Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-11 / 263. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 11., CSÜTÖRTÖK 13 Matematikai képtelenség Győzött az MSZOSZ! Bizony tapsolt, lelkesedett a teljes baloldal, ahogy ezt már megszokták 45 év alatt. Jól bejáratott frázisok pufogtak, hintették a demagógiát, tervezték gyönyörű jövőjüket. Csak egy kis hiba csúszott a számításba: baj van a számtantudással! Mert ugye az „egész” a számok összeadásából áll össze. És aki ismeri a számoszlop végét, azt a 10 milliós összmagyarszámot, és néha még a statisztikát is fellapozza, az nem mer akkora marhaságot állítani, hogy munkahelyről beérkezhet 6 millió munkavállaló szavazócédulája. Persze tegyük rögtön hozzá azt is — mert hamarosan kezdik majd az ügyet megmagyarázni —, hogy gondolom 6 millió darab szavazócéduláról van szó, és ilyen lapot egy dolgozó csak egyet állíthatott ki. Én magam nem láttam a szavazócédulát, de bizonyára egy lapon lehetett olvasni a „választékot”, és bejelölni a kívánt személyt. És ez így nem lehet 6 millió. Bár elfogadjuk azt, hogy a statisztikai adatok éppolyan megbízhatatlanok, mint mondjuk a közvélemény-kutatás, mégis azt kell mondanunk, hogy a népesség összlétszámát helyesen ítéli meg. Ez a szám úgy 10 millió körül van. És ha ebből a 10 millióból 2,5 millió a gyermek, 2,7 millió a nyugdíjas, körülbelül 800 ezer a munkanélküli, valamint az „egyéb” sem lehet elhanyagolható szám (gyesen, gyeden lévők, sorkatonai szolgálatban, felsőoktatásban tanulók, külföldön élők, illetve tartózkodók), akkor a 6 milliós munkástábor enyhén szólva is nagy melléfogás. Mondjuk ezt most mi, akik megismertük az abszolút számokat is utólag, mert ugyan kinek jutott eszébe, hogy a világot megrengető magas százalék mögött abszolút számokat keressen?! Igaz, jó néhányan emlékeznek még a „kékcédu- lás” időkre, no de ennek sohasem lesz vége? Közel fél évszázada még mindig élnek a gyalázatos praktikák? Persze a köznépen kívül azért csak akadtak volna már korábban is, akik ismerték, vagy meg akarták ismerHamvas Béla ni a számadatokat is. Megtették, vagy nem? Ha nem, miért nem? Hinni csak a templomban kell — szokták mondani. Éppen az elvtársak körmére nem kellett hát odafigyelni? Mert ha konkrét számadatokat ismertettek volna a szavazásban részt vevőkről, akkor talán akadt volna, aki megpróbálja összehozni azt a 10 milliót. És ez, gondolom még a tízéves gyerekeknek se okozott volna nagy gondot! Mert ugye ők már tudnak 10-ig számolni! Vedres Józsefné Budapest Szép kor volt... a A tény, amiről tudatiig ni szeretném, talán fiWji szokványos a gazda- ...- ságpolitikai anomáliáktól túlfűtött éveinkben. Hogy a Pest Megyei Hírlapnak írom bosszús gondolataimat, oka tán az, hogy lapját szeretem, ebben az újságokat megíró őszinte újságban még nem kellett csalódnom. A sztaltársaságunk egy szerdai beszélgetése is szokott „kocsmai” tercierének indult, a XIII. kér. egyik kedves kis borozójában, ahol idestova bő két évtizede már szerdánként összejövünk. Baráti társaság, nyugdíjasok, s hozzá már korban ugyancsak közeljárók. Munkás és művész, író-újságíró, rádiószerkesztő és muzeológus, kollégiumi igazgató-tanár, s Romániában mozdonyfűtővé degradálódott moldvai csángó-magyar tanító. — Úgy nyolc-tíz-tizenketten, ahogy a napi élet gondjai-bajai megengedik, hogy együtt