Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-04 / 231. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP DOKUMENTUM 1993. OKTÓBER 4., HÉTFŐ 9 Menekülés a Gyorskocsi utcából A 4452-es számú fogoly emlékei 1945-ből Történelmi dokumentum az Országos Széchényi Könyvtárban Itthon vannak a Reflektor-kéziratok azon a régi iskolán nőttem fel, amely azt hirdette még, hogy a művésznek, a nép apostolának csak egy ura és pa- rancsolója, egy gazdája és irányítója lehet: a lelkiismerete.” (Gallicus) Jenei Anna könyvtáros a kéziratokat tartalmazó dobozokkal Az az augusztus eleji nap abban különbözött a többitől, hogy a mi naptárunk szerint vasárnap volt. Az ateista nyomozók és kivizsgálok a Biblia teremtési rendje szerinti hetedik munkaszüneti napot ugyanúgy megtartották, ahogy azt az Úr elrendelte. E napon tehát megszűnt a jövés-menés, a zárkaajtók csapkodása, a letartóztatottak kihallgatásra kísérése és visszahozatala. Új foglyok sem érkeztek. A nyolc személyre méretezett negyedik emeleti zárka negyven lakója némán elmélkedett a sorsa felett. Senki nem tudta, mit hoz a holnap? Az őr a zajtalan közlekedést biztosító papucsban osont cellaajtótól cellaajtóig és a cirklin bekukucskált, mit csinálnak az őrzésére bízottak. Az augusztusi meleg fizikailag is elbágyasztotta a foglyokat. A benti és a kinti csöndet egyszer csak furcsa, az alkonyi órákra szokatlan zaj törte meg. Jövés-menés, zárkaajtó-csapkodás tompa zaja szűrődött be a zárkába. — Ugyan mi történhet odakint, vasárnap késő délután? — csodálkoztunk egymásra. — Csak nem valami kivégző partizánakció? — fordult meg fejünkben. De nem soká töprenghettünk. Hirtelen nagy robajjal kivágódott a cellaajtó és ott állott egy másik cellabeli rabtársunk, egy volt magyar királyi rendőrtiszt. — Kifelé! — kiáltotta be a zárkába. Szabadok vagytok! Gyorsan kifelé! A fiatal egykori rendőrtiszt smasszersapkában börtönőr-egyenruhában volt, s géppisztolyt szorongatott. — Kifelé emberek, kifelé gyorsan! — és már lépett is tovább a következő zárkához. Az egész emeletet kizárólag úgynevezett politikai foglyok töltötték meg. Közel négyszáz embert zsúfoltak ösz- sze állati körülmények között. Kinéztünk a folyosóra. Smasszer sehol. A zárkákból gyülekezett a folyosón a sok szabadulni vágyó meggyötört rab. A rendőrtiszt-rab a felsorakozott rabok élére állott, és megindultak a lépcsőn lefelé. Az egész úgy nézett ki, hogy egy fegyveres smasz- szer viszi a felsorakozott foglyokat. Az alsóbb emeleteken az elzáró vasrácsajtókat az ottani őr minden további nélkül kinyitotta, hiszen nem volt kételye afelől, hogy smasszer vezeti a csoportot. Pedig így volt. A bátor rendőrtiszt az alagsoron át kivezette az utcára a foglyokat és a Kacsa utca végén oszoljt rendelt el. Csaknem mindenki hazafutott, így többségüket még aznap az otthonában fogták el, s vitték visz- sza, most már súlyosabb elzártságba, szökés bűntettével is megvádolva. De hadd térjek vissza a cellaajtó kinyitásának előzményeire. A rendőrtisztrab cellájából kikopogtak a folyosón sétálgató őrnek. Valami súlyos rosszullétre hivatkoztak. Az őr kinyitotta az ajtót, ebben a pillanatban berántották a cellába. Megkötözték, fegyverét és egyenruháját elvették, a száját betömve a WC sarkába helyezték. Ebben az időben a régi börtönőröket, mint megbízhatatlanokat, leváltották, és a kommunisták a maguk embereivel töltötték be a helyüket. Ez akkor tiszta szerencse volt, mert az új smassze- rek valójában nem ismerték egymást. így tudott a bátor és elszánt volt