Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-11 / 263. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. NOVEMBER 11., CSÜTÖRTÖK A chantikról és a manysikról Zsámbékon Üzenet az őshazából (Folytatás az 1. oldalról) A vendégeket és a közönséget az előtérben kiállítás fogadta. A tablókon Kemény Attila fényképei és írásai idézték hat, a magyarországi területen élő, az évszázados orosz elnyomás, de főként az elmúlt évtizedek olajfúrá- sai miatt létfeltételeiktől megfosztott, és mára nyolctíz ezerre fogyó két nép több Medveünnepi csoportkép mint ezer éve változatlanul megőrzött szokásásait, életformáját, eszközeit és népművészetét — kis ízeletítőt adva arról is, hogyan élhettek a mi eleink az őshazában. Dalaikat pedig az iskola népes kórusa szólaltatta meg Fuchs Tiborné tanárnő betanításában és vezényletével. Megrendítő pillanata volt a rendezvénynek, amikor a tőlünk sok ezer kilométer távolságban élő manysik magnóról felhangzó énekét a kórus — mintegy válaszként — megismételte. Szép volt az obi ugor versekből és meserészletekből összeállított kis irodalmi műsor is. A kedves fogadtatás viszonzásául az előadók felelevenítették a távoli népek között töltött hónapok élményeit, és bemutatták gyűjtéseiket. Csepregi Mária a repülőtérről helikopterrel érkezett az út nélküli tájra, ahol az emberek csónakokkal közlekednek a „lúdbél módjára kanyargó, kacsabél módjára kanyargó” folyókon, vagy csónak híján a sebtiben kivágott fából készült alkalmi hídon. Diaképen mutatta be a rénszarvasokkal együtt vándorló népek lakhelyeit: az együttlakó nagycsaládot elszállásoló, könnyű szerkezetű sátorcsoportokat, vagy a szellős, fagerendás puritán házakat a téli szálláson. Kedvesen mesélt temetkezési szokásaikról. Halottaik égi vándorlásához a sírokra készítik az elhunyt csónakját, szánját és kedvenc rénszarvasainak maradványait. Továbbélő lelkűk — vélik — a sír körül marad, ezért gyakran lakomáznak hantjaiknál, etetik őket és mesélnek nekik. S meséltek a diaképek, s a történetek arról, hogyan halásznak, hogyan gyűjtögetnek; nyírfakéreg- és faeszközeik és -edényeik készítéséről, s a mindennapokat kísérő kemény munkáról a hónapnyi hűvös tavaszban, a 40 fokos rövid nyárban, és a nyarat hosszan követő, csontfagyasztó hideg télben. Lázár Katalin muzsikájukról szólt, amit ritka becsben tartanak. Csak két alkalom van, amikor énekelnek: vendégségben, vendégfogadáskor, illetve az egyetlen hagyományosan tartott ünnepen: a medveünnepen. A szent állatként számon tartott medve lelke — vélik — éppúgy köztük marad, mint az emberé. Az ötlelkű hím állatét öt napig, a négylelkű nőstényét négy napig engesztelik a világ keletkezéséről, az őseikkel megesettekről szóló énekekkel, s saját életüket elbeszélő dalaikkal. A szájról szájra hagyományozott történeteknek csak a váza, a fordulatai ugyanazok — a többit a dalnokok minden alkalommal újraköltik. Énekeik zene előtti állapotokat tükröznek. Háromnégy hangból álló, csak hajlí- tásaikban és a szöveget kísérő ritmusban változó sorokat recitálnak. Ugyanazt a dallamsort a gyakran két-három óráig is tártó ének alatt. S amikor felhangzottak a mi ősi keserveseinkre vagy siratóénekeinkre emlékeztető Osztják ünnepi köpeny dallamok, mintha egy más világból hozták volna egy nép fájdalmas üzenetét... Pedig ez a világ még megvan, de végveszély fenyegeti — próbálta felrázni a kényelmes, meleg otthonokban élő rokon nép felelősségérzetét Juvan Sesztalov költő. Az állami támogatás megszűnt, kemény tél várható, és tragikusan kevés az élelem. A nyolcezemyi manysi és a két- ezemyi hanti népből többezren is meghalhatnak, ha nem érkezik segítség. A helyszínre kellene menni, hogy meg- bizonyodhassunk a sürgető szükségről — mondta szenvedélyesen a segélykérő körr úton járó