Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-09 / 261. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. NOVEMBER 9., KEDD Marad Egy közintézménynél egyszer csak felmerült a gyanú az intézmény vezetőjében, hogy az egyik — magas és fontos beosztásban lévő — alkalmazottja munkája során tisztességtelen módszereket alkalmazott, magyarul: csalt. Mivel a vezető gyanújának megalapozottságát — vagy megalapozatlanságát — mindenképpen tisztán kívánta látni, a rendelkezésére álló bizonyíték-anyag felülvizsgálatára független — külföldi! -— szakértőket kért fel, nevezetesen: annak a gyártó cégnek a szakembergárdáját, amely cég a bizonyíték tárgyát képező elismerten világszínvonalú — műszaki cikket gyártja és forgalmazza. A vizsgálat eredménye pozitív volt: megállapította, hogy a vizsgálatra küldött anyagot manipulálták, tehát csalás történt, a vezetőben felmerült gyanú megalapozott és indokolt volt. Egy közintézmény vezetőjének, amelyik közpénzekből gazdálkodik, (az is) kötelezettségei közé tartozik, hogy a reábízott intézményben rendet tartson, minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezzék megakadályozni, hogy beosztottjai az intézmény működési szabályzatával ellentéott még épp elég tesen végezzék munkájukat, ha pedig valakinél mégis ilyet észlel, azt azonnal felelősségre vonja, munkájából azonnal felfüggessze és ellene fegyelmi vizsgálatot rendeljen el, majd a fegyelmi vizsgálat eredményétől függően — állásából felmentse, törvénysértés esetén pedig kezdeményezze a bűnvádi eljárás megindítását. Természetesen a Magyar Televízió vezetőjéről és annak néhány alkalmazottjáról van szó, pontosan: az Egyenleg című hírműsor fő- szerkesztőjéről és társairól. Egy ilyen — kötelességszerű — eljárás nyilván nem sok vizet zavarna, ha például egy kórházigazgató állítja fegyelmi eljárás elé a munkáját hanyagul végző egyik orvosát, vagy ha egy banki elnök intézkedik sikkasztó pénztárosával szemben, és akkor sem, ha mondjuk egy államtitkár lép fel bizonyítottan korrupt beosztottjával szemben, mert az egész világon — legalábbis a jogállamokban — a közpénzen fenntartott intézményekben — és természetesen másutt is — megengedhetetlen és hivatalból üldözendő mindaz, ami köztörvényes bűncselekménynek minősül. Nem így nálunk... A legnagyobb ellenzéki párt vezére nem átallotta, hogy a magyar országgyűlésben napirend előtti felszólalásában vonja felelősségre a kötelességét teljesítő elnöki jogkörrel felruházott alelnököt, felolvasva a sajtószabadság általa vélt megsértéséről írott dolgozatát, amelyben azonban a lényegről, a bizonyított csalásról szó sem esett. A magam részéről a leghatározottabban tiltakozom az ellen — kikérem magamnak! —, hogy az én pénzemből (is) fenntartott köz- intézményekben olyan embereket alkalmazzanak, akikről bebizonyosodott, hogy nem tisztakezűek. A Magyar Televízió az ominózus anyagot bemutatta. Az adást külföldön is látták. Az a manipulált képsor rossz hírünket keltette a világban. Akik készítették, szándékosan ártottak a nemzetnek. Az ilyeneket közönségesen úgy hívják: hazaárulók... Különben is: kinek, kiknek és miért jelent gondot az, ha a Magyar Televízióból — netán a fegyelmi vizsgálat eredményeképpen — eltávolítanak egy bizonyítottan alkalmatlan alkalmazottat? Marad ott még épp elég... Horváth László Indián nyár Ezen az őszön volt egy nagyon szép indián nyár, napfényes nappalokkal, és enyhe éjszakákkal. A világ és főleg Oroszország túlélte a fenyegető puccskísérlet véres drámáját, de abban a pillanatban, hogy az elnök kemény keze nyomán erélyes intézkedésekre került sor, a Jelcinért való aggódást a demokráciáért érzett aggódás váltotta fel. Az együttérző nyilatkozatok helyére az aggodalom került, nehogy egy tiszavirág-életű diktatórikus kísérletet egy másik próbálkozás váltson fel. Mindez nagyon szép, sőt igaz is, de egyet nem szabad elfelejteni, ha a nyugati világ csak nyilatkozik, és nem nyúl mélyen a zsebébe, Jelcin esetleges választási győzelme után a puccsistákénál nagyobb hajtóerő, az egyre jobban süly- lyedő életszínvonal állítja szembe egymással a népet és az elnököt. A Nyugat előtt kettős lehetőség áll. Vagy folytatja azt, amit eddig tett, és szóban Jelcin mellett nyilatkozgat, vagy vállalja a súlyos anyagi áldozatot annak érdekében, hogy