rendőrtiszt túljárni az eszükön és az „éberségükön”. Negyvenfős cellánk kiürült. A meggyötört, hamis vádakkal terheit foglyok éltek a szabadulás lehetőségével. Más volt a helyzet a mi cellánkban. A negyven főből 37-en a felszólításra azonnal kitódultak a folyosóra, és csatlakoztak a menekülők csoportjához. A cellában hárman maradtunk. Dr. Veress Gábor, az IBUSZ korábbi vezérigazgatója, dr. Benke László, volt nógrádi szolgabíró, és e sorok írója. A mi véleményünk az volt, hogy nem követtünk el semmi bűnt, így nincs okunk a menekülésre, mert a független bíróság minket semmiért nem ítélhet el. Persze erre a naiv fel- tételezésre később alaposan ráfizettünk. A Népbíróságnak nem volt szüksége sem jogilag, sem erkölcsileg megalapozott vádra. Az üldöztetésnek mindezek nélkül egészen más céljai voltak, amit azután évtizedeken át tapasztalhattunk. A szökést követően, amikor a smasszerek és a börtönvezetés felocsúdott az ügyes trükk által végrehajtott menekülés következményeiből, azonnal a megmaradt rabokra vetette magát. Go- rombáskodtak, büntettek, s a mi kedvezményeinket vonták meg. Szerintük nekünk lett volna kötelességünk megakadályozni az akciót. ¥ Akkori börtöntársaim közül többé senkivel sem találkoztam. Csak a menekülési akciót szervező rendőrtisztről értesültem ’56 után. Elfogták és kivégezték. Sajnos a nevére már nem emlékszem. Amikor rá gondolok, a régi latin közmondás jut eszembe: „Hódié mihi, eras tibi.” Kelenváry J. László Vajon emlékszünk-e még a húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtti időkre? Emlékszünk-e egymásra és önmagunkra, a vállak közé húzott fejekre, a mereven földre szegezett tekintetekre, a megvert- ség, a megalázottság érzésére? Emlékszünk-e még a félelemtől suttogva továbbadott politikai viccekre? A késői órán suhanó fekete Pobjeda hangjára? Emlékszünk-e a nagy, öreg, ládaszerű, hullámváltós rádióra, amelyet esténként a csukott, befüggönyö- zött ablakok, kulcsra zárt ajtók mögött hallgattunk? Ha igen, emlékezni fogunk egy hangra is, egy Münchenből a rövidhullám szárnyain érkező hangra, amely a hazai zavaróadók füttyögésén és recsegésén keresztülszökve szólalt meg: GALLICUS ROVATÁT, A REFLEKTORT KÖZVETÍTJÜK. Vajon hányán tudták akkor, hogy ki is volt Gallicus? Vajon hányán tudják ma, hogy Gallicus, azaz Mikes Imre több mint hatezer „Reflektort” szerkesztett, illetve írt? Elgondolkodtunk-e azon, hogy mi volt az oka a Galli- cus-műsorok hallatlan népszerűségének? Hogy mi volt a titka Gallicusnak? Hol Ady dolgozott Lehet, hogy tudatosan nem kerestük a választ, megelégedtünk azzal, hogy éreztük: Gallicus igazat mond. Illetve: Gallicus megmondja az igazat. Pedig a titok, az igazság érzésének a titka csak ennyi volt: a Reflektor minden mondatát a szerkesztő lelkiismerete diktálta. A lelkiismeret pedig, mint az Istentől kapott lélek legmélyéről jövő, őszinte hang, csak igazat mondhat. Ezt az igazságot hallottuk és éreztük ki minden egyes Reflektorból. Pedig az igazság, a sors igazsága olykor messze elkerülte Gallicust. 