Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-07 / 234. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTÓBER 7„ CSÜTÖRTÖK 13 Viharok Szigethalmon valós változatban E lap szept. 9-i számában megjelent Szigethalom képviselő-testületi üléséről tudósító cikk nem tükrözi hűen az ott történteket, és azokból nem a valóságnak megfelelő következtetéseket von le. Több képviselő sürgősségi javaslatot nyújtott be a képviselő-testületnek azzal a kéréssel, hogy azt a polgármester által előterjesztett napirendi pontok előtt tárgyalja meg. Ez az indítvány elsősorban a törvénytelenül létrehozott képviselő-testület döntéseinek a felülvizsgálatára irányult a Köztársasági Megbízotti Hivatal törvényességi észrevételezésével egyezően. Az indítványt előzőleg a képviselő-testület ügyrendi- és koordinációs bizottsága megtárgyalta és javaslattal látta el. Tekintettel arra, hogy a törvénytelen döntések az önkormányzat és a település működését alapvetően befolyásoló kérdésekben születtek, ennek megtárgyalását elsődlegesnek tartjuk. Hogy a polgármester által előteijesztett fontos napirendi pontokat nem tárgyalta a testület, nem a képviselők szándékán, hanem a polgármesternek a képviselőket elutasító magatartásán hiúsult meg. A polgármester ugyanis anélkül, hogy a napirendi pontok megtárgyalásának elfogadását megszavaztatta volna a képviselő-testülettel, bezárta az ülést és eltávozott. Mivel a polgármester az ülést berekesztette, érdemi megbeszélésre már nem kerülhetett sor. Az önkormányzat nem működésképtelen, hanem Németh Gábor polgármester képviselő-testületet elutasító magatartása miatt működésében teljesen akadályozva van. Balázs Miklós képviselő Szigethalom Haragvó balosok Tisztelt Szerkesztőség! . ._ ; A címzést már sok- szór leírva, talán unalmas (is) vagyok önöknek, de liberálbolsevik polgártársaimnak feltétlenül, akik lépten-nyomon ki is fejezik mindezt. O. A. például, aki a helyi Fidesz-lap (Váci Demokrata) társszerkesztője — kivétel ezalól — ő azt mondja, az én leveleimért olvassa a PMH.-ot... S mivel ezt másoknak is elmondta. azok válasza ez volt; „A fene a gusztusodat!” Példa erre Bíró Gábor döm- södi levelezőtársam közelmúltbéli felháborodása, bár igazán furcsa, hogy a „liberális” elveket valló (?) emberek a legkevésbé toleránsak a „másság”, az ellenvélemények irányában... Sajnos, — szerencsére (!), — nem Bíró doktor úr az egyetlen háborgó, hasonló reagálásokat kap- tam/kapok más uraktól is, így például Sík István ny. gödöllői tanártól, aki ily módon már „megtisztelt” kioktató levelével. Mondom, — szerencsére!, — hiszen az volna számomra igazán tragikus, ha Sík elvtárs/úr manapság elégedett lenne közírói működésemmel... Én nem tudom, hogy ezek az elvtárs/urak, miért használják még mindig a patemális tegeződést, miért vagyok én például Sík elv- társ/úmak: „Komám”. Úgy tűnik, ez a Koroknai/Sík-stí- lus nélkülözhetetlen sajátja! Sík elvtárs/úr amikor arról elmélkedett, hogy „mindketten” a Rákosi/Kádár-érában szereztük „diplománkat” — túlértékelt engem. Én a szakács-oklevelemet tényleg Kádár alatt (1966) szereztem, de minden „megalkuvás” nélkül! Sík elvtárs/úr szerint „ez minket arra kötelez”, hogy feltétel nélkül támogassuk azt a rendszert. Ám én valamennyi pozitívum/?) dacára sem tudom elfelejteni a hasra- fektetetten eltemetettek százait, Mindszenty kardinális szenvedéseit, Recsket, Kistar- csát, a 301-es parcellát. A Kádár-érában megszerzett, — becsülettel kimunkált, — szakács — oklevelemnek ehhez