egy világválság, netán egy világháború kitörésének lehetőségét hosszú időre kikerülje. Rendkívül visszataszító volt viszont a magyar sajtó egyáltalán nem jelentéktelen részének politikai manővere a miniszterelnök gyógykezelése körül csapott hisztériakeltéssel, és hasonlóképp ellenszenves volt a kormányzó örök nyugalomra helyezésével kapcsolatos sajtókampány is. A miniszterelnök betegsége kapcsán lábra kapott megnyilatkozások, amelyek hála istennek csak részben jutottak el a jobb érzésű emberek füleihez, végtelen rosszindulatot sugároztak, és eléggé el nem ítélhető módon hangot kapott a káröröm is. Aki igyekszik megszabadulni a maga érzelmi és politikai elfogultságától, annak be kell látnia, hogy az utolsó négy év miniszterelnöke, bármilyen céltáblája is volt a nála kisebbeknek, a magyar történelem egyik jelentős kormányfője, aki a legnagyobb feladattal birkózott, nevezetesen, hogy átvezesse az országot a puhuló, de mégiscsak totális diktatúrából a demokráciába. Jó néhány évtized múlva nem a pártállamot hajdan buzgón dicsőítő hírlapírók fogják meghatározni, hogy ki volt Antall József, és mit tett jól vagy esetleg hibásan, hanem azok a történészek, akik remélhetőleg tárgyilagosan mérve fel a múltat, kijelölik majd méltó helyét a magyar történelemben. Ennek a szép ősznek harmadik problémaköre nem egy akut politikai esemény, hanem sokkal inkább az a sokat hangoztatott vád, hogy a magyar ifjúságnak nincs jövőképe. Nem is akárkik szájából hangzott el ez gyakran. Nem emlékszem most annak az egyetemi tanárnak a nevére, akit sokak közül kiragadok, de egy néhány hét előtti televízióadásban hallottam, ahogy nagyszerű mondatokban, gördülékenyen, hitelt érdemlő adatokkal támasztotta alá ezt a véleményét. Tegyük fel, hogy ez valóban mind igaz, de akkor is, kinek használ az, hogy az amúgy is kedvetlen ifjúságot még jobban elkeserítjük? Hadd említsek egy háborús példát. A háborúban mindenki fél, de igyekszik úrrá lenni rajta, ha azonban valaki elkezdi szuggerálni neki, hogy te félsz, mert nagy okod is van rá, akkor egy idő múlva a félelmével küszködő katona pánikba esik és megfutamodik. Ha az amúgy is nehéz helyzetben levő fiatalságot tovább bombázzuk azzal az ígérettel, hogy itt nem lesz jobb, ez maga után vonhatja, hogy valóban nem lesz jövő, mert a pánikkeltők csak azt érik el, hogy a maguk céljainak megvalósítása érdekében is cselekvőképtelenné teszik az ifjúságot. Tiszay Géza Politikai hakni Kassán O któberben Kassán járt a Fidesz küldöttsége a szlovákiai Magyar Polgári Párt meghívására. A küldöttséget Németh Zsolt, a párt alelnöke vezette. Az alelnök már korábban is felhívta magára a figyelmet, amikor egyik nyilatkozatában azt állította, hogy a magyarországi szlovákok rosszabb helyzetben vannak, mint a szlovákiai magyarok. A magyar parlament Kisebbségi és Emberjogi Bizottságának tagja ezt a vélelmét Kassán is megerősítette. Felettébb nyugtalanító, ha a kisebbségi jogokkal foglalkozó parlamenti képviselő ilyen sommás és ferdítő kijelentésekkel teszi kockára szakértői mivoltát. Az már viszont mosolygásra készteti az embert, hogy ilyen módon egy liberálisnak mondott politikus a szlovák nacionalistákat látja el munícióval. Ennek a kinyilatkoztatásnak torzító volta mellett már csak azért sem mehetünk el minden szó nélkül, mert ezek a vélemények rajtunk csattannak. A magyarországi szlovákság ma diaszpórában él. A szlovákiai magyarság zömmel egy tömbben. Tehát az összehasonlításnál ezt is figyelembe kell venni. Egy diaszpórában élő közösség számára eleve nehezebb az önszerveződés, mint a tömbben élő számára. Csakhogy a fenti megfogalmazás nem csupán ezt kívánta kifejezni. Legalábbis a szlovák sajtó nem így értelmezte. Szlovákiában majd hatezer magyar él hasonló körülmények között, tehát elszórtan, az északi szlovák— magyar nyelvhatár fölött. Magyarországtól eltérően, ellenséges közegben, minden önszerveződés lehetősége nélkül. Még a Csemadok, a szlovákiai magyarok kulturális szervezete sem fogta össze őket sohasem. De ha a két népcsoport helyzetét vizsgáljuk, vegyük szemügyre az olyan „apróságokat”, mint azt, hogy Magyarországon mindenütt látni a kétnyelvű helységnévtáblákat. Szlovákiában leszerelték azokat. Magyarországon született egy példamutató nemzetiségi törvény. Szlovákiában