakos, a kiállítás egyik rendezője fedezte föl a párókián egy mappában. Rend­kívüli leletnek minősül még az építész lányának, Kós Györ­gyinek a templomról — Kós Károly terve' nyomán — 1908-ban készített akvarellje Ezerkilencszázhetvenkettó't írtunk akkor; kilencéves fi­ammal jártuk Erdélyt. Na­gyon készülődtünk Sztátiá- ra, Kós Károlyt és legen­dás házát a „Bagolyvárat” szerettük volna látni. Föl­gyalogoltunk a vadregé­nyes útoú, de az épületet zárva találtuk. A kilencven­éves ember akkor már Ko­lozsvárott, a gyerekeinél la­kott. „Blokkházban”, be­tonrengetegben leltünk rá, kalotaszegi varottasokkal bélelt szobájában. Szép ar­cát néztem, gyönyörű rán­cai összeszaladtak, amint a kisfiam fejére tette a kezét. Ezt a képet őrzöm magam­ban róla, amíg csak élek. is. Azonnal melléjük sorolom a mai kisdiákok „műveit”: Mondi Ildikó második osztá­lyos tanuló itt látható különö­sen szép nyomatát. Fieszl Csa­ba és Pálos Rita (negyedike­sek) nevét jegyeztem még föl, akiknek a rajzai megragadtak. „A napkeletről jöttem, a nagy hegyek zúgó fenyvesek és kis faluk yilágából, ahol még álmodnak a szűkszavú ke­mény magyarok csudás álmo­kat, ahol még mesélnek fehér­hajú vén nótafák nagy régi időkről, elmúlt világról, elpor­ladt emberekről...” — idézte Kós Károly gyönyörű monda­tait Fieszl András az iskolai énekkar megnyitója után. El­mondták a gyerekek Áprily La­jos „A tetőn” című, Kós Ká­rolyhoz írt versét és Kányádi Sándor („Kós Károly portréja alá”) felemelő sorait. Idézték nemcsak az építészt, de az író és könyvkiadót is. A műsorszá­mokat egy-egy Kós-idézettel kapcsolták össze. Ha írt, ha épített — ugyanazt tette „Az embernek egyetlen és egy­séges történelmi tudata van — hangzott az egyik Kós-idézet — s ez nyilatkozik meg min­den szellemi tevékenységben: az írásban, képben, épületben, aszerint, hogy mikor mivel foglalkozik.” A kulturális programot a tár­latnyitás követte: Makovecz Imre építész a nagy elődöt, szellemi mesterét idézte meg beszédében, akihez gyakran el­járt Erdélybe a legnehezebb időkben is. — Kós Károly a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc után körülbelül harminc évvel született — mondta Makovecz Imre. — Felívelő korban, amikor meg­próbálták a szétszórt köveket összehordani, és az első világ­háborúig csudákat műveltek ebben az országban. Életének nagy állomásait érintve, az utolsó stádiumnál elidőzött: Az utolsó éjszakáit dübörög­ve, újra és újra elzuhanva rend­rakással töltötte. Befejezett le­veleket címzett meg. A halált augusztus 6-án (1977) „fogad­ta el”, mondván: „most már nem írhatok, nem olvashatok, nem beszélhetek többet”. Fe­kete atillában feküdt ravata­lán, a zsoltárok torokszakadva harsogtak fölötte. Nem volt szónok, aki kesergett volna. Ha valaki megkérdezné, hogy él-e Kós Károly ma is, csak azt felelhetném: igen, él. A magyar nemzet nagy lelkei mindig közöttünk vannak. Kós Károly azok közt is a legna­Zsögödi Nagy Imre rajza gyobbakhoz mérhető. Nem hi­ányozhat! Méltóbb környezetet A megnyitó után Salamin Fe­renc, Zebegény főépítésze ve­tített képes előadáson mutatta be a főtér most elkészített ren­dezési tervét. Soha méltóbb megemlékezést! A fiatal épí­tész kiindulási pontja és előké­pe Kós Károly és Lechner Ödön; mestere pedig Mako­vecz Imre — az ő iskolájában kapta meg mindazt, amit az egyetemen elhallgattak. Arról beszélt, a járda és az út ne mo­sódjon egybe, hogy az üzlet­ház elé árkádokat kell emelni, hogy az ipari lámpatestek he­lyére kandelábereket álmodik, öntöttvas padokat a főtérre az emlékmű köré. Madártávlat­ból mutatja be rajzain a leen­dő főteret, a zebegényiek távla­tát. Persze mindezt egyszerre nem lehet megvalósítani, mert az önkormányzatnak nincs eny- nyi pénze — mondja felszóla­lásában a polgármester —, de négy-öt év talán elegendő lesz a megújulásra. Csatornázáskor az útburkolatokat úgyis föl kell tömi, s akkor már nem be­tonoznak. A falu körül van véve kőbányákkal, illik is ide a kockakő. Csakhogy a megva­lósításhoz még meg kell nyer­ni a falu népét. A fiatal építész szájából többször elhangzik: „Hozzá illő, méltóbb képet...” Esztergomi György tői meg­tudom, az eredeti Kós Károly- nyomatokat az Építészeti Mú­zeumtól kölcsönözték, és az Országépítő Alapítvány támo­gatásával jöhetett létre a tárlat. Elnöke a belügyminiszterünk, Boross Péter. 