lehessünk, ebben a meghitt, „békebeli hangulatú” csendes kis ivóban. A téma mi is lehetne, a gyerekek életének-jövőjének számtalan kérdése, a haza gondja-baja, Szárszó és a ho- gyan-merre tovább, s persze jómagunk nyugdíjas gondjai. Az élet élése, világító adomák, s hogy sava-borsa is legyen, a kortyolgatás — és nem vedelt — hosszúhegyi veresnek halkan, hogy más asztalát ne zavarjuk, egy-egy dallal is megadjuk a módját az ifjabb korunkra emlékezésnek. Éppen ilyen hangulatban telepedett le mellénk a ,jó öreg kocsmáros” barátunk, a tőle szokatlan redős, borús HISTÓRIA Szellem és hatalom IV. De a szellem tragikus helyzete ma nem itt válik teljessé, hanem ennél sokkalta megrázóbb és mélyebb és megoldhatatlanabb. Aki, mondja Ruysbroek, sokat tud és nem él aszerint, elveszett. A szellem sokat tud; mindent tud. Látja, hogy mi a különbség az uralom és hatalom között, a reális és hivatalos között; a démoni- kus és termékeny között, a szolgaság és a. szabadság között, a könnyek és a nyugalom között. Látja és tudja és nem tehet és nem tesz egy lépést sem, mert rögtön elveszíti kezének tisztaságát és elveszíti befolyását a népre. De ugyanakkor látja és tudja ennek ellenkezőjét, azt, hogy aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett. S így kétszeresen veszett el. Vagy feladja fensőbbségét, s akkor saját lényegének magját adja fel; vagy pasz- szív marad, nem él aszerint, amit tud, s akkor is elveszett. Nem él aszerint, vagy ami ugyanaz; nem készít harci kocsik kerekeiből ekét, s a hadizászlókból gyermekruhát. Nem cselekszik, nem cselekedhet, mert akkor vége van; de akkor is vége van, ha nem cselekszik. Két útja van, s mind a kettő oda viszi, hogy el kell vesznie. Egy pillantás a mai hatalmi megoldásokra meggyőz arról, hogy a helyzet milyen komoly. A félmúlt nép- képviseleti rendszerének tehetetlenségéről fölösleges beszélni. Ez ma már csak ott áll fenn, ahol még nem jelentkezett alkalmas személyiség, aki azt hatályon kívül helyezze. Úgy látszott, hogy a népképviselet az államiság kérdéseit megoldja, de kitűnt róla, hogy nem uralom, csak hatalom, sőt kiderült róla, hogy sikertelen hatalmi megoldás. Miért? Mert a szellem benne majdnem semmi, s az idők folyamán még ezt a keveset is eltékozolta. Semmire sem illik annyira Voltaire megállapítása, mint a demokráciára, hogy: hősiességgel jött s még az előbbinél is nagyobb szabadságot hozott. A népképviseleti hatalmi megoldás bukása után két lehetőség nyílott: az egyik, visszatérni a királysághoz, a másik a diktatúra. Mindkettő abszolút megoldás, kizárólagos, nyílt, egyenes, ellentétben a demokrata liberalizmus leplezettségeivel, burkolt formáival, elrejtőzött tendenciáival. Mert a demokráciában mindig úgy tűnt, még ha nem is volt úgy, hogy be nem vallott elvek és háttérben álló személyek kormányoztak. A királyság és a diktatúra ezzel' szemben nyílt helyzetet teremtett. A parancsoló személy látható. De kitűnt, hogy a királyság nem valósítható meg, mert ennek komoly igénye ma az emberiségből hiányzik. Nincs feltétele, mert ami kívánatossá teszi, csupán nosztalgia, nem pedig tényleges történeti szükségszerűség. A diktatórikus kormányzatról kitűnt, hogy mihelyt a kormányzást elkezdi, a szellem belőle elvész. Sehol sem érvényes Bergengruen axiómája oly határozottan, mint itt, hogy: aki elnyeri a