Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-05 / 258. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVFXÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 5.. PÉNTEK 13 Bűnpártolás Az ország becsületes állampolgárai döbbenettel ugyan, de kénytelenek tudomásul venni, hogy békéjük és nyugalmuk jó időre ismét odavan. Talán óramű pontossággal érkezett meg ismét a következő ügyeletes balhé. Médiaügyek, ügyietek felfokozott állapotban, úgy is mondhatnám, cirkusz a köbön! Mert mi történt valójában mondjuk a tv-ben? Alighanem csalás, igen nagy csalás, olyan, amely ország-világ előtt hazánk lejáratását célozta meg. Majd kiderül persze az igazság! Az az igazság, amely egyesek szerint kétféle is lehet, a bizonyítékok ellenére is. És ennek érdekében a gépezet már beindult! Ha más eredménye nem lesz, hát arra jó, hogy ismét beindult a dezinformáció, a nyugtalanság keltése, és a -mérhetetlen gyűlölet kiélése a „tégy a gyűlölet ellen” szellemében. Bizonyára nem kétnapos akcióról lesz szó, így a nép any- nyira meg lesz ismét zavarva a különféle véleményekkel, hogy beéri azzal: most sem ért semmit, meg a politika úgyis úri huncutság! Most a kezdet-kezdetén még csak arról beszélnek, hogy a kormány lám előnyomul, meg „tenyerei”. Hogy árulás történt, gazemberség, ez nem is téma sem a parlamentben, sem a liberális gyülekezetben. Ahogy az ifjak egyik vezéralakja mondta: hogy csalás történt-e az Egyenleg adásában, arról nem is beszéltek semmit. Hát ez is egyfajta erkölcsi felfogás a magyar közéletben és politikában! Jellemző! Mi történt valójában? Legalább két legyet akart ütni a liberális blokk egyszerre. Október 23-án bebizonyítani, hogy rosszéletű, náci ihletésű fiatalok és velük szimpatizáló magyarok csak zavarkeltésre alkalmasak, fajgyűlölők, antiszemiták. Hogy erre az akcióra már akkor feltehetően jól kidolgozott forgató- könyv alapján került sor megfizetett szereplőkkel, kelléktárt ruhadarabokkal és egyéb eszközökkel, arról sokáig hallgattak, majd később olyan zavaros módon zárult le az ügy, hogy a kisember fejében erről semmi értelmes kép nem állhatott össze. Nem baj, így is akarták! A második menetben pedig arra vállalkoztak, hogy a saját rendezésű balhéról még a tényleges történésektől is elrugaszkodó képanyag készüljön ország-világ számára. Üssük hát bentről is a magyart! Ez a piszkos ügy most felgöngyölítés előtt áll, és a bűnökért a bűnösöknek felelniük kellene. De ebben az új- módi demokráciában ez nem tetszik egyeseknek. Mert nekik is van egyfajta demokráciájuk, meg a kisembernek is! Most az övékét szeretnék győzelemre vinni bűnpártolás árán is. Tisztelettel! Vedres Józsefné Budapest Más erkölcs Nem értem. Nem értem. Akárhányszor felidézem az eseményeket, csak ezt tudom ismételgetni. Az Egyenleg vezetőjéről, Bánó Andrásról van szó. Jól ismerjük a tavalyi év október 23. napjának történetét. Bánóék konstruáltak egy tv-felvételt, filmjükben megjelennek a bőrfejűek vagy inkább az Árpád-sávos zászlót lengető fiatalok, és belefojtják a szót az elnök- be.(„Belefojtják” — ezt a kifejezést egyes hírszerkesztők azóta is így használják). Tudjuk: a kép bejárta a világot. Meciárék már másnap lefa- sisztáztak bennünket. Aztán most végérvényesen kiderült, hogy manipulált szalag volt. Bebizonyosodott valami vétek, mondhatnám: bűn. Az ember azt várná, hogy a bűn elkövetője szó nélkül önként veszi a kalapját, mert nem tehet mást, hisz lejáratta önmagát, lelőtte önmagát a képernyőről. Ehelyett mi történik? Feldühödött gyűlés a MÚ- OSZ-ban, az ellenzéki pártoknál, a Chartánál és mit tudom én még hol a pártfogásukba veszik a tettest. Sőt, igyekeznek fellázítani országot-vilá- got, hogy el merte bocsátani a tv alelnöke. Azonnal vegye vissza! Röppen a hír a világba: Magyarországon