1987-ben még szinte forradalmi tettnek szá­mított a Wekerle-telepen Kós Károly szobrának felállítása (Péterfi László .alkotása), amelynek ő volt a mecénása. Beszélgetésünk során kiderül, hogy Esztergomi György há­zát is Makovecz Imre tervezte — a falu szélén. Jó itt — mondja, s én elhiszem neki. Kós Károly-templomba jár, Makovecz-házban él, itt szer­keszti a „Zebegényi Tanút”, és tanúja annak is, hogy az apák dolgait hogyan folytatják az utódok. Onody Éva A zebegényi templom terve 1908-ból Megnyílt a Keve Galéria Magyar filmnapok Marosváráshelyen Hatvan képzőművész munkájá­ból — köztük számos Pest me­gyében élő festő, szobrász, gra­fikusművész műveiből válogat­tak a hétvégén megnyílt rácke­vei Keve Galéria rendezői. Mint arról lapunkban már hírt adtunk, Ráckevén a Kossuth ut­cai Keve Galéria létrejötte ma­gánkezdeményezés eredmé­nye, a helyi Detrich és Társa Kft. — Detrich László és fele­sége — művészetpártolását di­cséri. Magyar filmnapok lesznek de­cember 9. és 12. között Maros- vásárhelyen. A négynapos prog­ramot a Marcos megyei MA- DISZ és a győri Mediawave Nemzetközi Vizuális Művészeti Alapítvány szervezi. A marosvá­sárhelyi kulturális esemény ke­resztmetszetet ad a magyar film- művészetről az érdeklődőknek. A szemlén félszáznál több já­ték- , dokumentum- és rödivfil- met mutatnak be. A játékfilmek közül levetítik az 1958-ban ké­szült „Vasvirág”-ot, az 1970-ből való „Szerelme”-t, va­lamint az ugyancsak klasszikus­nak számító „Szegény legénye- ke”-t és a „Színbád”-ot. A felvo­nultatott dokumentumfilmek zöme a 80-a évek második felé­ből, illetve a 90-es évek elejéről valók. A seregszemle az anyaor­szág filmművészetének bemuta­tásán túl lehetőséget teremt a ha­tárokon túl élő magyar alkotók­nak is a bemutatkozásra. A vetí­téseken kívül sokféle kulturális program egészíti ki a rendez­vényt. Egyebek között filmes ta­lálkozókra, közönségtalálkozók­ra kerül sor. Könyv- és videokiállítás Hatodik alkalommal rendezi meg — ezúttal 1994. március 10—13. között — a Magyar Könyvszakmai Szövetség és az In- terbright a budapesti nemzetközi könyv-, video-, és könyvtári kiállítást. Az előkészületekről tegnap tartottak sajtótájékoztatót a szervezők. Balázs András, a kiállítás igazgatója elmodta: már az elmúlt évi könyvkiállítás jelentőségét is bizonyította, hogy az a ’96-os expó első hivatalos előrendezvényeként nyílt meg. Horváth Judit budakalászi tárlata után Pihenjünk meg egy kicsit A szokásostól kissé eltérő mó­don, talán épp ezért igen benső­séges hangulatban nyílt meg dr. Horváth Judit festőművész-ra­diológus orvos kiállítása Buda- kalászon, a Pomázi úti kultúr- házban. A kiállított alkotások hangulatát hűen visszaadták, s az élményt csak fokozták Tóth István lírai hangvételű szavala­tai és Buda Ádám koboz-, illet­ve tekerőlant-játéka. A művész Albert Schweitzer szavaira hivatkozik: — A kultú­ra lényege az egyén és a társada­lom erkölcsi tökéletesedése. Az élet tiszteletének erkölcse magá­ban foglalja mindazt, ami szere­tet, odaadás, fájdalomban való részvét, örömben való együttér­zés, és közös erőfeszítés formá­jában jelenik meg. S valóban, Horváth Judit képein a szeretet és szerelem, a gyermek, a virág, a fák, az állatok, de még a kö­vek is élnek. Szerinte a mai kép­zőművészetből hiányoznak az élet szépségeit megragadó alko­tások, a művek többször csak a lélek sebeit, fájdalmait fejezik ki. A kiállító művész ezt a hi­ányt szeretné „pótolni”. „Út a teljességhez” című ak­varellje szinte kiáltja, hogy új­szülöttnek joga van