hatalmat, annak a keze nem maradhat tiszta. Ez minden diktatúra és minden diktátor tragédiája. Szándékai mélyek, igazak, komolyak és egyenesek lehetnek, de ezekből úgyszólván semmit beváltani nem tud. Uralom akar lenni, de csak hatalom marad, reális akar lenni, ezzel szemben mindig hivatalossá válik. Szabadságot akar hozni, de amit hoz, tulajdonképpen csak új szolgaság. A szellem ezzel a helyzettel tisztában van. De vagy kilép s akkor feladja önmagát, vagy nem lép ki, s akkor összeütközésbe kerül önmagával. Mindkét megoldás rossz: ha kezébe veszi a kormányzást, rossz, mert fel kell adnia lényegét; ha nem veszi, rossz, mert sokat tud, de nem él aszerint, s ezért elveszett. Ezzel az állásponttal szemben van olyan vélemény, amit körülbelül Rat- henau fejezett ki a legértelmesebben, amikor azt mondta: „A fejlődés csak kis léptékben haladhat előre... nem azért, mert a hatalomból a jóakarat hiányzik, hanem, mert attól fél, hogy nagyobb lépés következtében az egész kormányzati gépezet a szolgálatot felmondaná és teljesen megsemmisülne.” így foglalható össze annak a magatartásnak a véleménye, amit mérsékeltnek, más szóval középnek hívnak, s amely szeret arra hivatkozni, hogy reális és optimális. Nem szokták észrevenni, hogy ez az álláspont hol hibás. Kezdjük eí a legkirívóbb ponton. A mérsékeltközép abban a hiszemben van, hogy: aki elnyeri a hatalmat, annak keze ugyan tényleg nem maradhat tiszta, de ez nem baj. Másodszor: igaz ugyan, hogy a hatalom túl sokat cselekszik, de hát csak nem maradhat tétlen. Végül pedig s ez a rathenaui álláspont lényege és Ruysbroek fordítottja: valóban, aki sokat tud és nem él aszerint, az elveszett — de hát ha ez olyan nagyon nehéz: próbálunk megélni annyit, amennyit lehet. A közvetítő, engedményeket tevő, túl nagy lépésektől megrettenő magatartást, amelyben van ugyan jóindulat, de amelyből a szellem ereje és határozottsága hiányzik, közelebbről kell szemügyre venni. Mindenekelőtt kétségtelen, hogy a közép, a túl nagy lépéstől való félelem, az a bizonyos engedékenység, amely a szellemen kívüli erőkkel is hajlandó számolni, tulajdonképpen ajtót nyit, éspedig — lefelé. Ez benne a jellegzetes, ez teszi középpé, mérsékeltté, engedékennyé. A szellem vakmerő, szigorú, kemény és autarchikus. A közép erről a magasságról leszáll, hajlandó számolni, alkudozni, mérlegelni. Milyen az í világ, ami alatta megnyílik? Az a világ ez, amely mindig kevésbé szellemi. S azzal, hogy a mérsékletnek helyet ad, helyet ad egy folyamatnak, amelyet lefelé való homlokkal. „Hát fiúk, nem tudom hogyan lesz tovább, s hányszor jöhettek még az asztalotokhoz. Igencsak úgy fordult, hogy alighanem le kell adnom a kulcsot. A Szabad Dezorganizációs Szövetség vezette kerületi önigazgatás keressen ehhez a kalitkához olyan palimadarat, aki majd bírja-marja alapon lesz itt a gazda. Majdhogynem minden előzetes megbeszélés nélkül értesítettek, hogy bérleti díjamat az önkormányzat egyik hónapról a másikra 250 százalékkal felemeli. Én pedig kevesebb alkalmazottal nem tudom csinálni. Jó minőségű, olcsó boromat drága lőrére nem cserélhetem. Részeget néha negyedévenként ha egyet-egyet kellett kitessékelni. Ilyen rezsi rtnellett én ezt nem tudom csinálni. Az nem vigasztalhat, hogy a számításomat nem találhatom meg, mert mások sem fogják bírni. — Mert nem csak az én gondom ez. Az egész XIII. kerületben az élelmiszerüzletek alapterületének bérét 100 százalékkal, egyéb üzletekét 150 százalékkal, borozókét, vendéglőkét 250 százalékkal emelték meg. Mit kéne tennem, hogy ilyen feltételekkel „vállalkozhassak!”