költő. Majd sámánokat idéző mozdulatokkal és hanghordozással teremtett varázsos hangulatot ő, aki még igazi sámánok között élt. Akár rokonaink ezek a népcsoportok, akár nem — mint a manapság végre nyilvánosságot kapott másik történelmi nézet a helytálló török eredetünkről — válaszolni kellene segélykiáltásukra. Nemcsak azért, mert sorsuk sok mindenben hasonlít a miénkre, hanem mert visszavonhatatlanul és tragikusan elveszhetnek, ha nem segítünk. D. Veszelszky Sára Új magyar film A turné Útnak indulni mindig magában rejti a kaland lehetőségét. Egyre új dolgokkal találkozni, megmérettetni a megszokottól eltérő körülmények között, izgalmas dolog. Az immár Oscar-díjra jelölt Sose halunk meg című, Koltai Róbert rendezte film után a legutóbb bemutatott magyar film, Bereményi Géza „A tumé”-ja is úton játszódik — és sikert ígér. Nem csupán az utazás kínálta kalandokra, de a művészek, a bohémek, a ripacsok — ki minek tekinti a színészeket — kulisszák mögötti világára is sokan kíváncsiak, s „A tumé”-ban a két sokak érdeklődésére számot tartó téma együtt jelenik meg. Neves színészekből, részben a legnagyobbakból — akik a színházi évadban királyszállnak meg, sivár kocsmákban ebédelnek, hivatásos tolvajok „elkötik” frissen vásárolt autójukat, rajongó asszonykák vetnek szemet rájuk. Mint ahogy a helyszínek, ahol tartózkodnak, a közöttük levő kapcsolatok, rokon- és ellenszenvek, szerelmek és barátságok is állandó változásban vannak, s nem sokat teketóriáznak, hogy változó érzelmeiknek máris hangot adjanak, máris tettekre váltsák indulataikat. Műsoruk, mellyel szerepelnek, olyan, hogy szívesen végig is néznénk, ám csupán gyors villanásokat kapunk az Eperjes Károly játszotta nagy színész — és nagy komédiás — színpadi rögtönzéseiből, Tö- rőcsik Mari érzéki énekéből, Benedek Miklós eleganciájából, Bordán Irén szépségéből, drámák főszerepeit alakítják összeálló kis társulat indul neki amolyan nyári haknisorozatra a magyar vidékre. Kemény emberek találkoznak a kemény mai magyar valósággal. Létükért harcoló kultúrhá- zakban lépnek fel, újgazdagok kacsalábon forgó szállodáiban tűzrőlpattantságából. Viliódzik a színpad, bravúros felvételeken viliódzik a film. Az életet egészen a halálig végigjátsszák a szereplők, s mint az élet volt, a halál is csak alkalom számukra, meglepő fordulatokra, örök játékra. Nádudvari Anna Gombrowiczemlékkiállítás Az Operett, az Esküvő, az Yvonne, burgundi hercegnő című művek világhírű szerzőjére emlékeztek a Budapesti Lengyel Kultúrában tegnap nyíló kiállításon. A varsói Irodalmi Múzeum összeállítása Witold Gombrowicz lengyel elbeszélő, színpadi szerző életét és munkásságát mutatja be. A tárlat gerincét az a fotóanyag képezi, amelyben helyet kaptak a családi felvételek, az író archívumának egyes darabjairól készült másolatok. A bemutató irodalmi részét pedig azzal a szándékkal válogatták a rendezők, hogy érzékeltessék Gombrowicz műveinek lengyel és egyetemes vonásait is. A tárlat november 25-éig tekinthető meg a Nagymező utcában. Witold Gombrowicz 1904 augusztusában, Maloszycéban született. Jogi diplomát szerzett a varsói egyetemen, ezt követően bölcseleteti és köz- gazdasági tanulmányokat folytatott a francia fővárosban. Argentínában tartózkodott, amikor Európában kitört a II. világháború. A dél-amerikai ország lett otthona 1939-től 1960-ig, amikor is visszatelepült Európába. A franciaországi Vence-ben halt meg 1969-ben. Az Erdélyi történet a karácsonyi könyvpiacon Bánffy Miklós „feltámadása”... Születésének 120. évfordulójához közeledvén mintha mozdulna valami gróf Bánffy Miklós körül. A tudományos igényű pályaképtől a személyes emlékezésekig itt is, ott is mind többet olvasni róla — s ez valóban örvendetes, hiszen utolsó éveit taposó századunk egyik