egy militáns szellemiségű nyelvtörvényt használnak kancsukaként a kisebbségek ellen. Magyarországon a sajtó zöme mértéktartó tárgyilagossággal tárgyalja a kisebbségi kérdést, miközben a szlovák sajtó zöme uszít, történelmet hamisít, és minden negatív jelenség mögött a magyarok, és persze a zsidók ármánykodását keresi. Magyar- országon az emberre nem szólnak rá úton-útfélen, hogy kizárólag magyarul beszéljen, Szlovákiában évtizedek óta harsogják: Szlovákiában szlovákul! A magyar miniszterelnök nem tesz kisebbségellenes és faji előítéletekről tanúskodó kijelentéseket, mint szlovák hivatali társa. A magyar köztársasági elnök nem akar saját állampolgárai ellen összefogni egy másik országgal csak azért, mert azok meg szeretnék őrizni elütő anyanyelvűket. Michal Kováé elnök Kijevben ezzel kísérletezett. A magyar parlamentben nem hallhattunk egyetlen szlovákellenes kijelentést sem, miközben a pozsonyi országgyűlés épülete néha szinte zeng a magyarellenes kirohanásoktól, amiről a sajtó saját szájíze szerint számol be. Folytathatnám az összehasonlítgatást, de minek? A tények a Fidesz kisebbségi szakértőit nem győzik meg véleményük tarthatatlanságáról. Hiszen — szerintük — az elébb említett kisebbségi törvény rossz, mint ahogy rossz a kártérítési törvény, és egyáltalán, minden ami Magyarországon történt a választások óta, elvetendő, és ezért kizárólag a kormány a felelős. Mintha ebbe a folyamatba a parlamentnek semmi beleszólása sem lenne. Hallgatva ezt az áradatot, ha a kassai hallgatóság nem ismémé a magyarországi helyzetet, bizonyára nem értené, hogy ilyen tragikus helyzetben a polgárok haragja miért nem söpri el ezt a tehetségtelen és tehetetlen kormányzatot. A kormány abban is hibázott, hogy nem oszlatta föl a szakszervezeteket, és a kommunistákat is félre kellett volna állítani. A mértéktartás nem tartozott a képviselő úr eszköztárához. Válaszai tele voltak önteltséggel és túlfűtött önbizalommal. Azt igyekezett bizonygatni, hogy a problémák gyökerét világosan látja, azok megoldása nem gond, csak ide a politikai hatalommal majd ők mindent a helyére tesznek. A militáns antikommunista hang megütése ugyan nem vethető Németh Zsolt szemére, de mivel a politikus kijelentette, hogy a Fidesz fiatal, nyugaton végzett szakemberekre támaszkodik, az emberek elmerenghettek, hogy a rendszerváltást megelőző időkben vajon kinek állt módjában, hogy nyugati egyetemek padjait koptassa? Okvetlenül az apák és fiúk gondolatkörére kellett visszagondolnunk. Az előadóból sugárzott a közönség lenézése. ’89-et megelőzően ahhoz szoktattak egyes magyarországi színészek, hogy Kassára haknizni jöttek. Pontatlanul és rosszul mondtak verset és prózát. Most a politikusok jönnek le a határontúliakhoz olyan bölcsességekkel, amelyekkel a szlovák publicisztika egy része is traktálja olvasóit. Elhangzott ugyanis, hogy a magyar kormány nem fogja fel, hogy nem az aranytojást tojó tyúkot (termelés) kell megtalálni, hanem az aranytojást, amelyet szét lehet osztani a népnek. Az ellentmondásokat senki nem oldotta föl. Végül az is elhangzott, ami felől már rég nincs kétségünk. Szó esett ugyanis a kisebbségi lét kérdéseiről is. A kisebbségi szakértő úgy vélte, hogy meg kell maradni a nemzetközileg elfogadott kisebbség terminusnál, mert az már elfogadott. A nemzetrész fogalomról nem óhajtottak vitatkozni, nyilvánvalóan nem érdekelte őket a kérdés. A Fidesz szakértői úgy látszik, nem hallottak arról, hogy ma már nemzetközileg elfogadott a népcsoport megjelölés is. Végül is a hivatalos fórum után Németh bevallotta, nekik a választók kellenek, és a határon túli magyarok kérdését ilyen szempontból veszik figyelembe. Rossz visszhangot keltett az is, hogy bár a meghívó fél a szlovákiai Magyar Polgári Párt volt, a Fidesz képviselője egyetlen szóval sem említette, miképpen képzeli el a két párt közötti együttműködést és saját pártjának konkrét elképzeléseiről sem árult el semmit. Arról, hogy a politika szolgálat lenne, egy félmondat sem hangzott el. Annál több „peschtiesch” kiszólást és igénytelenségről árulkodó aranyköpést hallhattak a résztvevők, ami elkerülhetetlenül azt a kérdést vetette fel, hogy a nyugati egyetemeken csak ezt a nyegle és leereszkedő politikai stílust lehet elsajátítani? Balassa Zoltán (Kassa)