? Együttéreztünk vele — magunkat is sajnálva. Hja igen, — konkludális egyik barátunk. Túléltünk egy velejéig rohadt rendszert, a Kádárékét. — Most megérjük a másik nagy tapasztalatot, — hogyan lehet a legjobb rendszert a piacorientáció, a szabad vállalkozás, a szabad demokrácia igencsak kétes gazdaságpolitikai jelszavai alatt megbúvó „önkormányzati” intézkedésekkel elsilányítani. Szép kor volt a miénk fiúk. Beleszülettünk a bethleni konszolidációba, gyarapítottuk a hazát, leventék voltunk majd katonák. Háború. Szála- si-fasizmus, felszabadulás, koalíciós csetepaték — szalámitaktika. Rákosi-bolseviz- mus. ’56, Kádárék, s ami utánuk következett. Éppen ideje, hogy egy pohár bor nélkül dögöljenek bele az „önkormányzati szabad demokráciába”. A borozó címét, s a csapiáros úr nevét engedtessék meg elhallgatnom. „Ugyebár mostanság nem lehessen tudni?” Helyette az enyém álljon rendelkezésre. Keszegh István Budapest tendenciának lehet hívni. Nemcsak a hatalom és uralom kérdéseiben van ez így. Mihelyt az irodalom feladja a benne levő abszo- lutumot, elkezd engedni, leszáll, közeledik a ponyvához. Mihelyt a festő és szobrász hajlandó egyébbel is számolni, mint a festészet és szobrászat örök feladataival, ajtót nyit a giccsnek. Mihelyt a tudomány leköszön az abszolút igazságról, elveszti komolyságát. Beszélhetünk ponyvaművészetről, ponyvatudományról, de beszélhetünk ponyvatársadalmakról és ponyvaállamokról is. Ez nem a szellem világa, hanem éppen ellenkezőleg, a mindig kevesebb szellemé. Az író azért ad fel bizonyos magas követelményeket, hogy mindenki megértse, műve hozzáférhetőbb legyen, szélesebb területre érjen és a tömegekből válthasson ki hatást. (Folytatjuk) A visegrádi királytalálkozó Károly Róbert fontos külpolitikai célnak tekintette a három közép-európai ország. Magyarország, Csehország és Lengyelország szövetségét Az egymással szembenálló cseh és lengyel uralkodó kibékítésén fáradozott, közreműködésével a két király követel 1335 szeptemberében Trencsénben alá is írták a megállapodást. Ezt követően Károly Róbert 1335-ben, „Szent Márton ünnepe körül”— mint 77»«- róczy János írta — János cseh király és Kázmér, a lengyel uralkodó díszes kísérettel Visegrádra jött, a magyar király meghívására. A három ország szövetséget kötött egymással Bajor Lajos császár és Albert osztrák herceg ellen. Fontos kereskedelmi egyezményt is kötöttek. Az északi kereskedelmi utak forgalmát szabályozták, azzal a céllal, hogy kölcsönös kereskedelmük elkerülje Bécset. A komoly tárgyalások mellett alkalom adódott fényes ünnepségekre, lakomákra is. Thuróczy jegyezte fel, hogy „A cseh király ebédjére Magyarország királyának bőkezűségéből mindennap kétezerötszáz kenyeret adtak, és a királyi étekből is bőségesen. ... A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen; borból száznyolcvan hordót mértek ki.” Károly Róbert bőkezű ajándékokkal is meglepte vendégeit: a lengyel király 500 márka „legfinomabb aranyat kapott”, a cseh uralkodó pedig drága ékszereket, „egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel” együtt. Pogány György
