Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-08 / 260. szám
§ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 8., HÉTFŐ 13 A vaslady öröksége Nem irigység és rosszindulat vezet, amikor papírra vetem aggályaimat. Azt is tudom, hogy a probléma amiről írok, nem csak a Fáy Takarékszövetkezetre jellemző. Azért írok mégis, mert ismerem a Pest Megyei Hírlap elkötelezettségét a rendszerváltásban, és hiszek a nyilvánosság erejében, hiszek abban, ha nyilvánosságra hozunk dolgokat, megindulhat a lassú változás, elindulhatunk egy szebb világ felé. Még 1992. április 27-én megjelent egy írás A kiskun- lacházi vaslady címmel Marnia Gy. Oszkár tollából. Úgy érzem, ez a cikk sokat ártott a kiskunlacházi takarék körüli állapot tisztázásában. A cikknek egyetlen igazsága van, Sörös Mihály- nénak nem az a legnagyobb hibája, hogy az MSZMP tagja volt. Személyes indíték nem vezet, mikor erről a témáról írok. Feleségem ennél a takarékszövetkezetnél dolgozott, és természetesen érték sérelmek ezen idő alatt, de munkaviszonya megszűnésekor korrektül jártak el. Amit leírok, elveimből következik, amely nem engedi meg, hogy tovább hallgassak. Melyek ezek a problémák? Először is a jelenlegi vezetés megválasztása nem volt szabályos. A választások részközgyűléseken történtek, amelyeken egészen biztosan nem jelent meg az 50 százalék + 1 fő. (A szövetkezeti törvény ezt írja elő.) A jelenléti ívek manipulálásával történt mindez. Az igazsághoz tartozik, hogy a takarékszövetkezeti tagság nagy részét nem érdekli, mi történik a takarékszövetkezetben, hiszen a tagság nagy része úgy szerveződik, hogy kénytelen belépni, ha kölcsönt akar felvenni. Kérdés vöt, a már említett cikkben, hogy van-e Sörös Mihálynénak szakirányú végzettsége. Erre ő diplomatikusan közölte, hogy természetesen van. De milyen? Nagyon kíváncsi lennék rá! Tudomásom szerint Sö- rösné már nyugdíjba ment, azonban továbbra is elnöke a takarékszövetkezetnek. A helyére került vezető Örsi Gábomé. Meggyőződésem, hogy ekkora pénzintézet vezető pozícióját nem a pozíció megöröklésével, hanem pályázat útján kellene betölteni. Szó volt a cikkben túlórázásról, bérekről. A cikkben azt állítja Sörösné, hogy az átlagbér 33 ezer forint. (Volt 1992-ben.) Ez biztosan igaz is. A valóságban ez úgy néz ki, hogy a megvásároltak, a kiváltságosok kiemelkedően magas bérhez jutnak, míg a „közkatonáknak” be kell érniük a létminimumhoz közeli bér környékén lévő fizetéssel. Ehhez konkrét példa: az egyik kirendeltségben, ahol hárman dolgoznak, a vezető bruttó 250 ezer forint prémiumot vett fel, a vele azonos iskolai végzettségű lényegében időben azonos munkát végző beosztott dolgozó 14 ezer forintot. Tehát 5 százalékát. Azonban lényegében még ez sem lenne baj. A baj az egésszel az volt, hogy az összeg nagysága nem függött az elvégzett munkától, a beosztástól, az iskolai végzettségtől. Csak egyetlen dologtól: a vezetőnő döntésétől. Nincs előre meghatározva, hogy milyen feltételek mellett lehet elérni nagyobb prémiumot, a dolgozó bármit tehet, Sörösné saját szimpátiája szerint osztotta a takarékszövetkezet pénzét a dolgozóinak. Sörösné arra is hivatkozik a cikkben, hogy évek óta nem mondott fel senkinek. Mégis történtek gyors eltávozások a takarékból. Nem kellett felmondani, hiszen az munkaügyi vitákat eredményezhet. — Lehetetlen körülményeket teremtve a dolgozóknak — maguk mondanak fel. Az egyik ilyen módszer a rossz közérzet megteremtésére a szabadságok kiadása. Dömsö- dön például 93 januárjában a kirendeltség dolgozóit kötelezték két hét szabadságra. Az elrendelés egyik napról a másikra történt. Mikor ezt reklamáltuk, a munka törvénykönyvére hivatkozott a vezetés, hogy a munkaadó határozza meg, mikor adja ki a szabadságot. Ezzel szemben feleségem hivatkozott arra a részre a munka törvénykönyvéből, amelyben előírja, hogy ilyen esetben a dolgozót egy hónappal előre kell értesíteni írásban. Erre a szóbeli válasz — ne légy már olyan tudálékos! Igyekeztek mindent megtenni, hogy a dolgozó ne érezhesse jól magát a munkahelyén. Matula Gy. Oszkár szigorú humánus vezetőnek nevezte Sörös Mihály- nét. A szigor, fegyelem számomra is szimpatikus erény egy vezető részéről, de csak akkor, ha következetességgel párosul. A humánumról nekem egészen más elképzeléseim vannak, mint amely Sörös Mihályné vezetői stílusára jellemző. Az újságíró hiába kérdezi azokat a dolgozókat, akik tudásukhoz, végzettségükhöz képest nagyobb pozíciókat töltenek be, jó pénzért ők sosem fognak egy rossz szót sem szólni, volt és elnöki funkciója révén még ma is vezető Sörös Mihálynéról. Azonban, ha tudomást szereznek az általam leírtakról, a lelkűk mélyén csendben örülnek, hogy valaki szót mert emelni ezen furcsaságok ellen. Bennem is van némi tartás, hiszen én is Lacházán dolgozom, és már egyszer történt kísérlet, a takarék részéről, hogy engem eláztassanak munkahelyemen, de akkor ez nem sikerült. Remélem, ezen írásom miatt sem történhet ilyen, de mivel igazságérzetemet rendkívül bántotta ez a cikk, úgy érzem, nem hallgathatok tovább. Végezetül én úgy érzem, hogy Sörös Mihályné pozitívumai ellenére sem hasonlítható a sikeres angol miniszterelnöknőhöz, a „vaslady”- hoz, hanem egy királynőhöz, aki despotikus hatalmával élve uralkodik, ha kell, átörökíti hatalmát és hűséges alattvalóihoz néha kegyes is tud lenni. V. A. Dömsöd (A teljes név és cím a szerkesztőségben) * A leírt soroknak sorsuk van, vállalni kell értük a felelősséget. Nyilván ezért osztották rám a feladatot, nézzek utána egy általam tavaly már kivizsgált ügynek, melynek középpontjában a kiskunlacházi Fáy András Takarékszövetkezet elnöknője. Sörös Mihályné állt. Napokat töltöttem el az adatszerzéssel, sokakkal elbeszélgettem. Köztük a szövetkezet dolgozóival és' kívülállókkal. Ezekből a beszélgetésekből — és véleményekből — azt szűrtem le, Sörösné erős kézzel tartja a gyeplőt, amiért közel sem népszerű. Viszont a szaktudását, a pénzügyekben való jártasságát senki nem kérdőjelezte meg — kivéve a levélírót. Utolsó beszélgetésünk során Sörösné kijelentette: elegem van ezekből a támadásokból, ahogy a megbízatásom lejár, elmegyek nyugdíjba! Ez tavaly júniusban volt, a megbízatása idén július 30-ig szólt. Ennek ismeretében meglepett az újabb panaszlevél, melyet vele kapcsolatban postáztak szeptemberben. Nos, vegyük sorjában a dolgokat. Levélírónk azt állítja, Sörösné bár elment nyugdíjba, megmaradt elnöknek. Ez jogi nonszensz, nyugdíjasként nem lehet elnöki tisztséget betölteni egy pénzintézetnél. Sörösné július 30-án leköszönt, helyét átadta Orsi Gábornénak. Az átadást közjegyző előtt hitelesített jegyzőkönyv rögzíti. Ami Örsi Gábomé kinevezését illeti, levélírónk ebben is tájékozatlan. Az 1992. évi I. Törvény 28. § 3. pontja kimondja: ... a szövetkezet elnökét az igazgatóság tagjai közül a közgyűlés választja meg. Vagyis a takarékszövetkezetek esetében nem kell pályázatot meghirdetni az elnöki poszt betöltésére. Ör- siné 1969 óta tagja a szövetkezetnek, benne van az igazgatósági tanácsban, s július 30-ig alelnökként dolgozott. Lényegében mindössze annyi történt, hogy feljebb lépett a ranglétrán a közgyűlés hozzájárulásával. A fizetésekkel kapcsolatban még vaskosabbak az ellentmondások, illetve közel sem olyan vészes a helyzet, mint azt a panaszos leírja. A rendelkezésemre bocsátott bérlistából az tűnik ki, hogy a legfiatalabb alkalmazott, egy 1991-ben érettségizett ügyintéző havi bruttó keresete 27 500 forint, az átlagbér pedig 1993 első felében 59 ezer forint volt. A jutalmak elosztásánál a vezetők a fizetésük 150 százalékát, a beosztottak 101— 105 százalékát kapták. Mérlegelve a felelősséget, ez az arány alighanem méltányos. A teljesség kedvéért panaszosunk távozása körülményeinek is utánanéztem. A hölgy 1990-ben lépett be a dömsödi kirendeltséghez, tudomásul véve a munkaszerződés d. pontját, mely kimondja: a munkáltató elrendelheti a dolgozó más munkahelyre vagy telephelyre való áthelyezését. A dömsödi kirendeltségen jelentősen csökkent a forgalom, ezért, kényszermegoldásként csökkenteni kellett a létszámot. Elbocsátás helyett átcsoportosítást rendeltek el, a panaszosnak felajánlottak egy új helyet. O ezt nem vállalta el, saját kérésére felmondás alapján távozott, s így jogot nyert arra, hogy munkanélküli segélyért folyamodjon. „Kíváncsiságom” a Sörösné után maradt „örökségre” is kiterjedt, mivel mind többet hallani befucs- csolt, fizetésképtelenné vált pénzintézetekről. Az idei, első féléves mérleg 115 millió saját vagyont rögzített. A betétállomány egymilliárd, a tiszta nye- resség 23 millió forint volt. A befektetések nagy részét jól kamatozó kötvényekbe fektették. Ezt hagyta maga után a „vaslady”, aki 33 év után vett búcsút az általa alapított lacházi Fáy András Takarékszövetkezettől. Matula Gy. Oszkár HISTÓRIA Hamvas Béla Szellem és hatalom (I.)* Tanulmányom három axiómán nyugszik. Az első közülük Werner Bergengruen német költőé s a következőképpen hangzik: A tisztakezű nem nyerheti el a hatalmat, aki pedig elnyeri, annak a keze nem maradhat tiszta. A második Laotsze Taote- king-jából való és ez az értelme: Hogy a nép oly nehezen vezethető, azért van, mert az uralkodók túl sokat tesznek. Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett. Mit jelent az első axióma? A hatalom és tiszta kéz viszonyát mondja ki. De mit jelent * Hamvas Béla könyvtáros, író, újságíró, a magyar szellemi élet kiemelkedő' alakja volt, akit 1948-ban. ötvenegy évesen megfosztottak állásától. Ezután húsz éven át, élete végéig, egyetlen kivételes alkalomtól eltekintve nem publikálhatott többé. Fenti tanulmánya 1939-ben, az Országépítés című folyóiratban jelent meg. az, hogy tiszta kéz? Mindenekelőtt olyasmit, amit közvetlenül és biztosan mindenki tud és ami fölött az emberek gondolkodásában eltérés nincs. Az ember gyakran elcsodálkozik, főképpen hivatalos helyen, törvényhozásban, bíróságoknál, közigazgatásban, hogy vannak tények, amelyek a falakon kívül realitásokként szerepelnek, a falakon belül egyszerre minden átmenet nélkül megszűnnek realitások lenni. Gyakori eset ez sajtóperekben. A hírlapi cikk írója számára a realitás más, mint a bíróság számára, amely ítél a cikk tényállításai fölött. Sőt ennél több, a bíró elhagyja a bírói széket, leszáll az emelvényről, cigarettával