ismét lábbal tipoiják a sajtószabadságot! De egy szó nem sok, annyit se vesztegetnek az elkövető tettére. Az mintha nem is lenne. Meg se történt volna. Az nem is fontos. Hogy is hívják ezt? Bűnpártolás? Ne higgyék, hogy a magyar nép akkora balek, hogy a feketét fehérnek nézi, hogy a bűnösről elhiszi, hogy áldozat. Uraim, emlékezzenek csak arra az MDF-es képviselőre, HISTÓRIA Futó Dezső' s Árpád apánknak nem kellett térkép Az utóbbi években már egyre ritkábban gördül át velem mind-a vonat, mind az autó a szolnoki Tisza-hídon. Bizonyára a vállamra nehezedő éveknek tudható ez be. Ha már átjutottam rajta s behunyom a szemem, évszázadokat csúszok vissza a múltba s így érkezem el egy csodálatos vadvízországba, a Tiszántúlra, közelebbről szülőföldemre, a Nagysárrétre. Igaz, ez a táj csak valamikor volt vadvízország, mert már szépnagyapám gyerekkorában is hellyel-közzel volt itt nádtenger. Kiszáradtak a mocsarak és elköltöztek belőlük a lidér- cek is. Az én gyerekkoromban hófúvásos téli estéken már alig meséltek a régi Sárrét világából történeteket, amelyek a sutba húzódó gyerekek képzeletét, szellemét foglalkoztatták volna. A mesék, mondák, történetek ekkorra már kimentek a divatból és a nádfedeles házak mestergerendái alól betyárok, szegénylegények, netán táltosok nem lopakodtak elő. Ma már, ha zakatol velem a tiszai hídon át a vonat, vagy ringat az autó rugós ülése, lehunyom a szemem és a tegnapban vagyok. Csak behunyt szemhéj mögött látom a régi tájat a végeláthatatlan vízzel, náddal, kákával. Az egymásba érő tavakat, vizeket, tócsákat, tocsogókat. A felröppenő madárcsapatokat, melyek néha akkorák, mint egy nyári záporfelhő, mely még a napot is eltakarja. Behunyt szemeim mögül a robogó vonatból hatalmas fűzfákat látok, a kerek lapanyogo- kon, porongokon szinte kisebb fűzfaerdőket. Méregzöld rétet, melyben mocsár is van, mellette ingovány, vagy láp, alatta feneketlen mélységgel. Ezeket a helyeket még a pogány is elkerüli, ha meg netán erre jár, keresztet vet. Sötét éjszakákon lidér- cek viliództak itt s jaj volt annak, aki tán rájuk vette az irányt: örökre elnyelte a feneketlen mélység. Látni hatalmas mocsári tölgyeket is, rajta ülő vízi madarak. Szinte alig mozduló vízi lápokat is lehet észlelni. Talán az egész világon sem volt még ilyen hely, ahol annyi különféle halfajta élt volna a vizekben, mint éppen itt. Néhol szinte sistergett tőlük a víz. Aztán a teknős- és kecskebéka. Tengelyen hordták, akár Bécsbe is a király s más úri népek asztalára — csemegének. Úgyszintén a rákot is, a csíkot is, meg a csigát. Az én szülőfalum határában, Bárándon, ahol találkozott a böröndi a kábái határral, csókolózott a Tisza a Berettyóval. A Tisza vizét a Hortobágyon átsegítette a Hortobágy folyócska. Áradáskor különösen, de ha tavasszal jött a zöldár, ugyancsak. A Berettyó vize fölött milliárd és milliárd kérész röpdösött. Életük két-három napig tartott, majd beleszédültek a vízbe, ott elpusztultak. A szegény embernek a rét volt a terített asztala. A rét tartotta el. Hal, vad bőven volt. Gyűjtötte a mézet és árusította, de maga is fogyasztotta. De most jut eszembe, hogy tulajdonképpen nem is erről akartam én szólni. Mindezeket csupán körítésnek szántam a Tiszántúlhoz, vadvízországhoz, a nagy Sárréthez. Ez csupán olyan ízelítő a hajdani tájhoz, ahol nemcsak a letűnt vadvízországrészt siratom, hanem egy csomó olyan szavunkat, amiket mára már elfelejtettünk, jóllehet ősi magyar szavak voltak. Elvesztek a fogalmakkal a szavak is. A történet Szőnyi Mihály bácsi nevéhez fűződik, aki közel volt a 100. évhez, mikor meghalt szülőfalumban, Bárándon. Szőnyi Mihály bácsi apámat Miskázta (becsületes neve Futó Mihály volt), ám engem magázott. Mihály bácsi jeles ember volt a faluban. Nemcsak azért, mert 1896-ban négylovas hintón (se’ a négy ló, se’ a hintó nem az övé volt) ő hozta be a vasútállomásról Kossuth Ferencet, apja mellszobrának felavatására. Szőnyi Mihály bácsiban a bárándi szabadságszobrot lehetett volna megmintázni. Nem volt nála különb Kossuth Lajos- és Petőfi Sándor-tisztelő. Nemcsak Kossuth-beszédeket tudott, de több mint 200 Petőfi-ver- set is. (Hol ván ma az a magyar tanár, aki csak ötvenet is tudna?) Szőnyi Mihály bácsi apró legényke koromban sokat mesélt nekem. A mi falusi botunkban két szék is volt. Az öregeknek, meg a fájós lábú- aknak. Mihály bácsi inkább este felé jött, (mikor már ellátta a jószágot) úgy is mondhatnám „tanyázni”, s ahogy leült, máris reklamált az apámnál és én nyomban hoztam a kis széket, a sámlit. Leültem a nagy szék mellé és indult a mese.-— Tudja-e, hogy merre van Biharnagybajom? — kérdezte. Mondtam, hogy arra, amerre István bátyámék tanyája van. (Édesapám testvére volt.) Megdicsért. — Hát azt tudja-e, hogy hajdanában vár is volt Bajomba? Ezt nem tudtam. Éöld- vár, még régebben vízi vár. Marót fejedelem lakott benne avarjaival. Az avarok olyanok vótak, mint a magyarok, csak őket avaroknak hívták. Ez a történet már van egy évezrede is, amikor történt. Pontosan akkor, amikor Árpád fejedelem bejött a magyarokkal a vereckei hágón. Ahogy átjöttek, mindjárt meg is pihentek, mivel nagy futásban volt részük. A fejedelemnek sátrat is vertek s napokig jött a nép befelé a hágón. Aztán olyan 3-4 nap múlva megjöttek az ország belsejéből a felderítő, kémlelő, kémkedő lovasok, akik nem először jártak már itt. Jelentették, hogy nincsen különösebb cselekmény. Balkézre laknak ugyan idegenek, avarok, de nem képviselnek jelentősebb hadi erőt. Fejedelmük Marót és várban lakik udvarával. A vár délkeletre esik. Földvár, de vízivárnak is mondható. Itt a vitézek kuncogni kezdtek. Árpád apánk mindjárt meg is kérdezte, hogy min kuncognak? A vitézek megmondták. Az avar fejedelmet a bajomi várban Marótnak hívják. Mivel több ágyasa van, egymás közt a vitézek Mén-Marót- ként emlegetik. Mondják, a fejedelem már vénecske és szép leányai vannak. Árpád apánk is mosolygott. Tömlőket hozatott s megjutalmazta egy kupa itallal vitézeit. Ezután indította el honfoglalásra a törzseket. Szabolcsnak és Tasnak máris utasítást adott, hogy induljon nemzetségével s mekkora földet foglaljon el. Árpád apánknak nem kellett térkép, fejében volt már az egész ország térképe. Aztán hivatta két fiatal vezérét, Uszubát és Veleket. Melléjük adta az egyik visz- szatért felderítőt, hogy hódítsák meg Bihar Várát. Ez a kis sereg még aznap indult. Voltak ugyan közben kisebb csetepaték. de az avar harcosok egyre befelé, a vár felé vonulaki egyszer más helyett nyomta meg a szavazógombot a Parlamentben. Önként lemondott, bűnét megbánta, szó nélkül visszavonult. Nem kellett neki semmiféle szervezet, hogy lármát csapjon mellette, hogy tisztára mossa. Vette a kalapját csendben és ment. Hát; ugye, ez azért csak más erkölcs. Fazekas János Budapest Szánt, de nem vet A Fényes Szellők Baráti Körének Németh László Klubja „Akiket méltatlanul elfelejtettünk” sorozatában, szerkesztésemben november 11-én emlékezünk kákicsi Kiss Géza (1891—1947) református lelkipásztorra, aki híveinek lelki szolgálata mellett Baranya szociográfusa, etnográfusa, népdalgyűjtője, egyházi közírója. 1991-ben volt születésének a centenáriuma. Ez a fényes szellemű, testiekben gyenge, lelkiekben, magyarságában mégis erős jellem, ősi, református családból származott. Édesapja Kákicson lelkész; fia nem kívánta követni. Inkább tanár akart lenni, de a családfő akaratának engedelmeskedve mégis a papi hivatást választja. 1914 februárjában Kálvin téri segédlelkész. 