semmi köze nincs! Amióta a „Pest Megyei Híradó” nevű Munkáspárti lapot elolvashattam, különösen Sík elvtárs/úr harcos versikéjét, és Korok- nai elvtárs/úr akasztófahumorú „glosszáját”, alapvetően másképp látom, érzem Sík István korábbi kioktató — „fenyegető” levelét... Abban Sík elvtárs/úr „meghívott”, hogy szűkebb pátriájában nézzem meg a Kádáréra szemmel látható „áldásait”: a vidéki emeletes palotákat, az autócsodákat, amelyeket ma a „rendszerváltás” ellehetetlenít. Bánk József ny. váci érsek-püspök kitűnő könyvében (3500 latin bölcsesség), az előszóban írja: „Ha naponta, bárhol felütjük mindig találunk benne olyan citátumot, mely éppen nekünk szól, problémánkra érvényes.” Nos én kipróbáltam, a 352. oldalon nyitottam ki, s ezt találtam benne: „StultoHISTÓRIA Antalffy Gyula Csárdák és fogadók A püspöki bor A bor témája majd minden utazó feljegyzésében előtérbe kerül, mihelyst az ellátási körülményekre fordul a szó. Townson igen jó hírét hallja például az egri bornak, a legnemesebb burgundihoz hasonlítják előtte, alig ér\hát a bikavért termő városba, mindjárt rendel egy flaskával a fogadóban. A továbbiakat érdemes eredeti fogalmazásában, változtatás nélkül közölni: „A pincér kijelentette, hogy nekem »püspöki bort« kell innom. E közlés még inkább fölcsigázta várakozásaimat, hisz nem gondolhattam másra, mint hogy a püspök részére szüretelt borból kapok inni. Nagy kíváncsian kóstoltam hát meg az elém tett palack tartalmát, de bosszankodva kellett tapasztalnom, hogy legalább olyan rossz, mint a bogdányi. Kifaggattam a pincért, és ő vállát vonogatva egyre csak azt hajtogatta, hogy ez a püspöki bor. Mint később kiderült, a szegény ember ezen csupán azt értette, hogy a püspöki uradalom borából hozott, mivel ez az egyetlen fajta, amit árusíthat. Ezután elküldtem szolgámat a városba, hogy szerezzen nekem egy-két üveg igazi egri bort, de az a kísérlet is kudarcot vallott. A püspöknek van ugyanis kizárólagos joga kicsiben bort kimérni”. Az angol tudós persze mindennek kutatja az okát, hamarosan meg is állapítja, miért van az, hogy a jó boráról híres Magyarországon az utas csak vinkót kap étele mellé: „A vendégfogadók vagy a város tulajdonában vannak, vagy a város, illetve falu birtokosának a tulajdonában. A földesurak nagy jövedelemhez jutnak azáltal, hogy a kocsmá- ros csak az ő boraikat vagy söreiket mérheti ki. Van olyan eset is, hogy a fogadós fizetést kap, és a tulajdonosé az egész nyereség. A kocsmá- ros egyik esetben sem látja saját érdekét abban, hogy jó bort vagy sört adjon. Sőt ha két fajta van, a fogyasztó rendszerint a gyengébbiket kapja, természetesen a jobbik áráért, vagy összekeverve a két fajtát. Énnek következtében a rossz bor még rosszabb lesz.” Nemcsak a falvak, az élén- kebb forgalmú mezővárosok nagyobb fogadói is alávaló- ak. Townson 1793-ból föl- jegyzi, hogy Tokaj vendégfogadója olyan rossz, hogy a királyi sóraktár igazgatója saját házába szállásolja be. Bro- nyevszkijnek a tokaji sötét és piszkos fogadóban hegyaljai bor helyett valami bizonytalan eredetű lőrét szolgálnak fel. Egyébként valamennyi magyarországi vendéglátóhelyen keserves tapasztalatokat szerez az orosz utazó, egyedül a Hemád-völgyi Forrón talál tiszta vendéglőt, még pedig olyat, aminőhöz hasonlót a fővároson kívül egész útja során nem lát. Feljegyzi róla, hogy a kiszolgáló lányok csinosan és ügyesen hordják fel az ételeket, italokat, meg is jutalmazza őket bőséges borravalóval. Townson Fertő- szentmiklós vendéglőjét