kínálja meg a hírlapírót és abban a pillanatban már realitásban lépett. A szociológusok jól ismerik e két egymástól teljesen különböző valóság világot. Tudják, hogy amikor egy állítás az utcán, a klubban, egymás között, dohányfüst mellett elhangzik, annak jellege, tartalma, formai jelentősége egészen más. A bíró lelép az emelvényről és az állítást elismerheti, sőt elismeri, él vele és ugyanazon a nézeten van. Az emelvényen pedig elítéli azt, aki ezt a nézetet kimondja. Tegyük fel, hogy egy hivatali funkcionárius szabálytalan tettéről van szó. A hírlap azt írja, hogy e funkcionárius tisztessége kétes. A bíró ezzel éppen olyan tisztában van, mint bárki más. Minek az alapján? Közvetlen, intuitív, társadalmi belső, rendkívül érzékeny tudomány alapján, ami az illető funkcionáriusnak nem tetteiből, hanem közvetlenül egész magatartásából tűnik ki. De abban a percben, mikor, mint bíró ítél afölött, aki a funkcionárius tisztességét kétségbevonta, bár közvetlen tudomása van arról, hogy a hírlapíró ugyanazt mondja, amit ő is tud, egyszerre úgy tesz, mintha nem tudna róla és mint bíró erről nem is tud és nem is tudhat. Nem azért, mert nincsen az iratokban, hanem azért, mert az ilyesmi soha semmiféle iratban nincsen és nem is lehet. A közvetlen társadalmi realitás szférájából egyszerre imaginárius és irreális, úgynevezett hivatalos szférába lép át. És e hivatalos szférában a közvetlen tudomásnak nincsen érvénye. A bíró másnap, mikor a funkcionárius kerül eléje, esetleg azt is elítéli, de azt sem közvetlen tudomás alapján, hanem csakis és kizárólag oly tények befolyása alatt, amelyeket számára a hivatalos szféra nyújt. És itt ismét hangsúlyozni kell: nem az írásbeli bizonyíték, nem a tanúvallomások, nem a helyzet kétségtelensé- ge dönt. Ami dönt, az egyedül és kizárólag az, hogy a hivatalos szférában micsoda hogyan jelentkezik és mi a súlya. (Folytatjuk) „Hajdúfogadás” a vármegyében 1702. november 8-án az uralkodó utasítást adott ki, amelyben az országban „hajdúk” félfogadását rendeli el. Az utasítás a hajdúkat immár magyar (és horvát) nemzeti gyalogságnak nevezi, vagyis katonafogadásról, toborzásról volt szó. A felállítandó hadat az uralkodó az Itáliában harcoló ezredek kiegészítésére szánta, Magyarországról 15 000 főt. A királyi parancssal a vármegye 1702. november 13-án Pesten tartott közgyűlése foglalkozott. A megye 115 katonát tartozott kiállítani, ebből a városokra Vácon 3, Kecskeméten 15, Nagykőrösön 8, Cegléden 3 személy esett A vármegyével a haditanács levele azt is tudatta, hogy a megye iálvai közül melyek azok, amelyek szintén tartoznak katonát kiállítani. Mentességet élveztek az új szerzeményű birtokok és a rácok — utóbbiak nagy számban éltek Pest megyében. A katonafogadás lebonyolítása egyébként a szolgabírák feladata volt, az ő kötelességük volt a járásokban megszervezni a toborzást, és nekik kellett a jelentést is elkészíteni. Az uralkodói parancs sem bízott abban, hogy maradéktalanul sikerül kiállítani önkéntesekből a szükséges létszámot, erre utal az utasítás azon pontja, mely arról szólt, hogy „Ha szükség úgy kívánja, a nemesi felkelésre is számít”. A falvakat járó biztosoknak és tiszteknek a hosszú háborúk után nem volt könnyű dolga a vonakodó ifjak meggyőzésével. Talán még az segíthetett leginkább, hogy a vármegye köteles volt a felfogadottak kéthavi fizetését, zsoldját tárolni a megyeháza pénztárában. „ . „ Pogány György