arra, hogy teljessé, tökéletesebbé válják, neki még lehetősége van a világ mocskainak elkerülésére. Ezt szimbolizálja a kisgyerek felfe­lé, a fény felé való törekvése. Ugyanakkor a művész nem feledi az élet nehézségeit, fájdal­mas oldalait sem bemutatni. De mindezt tisztelettel, örök opti­mizmussal, a fájdalmakat is ter­mészetességgel elfogadva teszi. Ilyen például a „Gyöngyvirág- világ...” című olajfestménye. A kép egyik oldalán fehér-zölden, élettel megtelve áll egy minde­nek felett lebegő gyöngyvirág, viszont a másik oldalán már iz­zó-vörös színű magmatenger csapkodja hullámait. Akvarellje­Út a teljességhez inek címei is igen kifejezőek: „Anyó”, vagy a tűz-víz sorozat­ból a „Naplemente... avagy haj­nal?”, illetve az „Örök körfor­gás”. Ezeknek a képeknek (ugyan tudattalanul) gyógyító hatásuk is van — mondja Horváth Judit —, hiszen ebben a nyugtalan, rohanó világban minden, ami megnyugtat, egy kicsit gyógyít is. Pihenjünk meg hát egy kicsit mi is. A kiállítás három héten át te­kinthető meg Budakalászon, a Pomázi úti kultúrházban. Szedlacsek Henrik Harmincéves a dunakeszi gimnázium Évharmadi dolgozatok bőrkötésben Majdnem egy hétig tartó ese­ménysorozat keretében ünnepel­tek nemrég a dunakeszi Randnó- ti Miklós Gimnázium diákjai és tanárai. A költő emlékére ren­deztek szavalóversenyt, keres­ték fel azokat a régi épületeket, ahol 1990 előtt működött a duna- kesziek és a két szomszédos tele­pülés, Fót és Göd újainak közép­iskolája. Az intézmény maga idén tölti fennállásának harmincadik évét. Mai, véglegesnek látszó, város- központban álló modem épület­be három évvel ezelőtt költöztet­ték. — Milyen ez a harmincadik esztendő? — kérdeztem Varga Tibor igazgatót, aki felelet he­lyett egy szép kötésű, jubileumi évkönyvet tett elém. Volt diá­kok, példásan megírt dolgozatait közölték ismét benne. Nebulók, tanárok visszaemlékezéseit jelen­tették meg. Régi osztálynévso­rok közt böngészhet, keresheti is­merőseit a könyv olvasója. Itt ta­lálhatók az igazgató cikkei is a négy- és a nyolcosztályos képzés­ről, a további tervekről. Már a négyéves képzési rend­szerben is sokféle újítással pró­bálták jobbítani az oktatást Du­nakeszin. Idén indult a második évfolyam. Mind a négy-, mind pedig a nyolcosztályos képzés ideje alatt szeretnék úgy tanítani az idegen nyelveket, hogy végül középfokú vizsgát tehessenek a hallgatók. A hivatalos tanórá­kon kívül az iskola légkörét, a szabad művelődés kereteit is igyekeznek úgy formálni, hogy ezáltal is gazdagodhasson a fia­talok tudása, teljesebbé váljon a személyiségük. Az iskola sport­csarnokában akár nemzetközi mérkőzéseket, bemutatókat is rendezhetnek. Budapest és Vác között na­gyon kellett ez az iskola már harmminc évvel ezelőtt is. Létre­hozásáért annak idején Kundlya János kilincselt legtöbbet a kora­beli hivatalokban. Fódi Sándor volt az első igazgató, majd a Tá­bor úti lakótelep, diáknyelven „Spenót"-nak elnevezett, zöldre festett épületében, ahol az általá­nos iskolával társbérlősködtek, Szabados Miklós igazgatott. Var­ga Tibor szerint is az volt a gim­názium fénykora. — Igaz-e, amit mostanában beszélnek az emberek? Azt mondják, hogy 443 diáknál töb­bet nem tudnak befogadni, ezért nem akaiják felvenni a fótiakat, gödieket, csak a helybelieket — érdeklődtem az igazgató úrtól. — Nem erről van szó — vála­szolta. — Dunakeszinek és von­záskörzetének elég ez az egy kö­zépiskola, ha csak az arra alkal­masakat vesszük vei — tette hozzá, majd így folytatta: — Nem célszerű alacsonyra állítani a mércét. A szomszédokkal vi­szont abban szeretnének meg­egyezni a város vezetői, hogy a tőlük ide felvett növendékek ará­nyában járuljanak hozzá az in­tézmény fenntartásához. A köz­ponti támogatást jelentő, úgyne­vezett fejkvóta ugyanis hivatalo­san 63 ezer forint évente. Ám egy diák oktatása ennek majd­nem a kétszeresébe kerül. Kovács T. István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents