Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-02 / 255. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 2., KEDD 13 Győztesek és vesztesek Epirusz királya lett világhírű azzal, hogy a római birodalom ellen Krisztus előtt 280 körül indított hadjárata olyan , jól” sikerült, hogy az erején felüli áldozatokkal járó győzelembe belebukott. Ez volt a pirruszi győzelem. A történelem sok hasonló „sikert” ismer. Ilyen volt többek között a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” győzelme és a kommunizmus hetvenéves uralkodása. Ezeknek a „győzelmek”-nek az eredményei félelmetesek. Sok tucatnyi ország leigázása, sok tucatnyi nép elpusztítása, harmincmillióhoz közeli népirtó gyilkosságtenger, és mindezeken felül száz- és százmillió ember manipulálása, a történelem és a hétköznapok igazságainak kiforgatása, az emberek természetes és logikus gondolkodásának megakadályozása az emberöltők óta ható marxista fél- és negyedigazságok génjeinkbe suj- kolásán keresztül. Az ellenzéki pártjaink most a „Dabas-Sári diadal” után győzelmi tort ülnek. A „népakarat győzelme”. A „demokratikus erők teljes sikere!” „A mucsai diktatúra veresége”, az „Egyházi lelki terror vége” és más hangzatos jelszavakat sugároznak a ko- lumnás cikkek a liberálbolse- vik sajtóban és környékükön. Kétségkívül visszavonulásra kényszerítették mind a helyi közigazgatást, mind az egyházat. Kétségtelen az is, hogy ismét kiderült, hogy profi munkával a népakaratot úgy lehet forgatni, mint azt évtizedek óta megszoktuk. Jól ismert a bolsevikok igazi „világszabadalma" a nép felvonultatása éppen a nép legelemibb érdekeinek sárba tip- rása’ érdekében. Rákosiék és „Bucigyuriék” is egyaránt a munkásgyűlések „spontán határozatainak” és a szocialista brigádok százával küldött táviratainak „engedve” mértek ránk máig ki nem heverhető csapásokat. Amikor megállapítjuk, hogy az „egyházpártiak” számtalan taktikai és lényegi hibát is elkövettek, mégsem mehetünk el az események mellett. Az „ellenpócspetri”- kampánya megérdemel egy kis elmélkedést, különös tekintettel a ,Jcüszöbön álló” ellenzéki választási siker előtt, mert nagyon is világosan mutatja meg, hogy mit várhatunk, minek nézünk elébe, ha a liberálbolsevik vagy „baloldali blokk” fog győzni jövőre. Az eseményeket természetesen objektiven kell értékelni. Fel kell tenni az első kérdést, tudják-e igazán a sári polgárok, hogy mit nyertek és mit veszítettek? Tudják-e, mit is jelent a „világnézeti semlegesség”? Elméletben természetesen igen, csak hát a liberálbolsevik elmélet és a „létező szocialista” valóság közti különbséget már jól ismerjük. Sőt, a kádári puhaszocializmuson túl, nem árt az elméletileg oly tökéletesen működött, szovjet és jugoszláv internacionalista testvériség mai napi gyakorlati működésére egy pillantást vetni és rögtön nyilvánvaló lesz a kommunista elmélet és a véres hullahegyek prózai valósága. Ennek a félelmetesen véres különbségnek az ideológiában nem kevésbé, félelmetes, ám a jelen időben fel nem ismerhető analógiája mutatkozik meg a dabas-sári jelenségben. Az ember ösztönös alkalmazkodási kényszere, amely nemegyszer hat önnön érdeke ellenében. Ilyen például a fagyhalál előtti állapot, amikor az egyén mindenáron le akar ülni és összehúzódva kíván pihenni, holott ebből a pihenésből nincs visszatérés. A fagyos, vagy a fagyhalállal fenyegetett testet bizony hóval kell dörzsölni, hogy „az ösztön parancsa” ellenére megmenekülhessünk, a mozdulatlanság ugyanígy a pusztulást jelenti. Ilyen tudat alatti — pavlovi típusú — reflexek kialakítása történt meg a mélyen manipulált propaganda következtében még a rendszer áldozatai, de főleg leszármazottaik tudatában. Megvalósult a „labanc-jelenség”, tehát a nemzetáruláshoz vezető folyamat manifesztálódása; ahol a kuruc magyarok harcoltak a labanc magyarok ellen. De nem volt más a helyzet a „Bach-huszárok” és XX. századi követőik, a Károlyi— Kun Béla és Rákosi— Tildy—Dinnyés-„lovagok” tevékenységében sem. Ez a jelenség érhető tetten, a magukat „vallásosnak és világnézet-semlegesnek” deklaráló szülők és pedagógusok magatartásában is. Ha a foxi- maxi-nevelés nem lenne teljes, akkor az intelligencia helyi bajnokainak is tudni illene, hogy miként a természetben, úgy az ideológiában sincs űr, azaz vákuum. Aki világnézeti semlegességről beszél, az manipulál, mert éppen a legfőbb bolsevik célt szolgálja, az emberek politikától való elfordítását. Tehát a saját sorsukról való döntést másokra, nevezetesen a „pártra” bízták, aminek eredményeit éppen ma szemlélhetjük és nyöghetjük. Ez a „semlegesség” az eddig belénk manipulált, túlélt felfogás továbbéltetését jelenti. A vallási nevelés visszaszorítása pedig nem kevesebbet, mint az egészséges társadalmi erkölcs helyreállításának lelassítását és az eddig mélyen kompromittált nemzettudat újjászületésének megakadályozását. A magyar társadalom sajnos ma már, vagy ma még nem tudja, hogy a vallási iskolák ügye most elsősorban HISTÓRIA A forradalom tizenegyedik napja (NOVEMBER 2.) Részletek A Szabadság kapujában címűi, a Szabad Európa Rádió Magyar Osztálya által kiadott könyvből, amely a rádiónak az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. évfordulójára készített emlékműsorának részleteit tartalmazza. Napi összefoglaló Kovács Béla államminiszter nyilatkozik és kiemeli, hogy „öntudatos nemzeti egységre, rendre és nyugalomra van szükségünk”. Az Egyesült Nemzetekben a magyar ügyben tett javaslatokról a rádió folyamatosan beszámol. Megalakul számos forradalmi tanács, így a Nemzeti Színházé is, amely elfogadja Major Tamás lemondását, és a vezetést egy háromtagú bizottságra bízza, amelynek tagjai: Bessenyei Ferenc, Juhász Józsefi Szörényi Éva. Dr. Ordas Lajos evangélikus püspök mond beszédet a rádióban, amelyet a külföldi hittestvéreihez svéd, német és angol nyelven is megismétel. Dr. Pétery József váci megyés püspököt kiszabadítják fogságából és hazatér Vácra. Nagy Imre három szóbeli jegyzéket intéz a Szovjetunió budapesti nagykövetéhez, majd elküldi második táviratát az Egyesült Nemzetek fó'titkárámik, amelyben ismét felhívja annak figyelmét, hogy újabb orosz katonai alakulatok érkeznek Magyarország területére. XII. Pius pápa körlevelét ismertetik. Megalakul a Magyar Függetlenségi Párt, a Katolikus Népszövetség és a Keresztény Ifjúsági Szövetség, amely közös képviselete valamennyi katolikus és protestáns ifjúsági szövetségnek. A Rókus kórházba megérkeznek Zürichből az első szállítmányok: élelem, ruha, gyógyszer. KASZA: Pénteki nap volt 1956-ban november 2-a, halottak napja. A Szabad Kossuth Rádióban Füst Milán emlékezett, természetesen elsősorban az elmúlt 11 nap áldozataira. (...) ...Az újonnan megalakult MSZMP Népszabadságnak nevezte lapját, amely első évfolyamának első száma 30 évvel ezelőtt, ezen a napon, november 2-án jelent meg... A lap olvasói — ha nem hallották volna előző este a rádióban — tudomást szerezhettek arról, hogy az újonnan alakult páti nevében Kádár János a Varsói Szerződésből kilépő Magyarországot semlegesnek nyilvánító Nagy Imre-kormány támogatására szólította fel az országot, hitet tett a többpártrendszer mellett, a forradalmat „di- csőséges”-nek nevezte, és kijelentette, hogy „őszintén beszélek hozzátok”... A párt új lapja ott folytatta, ahol a régi, megszüntetett szócsöve abbahagyta: nem mondott igazat. Kádár János ekkor már egy szovjet támaszponton annak a kormánynak megbuktatásán dolgozott, amelyet lapjában támogatásáról biztosított... (...) Azok körében azonban, akiket foglalkoztatott a katonai helyzet, egyre nagyobb gondot okozott a hír, amely szerint továbbra is szovjet csapatok özönlenek az országba. Pong- rátz Gergely, a Corvin köz parancsnoka így emlékezik: PONGRATZ (Hangfelvétel): „Már november 2-án tudtuk azt, hogy miről van szó, és tudtuk, hogy fel kell készülni egy újabb támadás fogadására. En kértem egy tárgyalást a Corvin közben, amin kértem, hogy a magyar hadseregnek a vezetői vegyenek részt. Maiéter volt ott a tárgyaláson. Váradi Márton és másik négy tábornok, Pusztai Gyula és már nem emlékszem hirtelen, hogy kik. Maiéter erre a tárgyalásra, november 2-án, délután már úgy jött el, mint honvédelmi miniszter és vezérőrnagy. Azt kértem Malétertől, mint a magyar forradalom honvédelmi miniszterétől, hogy adja ki a parancsot a hadseregnek: minden katona egyénileg jöjjön Budapestre. Csapatmozgásokra akkor már nem volt lehetőség, mert minden körül volt véve. Egyénileg viszont még be lehetett hozni olyan egységet Budapestre, amelyek egy adott esetben a szabadságharcosokhoz csatlakozva fel tudják tartani az oroszokat. Elég nagy vita alakult ki ezen a gyűlésen, ezen az értekezleten. Maiéter véleménye az volt, hogy egy ilyen parancs kiadása provokálná az oroszokat, ezt ők provokációnak vennék. Azt kérdeztem Malétertől, hogy »Hát minket lehet provokálni? Az, hogy ezt a borzasztó erőt behozzák az oroszok Magyarországra most, amikor a forradalom győzött, ez nem provokáció? És mi még csak nem is védekezhetünk; azért mert félünk, hogy a védekezéssel fogjuk provokálni az oroszokat?« Maiéter azt mondta — és ez a lényege a dolognak —, hogy én nem vagyok katonai szakember, én nem értek a katonai dolgokhoz, ellenben itt vannak a képzett katonák, szavazzunk felette. Hát természetes, hogy Maiéter, Kovács István, ő volt a vezérkari főnök, az is ott volt, Úszta Gyula és a többiek, akik mind Moszkvában képzett és Moszkva emberei voltak, azok mind arra szavaztak, hogy Malétemek van igaza. Kettő volt, aki nekem adott igazat. A Márton ezredes és a Váradi vezérőrnagy. Mi hárman voltunk és a többiek mind Ma- léterrel. Úgyhogy nem tudtunk csinálni semmit. Amikor láttam, hogy miről van szó, akkor nem vallási ügy. Ellenkezőleg, az európai beintegrálódá- sunk igen fontos alapfeltétele. Nézzük csak a „Marseil- laise”-intemacionalizmusán felnőtt franciák nemzeti öntudatát, vagy az angolok kiállását a falklandi—brit érdekekért. És láthatjuk a skandinávok és svájciak nemzetvédő elzárkózottságát. Keinény nemzeti elkötelezettség és „igenis önző” érdekérvényesítés nélkül elveszünk. Valóban beintegrálódunk Európába, csak éppen nem öntudatos és egyenrangú társként, hanem képlékeny, gerinc nélküli segéderőként. A vallási iskolák most a nélkülözhetetlen helyreállítás eszközei és etalonjai. Olyan mércéi, amelyeket minőségben kellene meghaladni. Ma ugyanis az egyházi iskolák jelentik a kereszténynemzeti megújulás sarokköveit, ahol nemcsak a szakmailag magasabb követelmények a jellemzők, hanem az erkölcsi tartalom is. Személyesen sohasem voltam az egyházi oktatás primátusának híve, de tudomásul kellett vennem, hogy a kle- belsbergi tanügyi forradalom a Horthy-rendszer rövid időszaka alatt még nem tudta a legfelső szintre emelni az állami oktatást, bár e téren is kimagasló eredményeket ért el. A Nobel-díjasaink mégsem véletlenül kerültek ki egyházi intézményekből. Ténykérdés ugyanis, hogy az egyházi tanárok — ugyanúgy, mint az egyházi egészségügyi és szociális intézeteknél — más hozzáállással végezték munkájukat. Náluk a hivatás .jobban” működhetett, hisz az apácák és szerzetesek nem rohantak haza gyerekeiket ellátni, hanem a családot náluk a diákság és az ápoltak jelentették. Több idejük, sőt eszközük és nagyobb tapasztalatuk volt a minőségi munkában. Kétségkívül a vallásos „körítés” nem mindenkinek tetszett, de ezt a „hátrányt” például sorra vállalták a más vallásúak, főként a magyar zsidók százai is. Ha majd a magyar oktatás is eljut „Európába” és a laikus iskolák is „szinten” lesznek — amihez bizony jó néhány esztendő szükséges —, akkor „engedhetjük majd meg magunknak” az úgynevezett világnézeti semlegességet, amikor már lesz mik között választani, de ez a „valami” nem a posztkommunista és nemzeti módszerek ütközete, hanem a humanista iskolák nemes versenye lesz. Nagyon sajnálatos, hogy éppen a pedagógusok azok, akik nem akarják, vagy nem képesek felfogni az „iskolaütközet” jelentőségét. Kíváncsi lennék, hogy mondjuk tíz év múlva is „olyan” büszkék lesznek-e mai „diadalukra”? Práczki István Monorierdő tudtam azt, hogy magunkra vagyunk utalva. Felkészítettük a corvinistákat, hogy: »gyerekek, baj van, megint jön a támadás, fel kell készülni rá«. Akkor már annyira el voltunk szánva, halálfélelem akkor már nem volt bennünk. Az, hogy valaki meghal, hát az aíinyi, hogy valaki elszívta a cigarettát és eldobja a csikket. Szóval nem volt olyasmi, hogy »jaj Istenem meghalok«. A félelem akkor mái- elmúlt.” KASZA: Feltehető, hogy Pongrátz Gergelynek és a többi forradalmi központ parancsnokának is szerepe volt abban, hogy Nagy Imre miniszterelnök, aki az utolsókig tartózkodott a Szovjetunióval szembeni erélyes fellépéstől — vagy ahogy mondták: „provokációtól” —, a nap folyamán három szóbeli jegyzéket is intézett Andropov szovjet nagykövethez... (Folytatjuk) Az első bécsi döntés Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény függeléke szerint Csehszlovákiának Lengyelországgal és Magyarországgal kétoldalú tárgyalásokon kell rendezni a területi kérdéseket. Október 9-én kezdődtek a tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia között, a magyar küldöttséget Kánya Kálmán külügyminiszter vezette, gróf Teleki Pál mint szakértő vett részt a Komáromban folyó megbeszélésen. A magyar küldöttség minimális igénye az abszolút magyar többségű területek visszaszerzése volt, ez 14 153 km2-en 1 091 000 lakost jelentett. A kezdeti ellenjavaslatok nagyon távol álltak ettől, mindössze a Csallóköz autonómiáját helyezte kilátásba a csehszlovák fél. Később módosítottak ezen az állásponton, elvben elismerték területek átadását, de a felajánlott 1800 km2 elfogadhatatlan volt a magyar delegáció számára. A harmadik csehszlovák indítvány már jobban megközelítette a magyar igényt, 11 300 km2 átadását tartalmazta. A magyar kormány azért nem fogadta el a javaslatot, mert a nyelvhatáron húzódó városok (Pozsony, Nagyszombat, Léva, Rimaszombat, Kassa, Ungvár, Munkács) Csehszlovákiához tartoztak volna. A tárgyalások félbeszakadtak, a müncheni aláírók közül Franciaország és Nagy-Britannia érdektelenségét nyilvánította ki, így Németország és Olaszország vállalta a döntőbíró szerepét. Mindkét fél előre elfogadta az 1938. november 2-án Bécsben kihirdetett döntést, miszerint Magyarországhoz visszakerült 12 109 km2, 869 000 lakos — köztük 752 000 magyar. Pogány György