kiemelkedően és sokoldalúan tehetséges magyar alkotóművészéről van szó. Páratlanul gazdag életművéről, sokáig legfeljebb alkalmi kiadványok, szemlék, szakdolgozatok lapjain lehetett olvasni. Az irodalombarátok szélesebb tábora 1982-ben ismerkedhetett meg monumentális regényfolyamának, az Erdélyi történetnek első részével (Meg- számláltattál...). A Helikon gondozásában megjelent, s folytatás nélkül maradt kötet elején Illés Endre esszéje a Bánffy-jelenséget inkább tiszteletreméltó kuriózumnak tartja, Bánffyt az írót pedig — igaz, Proust és Lampedusa társaságában — „dilettánsnak”... Hat évvel ezután, Nemeskürty István az Édes Erdély című könyvében hosszabb tanulmányt szentel Bánffy Miklósnak, a „művésznek és a hazafinak”, a reneszánsz embernek, aki diplomataként, íróként, képzőművészként, színházrendezőként és művészetpártolóként egyaránt jelentősét alkotott. Nemrég a Püski Kiadó gondozásában látott napvilágot Bánffy Emlékeimből című könyve Major Zoltán adatokban gazdag pályarajzával. Az évforduló legünnepibb pillanatát kétségkívül a Szabad Tér Kiadó vállalkozása jelenti, amely a karácsonyi könyvvásárra díszes kivitelezésben adja közre az Erdélyi történet mindhárom részét (Megszámlál tattál És hijjával találtattál, Darabokra szaggattatol). Bánffy a húszas évek végén kezdi írni művét, az utolsó kötet 1940-ben jelenik meg. Legtermékenyebb, legmozgalmasabb évei ezek — jóllehet korábban nem „tétlenkedett”. Drámaíróként három sikeres bemutató van mögötte: Naplegenda (1907), A nagyúr (1912), Martinovics (1929). 1912 és ’18 között az állami színházak, a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház kormánybiztosa. Erőteljes ellenérzések közepette színpadra segíti Bartók Béla remekeit, A kékszakállú herceg várát és a Fából faragott királyfit. 1921 áprilisától 1922 decemberéig a Beth- len-kormány külügyminisztere: egyebek mellett döntő szerepe van abban, hogy Magyarország 1922 szeptemberében a Népszövetség tagja lesz. 1926-ban visszatér ősei földjére, Erdélybe — családfája a XIII. századba ereszti gyökereit —, s hamarosan az irodalmi közélet meghatározó személyisége lesz. Nemcsak alkotóként, szervezőként, mecénásként is. Szellemi vezéralakja az Erdélyi Helikon nevű írói csoportosulásnak, szoros szálak fűzik Makkai Sándorhoz, Mikó Imréhez, Kemény János báróhoz, Jékely Zoltánhoz, Tamási Áronhoz-.. Mikó Imre egyéniségének „ritka sokoldalúságát" emeli ki, „minden iránt érdeklődő rugalmas szellemét, amely- lyel „otthonos volt a gazdasági és társadalmi életben éppúgy, mint az irodalomban és a művészetben...” Az Erdélyi történet három könyve 1904-től 1914 júliusáig, az első világháború kitöréséig számlálja a magyar arisztokrácia végnapjait — mintegy nagyszabású freskóban jelenítve meg az összeomláshoz, a pusztuláshoz vezető utakat, folyamatokat. Az egyes köteteknek szép sikere van: többek között Schöpflin Aladár, Szerb Antal, Nagy Lajos méltatják elismerő szavakkal Bánffy írói kvalitásait, Móricz Zsig- mond pedig egyenesen úgy találja: „A magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul nem nyilatkozott... Igazolja a társadalmi megújhodás szükségességét. Vitán felül az erdélyi irodalom leggrandiózusabb műve. ” Mégis, mindezek dacára is, az 1950-ben Budapesten elhunyt Bánffy Miklós személye és írói munkássága, Nemeskürty István sajnálatosan pontos megfogalmazásában: „kiesett irodalmi köztudatunkból. ” A hamarosan megjelenő Erdélyi történet remélhetőleg sokat segít majd abban, hogy életműve újra, immár véglegesen elfoglalja méltó helyét a XX. századi magyar irodalom legjelesebbjei között. Majoros József A regénytrilógia ára: 1480 Ft — név, cím és telefon feltüntetésével, utánvétellel megrendelhető a Szabad Tér Kiadónál. Cím: 1525 Budapest XII., Városmajor, Pf. 95.