1922-ben elveszti édesapját. A parókiát a családnak ki kell üríteni. Ez csak akkor módosulhat, ha a lelkészfiú elvállalja a kicsi falu megárvult parókiáját, a Talpas Szentegyházat. Mint lelkész szembesül a társadalmi viszonyokkal, amit írásban, szóban, prédikációiban hangoztat. A legsúlyosabb társadalmi vétségként a földbirtokviszonyok következményeként létrejött „egykét” tartja, ami később, a fülepi megfogalmazásban' a magyarság pusztulásához vezethet. Az „egyke” központi gondolataként elsőnek 1916-ban a RAJZOK c. szociográfiai munkájában jelentkezik. E kérdéskörben később megjelenő írásainak döbbeneté a kákicsi parókiára indítja Kodo- lányi Jánost, Illyés Gyulát, Féja Gézát, Móricz Zsigmon- dot, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kovács Imrét, de a sorsközösséget vállaló lelkésztársát, a zengőárkonyi Fülep Lajost is. Petővári Gyula Budapest tak. Velek és Uszuba előbb körbejárták: lóval, csolnak, azaz hajóval, meg gyalog a várat. Úgy döntöttek, hogy előbb követeket küldenek a várba, gazdag ajándékkal. Üzenték Marótnak, hogy ők még fiatalok s jobban szerelik a békét, mint a háborúskodást. Békét kínálnak, ha a fejedelem két legszebb lányát nekik adja feleségül. Míg a követek tárgyaltak, a sereg körbefogta a várat. Ezt a ravasz fondorlatot meg Marótnak jelentették emberei. Két napkelte után még két nap gondolkozási időt kért Mén- Marót, de már a második nap reggelén megnyittatta a vár kapuját. Uszuba és Velek, a két vezér, megfelelő kísérettel így már leánykérőbe vonulhatott be. Kiválaszthatták a két legszebb leányzót s velük együtt móringba (nászajándékul) megkapták magát a várat is és a fejedelem háza mellett, mindjárt hozzákezdtek két alkalmas faház építéséhez. A két mennyasszony addig, míg a házak felépültek, az apjuk házában tartózkodtak. Ám gyorsabban az ördög sem építhette volna fel a házat, ahogy Marót fejedelem és a két vezér katonái felépítették. Marót fejedelemnek háborítatlanul meghagyták a magáét és az új házasok is beköltözhettek a magukéba. A felderítő vitézt, akik Árpád apánk melléjük adott, visz- szaküldték azzal a jó hírrel — sikerült elfoglalni az avarok földjét, várát. Csaptak olyan lagzit, hogy magyaroknak, avaroknak már a második nap keresztbe állt a szemük és együtt énekelték: „Ha ez mindig így lenne Ingünk, katyánk sem lenne.” A ceglédi könyvtár megnyitása 1920 szeptemberében Cegléd városa elhatározta, hogy megszervezi a várost könyvtárt. A könyvtár alapjául a város tulajdonában lévő, elsősorban jogi, közigazgatási könyvek szolgáltak, de az alapítók remélték, hogy Cegléd lakói és az állami szervek is támogatni fogják a fontos kulturális intézmény létrehozását. A gyűjtemény megszervezését, az előkészítést Hübner Emil ügyvéd vállalta, díjtalanul. Szabad idejében végezte a a könyvek feldolgozását, katalogizálását, ezért csak négy év múlva lehetett megnyitni a Városháza szobáiban a bibliotékát. Az ünnepélyes megnyitás 1924. november 1-jén volt, az olvasók 5-étől vehették birtokukba. A mintegy 2000 kötetes könyvtár büszkesége a ceglédi gyűjtemény volt, vagyis a városra vonatkozó hely- történeti művek. A könyvtár kezdetben heti 2, majd a 30-as évektől kezdve már 5 alkalommal szolgálta a város művelődni, olvasni szándékozó lakóit. Katsányi Sándor és Nagy Dezső' tanulmányából ismert, hogy sokan felkeresték a gyűjteményt, az első hónapban 127, decemberben 96 olvasó fordult meg a könyvtárban. Az olvasóforgalom nyilván nagyobb lett volna, ha a könyveket kölcsönözték volna, de csak helyben olvasásra volt lehetőség. Elsősorban a diákok és a tanárok használták, de sok közigazgatási szakember is felkereste a bibliotékát Súlyos gondot jelentett azonban, hogy az új könyvek beszerzésére nem jutott elég pénz, ezért 1935-ben többen javasolták, hogy a városi költségvetésbe épüljön he a könyvtár működtetése. Pogány György