dicséri meg jó kosztjáért, Paget pedig a martonvásárit. A községgel, a fogadó berendezésével és az étlappal egyaránt meg van elégedve: „Marton- vásár egyike a magyar falvak kellemesebb típusainak; vendéglője magán viseli az élénk üzleti élet jeleit. Hosszú, egyemeletes ház ez, két oldalról fogja közre az udvart, s a konyhán és a kocsmáros lakásán kívül egy nagy ivószobából (a parasztok részére) és két vendégszobából áll. Az utóbbi agyagpadlós, berendezése két ágy, egy asztal és három vagy négy faszék. Félóra leforgása alatt megkaptuk ebédünket: húslevest, főzeléket, sült fácánt és tésztát.” Paget egyébként 1835-ben még lát a Mezőföldön olyan putri-településeket melyek a török hódoltság ide- ji állapotot őrzik. Martonvá- sár és Fehérvár között találkozik falvakkal, melyeket a föld alá építettek, a házakból csak a tető látható: „Megvizsgáltunk néhány ilyen, barlanghoz hasonló lakást. Nem voltak ezek mások, mint földbe ásott lyukak, melyeknek tetejét szalmával fedték be. Lejtős út vezet a házakba, gyakran ez az egyetlen nyílás, itt száll ki a kemence füstje is. Elképzelhető, milyen piszkos és nyomorúságos az egész. Hadd tegyem azonban mindjárt hozzá, hogy Magyar- ország egyetlen más táján sem találkoztam ilyen házakkal.” A múlt század derekáról való útleírások telve vannak a vendéglők ételének, italának a csepülésével. Petőfi 1843 áprilisában Losoncra mentében megpihen a füleki fogadóban, s tapasztalatait így summázza két csípős mondatban: „Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlük Fülek.” Degré Alajos az 1847. évi Életképekben elbeszéli, miként szolgálják ki egy kisebb mezőváros fogadójában, ahová reggel 4 órától tartó éhen- szomjan utazás után déli 12 órakor hajtat: „Van-e mit enni, lön az első kérdés. »Van« — lön a boldogító válasz. Sok várakozás után asztalhoz szólítának — meglehetősen piszkos volt; na de semmi — végre behoznak két iszonyú tál salátát, a lámpa olajtól az ájulásig büdöset; vártuk a pecsenyét is, és vártuk, de türelmünk kifogyott. A fogadóst előszolítjuk, hogy adja már az étket. »Hisz itt van« vi- szonzá a rettenetes salátára intve. »És egyéb?« kérdők rémülve. »Egyéb — mond ő — nincs«” Az alföldi szabadalmas mezővárosokban — Jászberényben, Karcagon, Halason, Kőrösön — annyiból jobb a helyzet, hogy az átutazók, legalábbis az előkelőbbek, megferum infinitus est numerus!”, azaz „Az ostobaságnak se szeri, se száma!” Brezovich Károly Vác A modernség csapdái @ A régi, jól bevált marxista tanítás és beidegződésünk ezt diktálta: a természet azért van, hogy az embert kiszolgálja mindennapos tevékenységében, fogyasztásában. Milyen tetszetős elmélet: egyik oldalon mindent kapni, másik oldalon semmit sem adni. Emiatt a féktelen önzés és mohóság miatt már egyre kevesebb az időnk a jóvátételhez, — ha ugyan még lehetséges — a homokórán egyre peregnek lefelé a homokszemek. Valamikor, kétszáz éve, a nagy ipari és technikai forradalom mámorában azt hittük, mi vagyunk a császárok, mi vagyunk a civilizáció Napóleonjai. Mára bebizonyosodott: szánalmas koldusok lettünk, s Szent Ilona szigetén esszük a száműzetés keserű kenyerét. Mintha fogyna bennünk a gőg, mintha már nem hinnénk annyira a saját felsőbbrendűségünkben. De a helyzetet már ez sem menti. A bűnbánat szent megtisztulásán túllépve összpontosítani kellene erőnket, különben nem lesz jövőnk. Miközben — a hamburgeripart kiszolgáló marhalegelők reményében — önnön zsenialitásunktól megrészegülve irtani kezdtük az őserdőket, elfelejtettünk egy lényegeset: saját létfeltételünket daraboljuk szét, és minden egyes fával egy nappal rövidítjük az életünket. Lám, az ember akkor cselekszik a legbalgábban, amikor a legokosabbnak képzeli magát. Azt hittük a Föld olyan mint egy nemi bélpoklos utcanő, aki bármikor ha szükség van rá, odaadja magát. Modernségünk — amelynek nevében civilizált fenevadakként letaroltuk az Isten által nekünk ajándékozott világot — mára nem egyéb hamis illúziónál. Ha gyermekünknek nem tudunk átadni, csak haladó ideológiákkal aláaknázott csődtömeget, akkor nem biztos, hogy méltók vagyunk az élet átörökítésére. Ha nem látjuk be, hogy micsoda zsákutcába csalogattak be a modernség mézesmadza- gos álprófétái, akkor rövid időn belül csak elkorcsosult, makogó majmok leszünk. Még akkor is, ha angolul fogunk makogni. Földes György Nagykőrös lelő szállást kaphatnak a város kvártélyházában. Élelmezésükről is a hatóság gondoskodik, ha hivatalos úton járnak. Legtöbbször a város főterén áll a kvártélyház, a tanács utalványára ad hálást és élést az állami, az egyházi, a megyei uraknak. A kisebb falvakban is akad néhol ilyesfajta célt szolgáló helyiség, az úgynevezett „helység-ház”, de annak ajtaját sem nyitják meg akárki előtt. Viszont a községi bíró kötelességei közé tartozik, hogy fogadó nélküli helységekben gondoskodjék az úton- járók elszállásolásáról. Flachat 1744. évi dunántúli utazása során, a meghálás gondjairól szólva, világosan megírja, hogy „a falu feje, akinek ugyanolyan a tekintélye, mint nálunk a községi tanács tagjainak, felel az elszállásolásért”. Beudant is, amikor a tihanyi mocskos csárdát nem találja éj- jelezésre alkalmasnak, a bíróért küld, s „a szokások szerint” meghagyja neki, hogy keressen részére szállást. így kerül „fizetővendégnek” a falusi kovácshoz. Egész más a helyzet persze azokban a községekben, ahol nemesi udvarházra talál az utazó; itt aztán ellátják mindennel bőségesen, továbbmenni is alig engedik. Evangélikusok a megyében A 18. század elején még gyakoriak voltak a felekezetek közötti villongások. Bár nem olyan erőszakos módon, mint az előző században, az udvar és a támogatását élvező katolikus egyház több alkalommal is fellépett a protestáns egyházak ellen. Pest megye egyes községeiben szép számmal éltek evangélikusok. 1723-ban a váci püspök nevében Berkes András tiltakozott letelepedésük ellen. Külön megemlítette Aszódott ahol sokan vannak az újonnan letelepedettek között és prédikátor is működik a faluban. A megyegyűlésen azonnal felszólalt PodmaniczJcy János, Aszód földesura és Bohus Sámuel: kifejtették, hogy a faluban régóta vannak „ágostai hitvallásúnk, templomuk is van, a földesurak megengedik ott e vaúás gyakorlását.” 1724-ben a vármegyében élő evangélikusok beadványával foglalkozott a megye. Sérelmezték, hogy szabad vallásgyakortásukban folyton háborgást szenvednek, így Szentmártonkátán, Alsónéme- diben, Mogyoródon, Szadán, Veresegyházon és Ollón, ahol templomuk van, de Kisvácott, Kisújfalun, Szentmik- lóson, és Hartyánban, ahol viszont templomuk nincs, lelkészeiket és tanítóikat elűzik. ”A vármegye a panaszt kivizsgálta, és úgy döntött, hogy Kisvác, Kisújfalu, Szent- miklós, Hártyán, Alsónémedi, Mogyoród, Szada, Veres- egyháza ás üllő községekből a nem katolikus lelkészeket Id kell tiltani, a szentmártonkátaiak pedig katolikus joghatóság alá tartoznak és papi bért tartoznak fizetni. ,Aki nem veti alá magát a katolikus egyház akaratának, büntetést fizet”— zárult a határozat Pogány György