1920 januárjában, húszévesen a szatmári Szamos című újságnál kezdett dolgozni, munkatársa volt a Gallicus rovata kilószámra kolozsvári Keleti Újság-nak, aztán dolgozott a Nagyváradi Napló-ná\ is, ahol Ady Endre szobájában és íróasztalánál ült. Erdélyi működése alatt több könyve is megjelent, két kötetben adták ki az Arzén-1, és társszerzője volt a Metamorphosis Transsylvaniae- nak. Egy cikksorozata, A Dnyeper partján minden csendes, és egy kétkötetes könyve, az Erdély útja Nagymagyaror- szágtól Nagyromániáig miatt, és általában a magyarság mellett való kiállása miatt 1935-ben a románok biharke- resztesnél bilincsbe verve és láncra fűzve átlökték a határon. Ezután párizsi tudósítója volt Az Újság-nak, 1938-tól pedig a Magyar Nemzet-nek egészen 1947-ig, amikor is Rákosi megakadályozta a további Gallicus cikkek megjelenését. A háborús éveket Franciaországban töltötte, itt vette fel 1941-ben a Gallicus nevet. A német megszállók lázasan keresték, így a háború utolsó éveiben feleségével, a ma amerikában élő Vera asszonynyal együtt menekülniük kellett: egy vadászházikóban találtak menedéket, valahol Kö- zép-Franciaország sűrűségeiben. 1947-ben, mint a párizsi magyai' követség sajtóelőadója, a békekonferencia közlönyét is szerkesztette; még ugyanebben az évben, Nagy Ferenc miniszterelnök lemondása után Auer Pál párizsi követtel együtt emigrált. Párizsban Nyugati Hírnök címmel lapot indított, amelynek francia nyelvű változata is volt: a Courtier de T Occident. E lap 1952-ig élt, ő pedig 1951-től a Szabad Európa Rádió szerkesztője lett. Huszonöt év múlva, 1976. augusztus 10-én mondta el utolsó Reflektorát. Negyedszázad után Hányattatásai, Erdélyből való kiűzetése és emigrációja, amely kilenc évtizednyi élete javát tette ki, mutatja e század világméretű és világraszóló szörnyűségeit és őrültségeit; mégis vannak, akik ma azt mondják: könnyű volt neki onnan beszélni. Tényleg könnyű volt? Köny- nyű volt 43 évig, vagyis mindhalálig hazátlanul, idegenben élni, a hazatérésnek még a reményétől is megfosztva? Könnyű volt elviselni Nagy Ferenc egykori miniszterelnök 70-es években tett szemrehányását, hogy „megtorpant 1956-nál"? Ez utóbbi megjegyzésre csak ennyit mondott: „56-nál megtorpanni annyi, mint a magyar jövendőben élni. ” 56-ról és következményeiről így nyilatkozik a Reflektor című (erősen kivonatos) könyvének előszavában: .....hihetetlen , képtelen, kétségbeejtő) csalódás volt számunkra, hogy amikor a nemzet maga vívta ki szabadságát, sőt odakínálta e szabadságot az egész világnak, akkor magára maradt és elveszejtődött, a história legérthetetlenebb, legA szerző felvételei korlátoltabb, úgylehet öngyilkos árulásával. ” A kétségbeejtő csalódás, az elveszejtődés, a história öngyilkos árulása közepette és ellenére mégis megmaradt, meg tudott maradni egyetlen uránál, parancsolójá- nál és irányítójánál: a lelkiismereténél. Amikor a Szabad Európánál azt kívánták tőle, hogy váltson hangot, inkább megszüntette műsorát: „ ...most, amikor úgy határoztam, hogy negyedszázad után leteszem a tollat, és búcsút vészek azoktól, akik netán figyelemre méltattak. elhallgatásommal ugyanama lelkiismeretemnek engedelmeskedem, mely utamat mutatta és mutatni fogja még hátralevő éveimre. ” Ahogyan ő tette Gallicus 1990 tavaszán halt meg, amikor Magyarországon az első szabad választás reményteli lázában égett a nemzet. Most három és fél évvel a halála után a Reflektor teljes kézirattömege megérkezett az Országos Széchényi Könyvtárba. Örömmel vették kézhez a küldeményt. Köszönet illeti érte a feladót, Vera asszonyt, a kéziratok eddigi gondos őrizőjét, és köszönet illeti az amerikai követség sajtóattaséját. James Nealon urat, aki a több mint negyven kilónyi irattömeg hazaszállításában segített. Mi pedig, olvasva a kéziratokat, ne csak a politikai szempontokat, a logikus érvelést, a páratlan tehetséggel szerkesztett mondatokat, a remek retorikát vegyük észre, hanem tanuljunk belőle lelkiismeretességet is; gyakoroljuk önnön lelkünk jobb megismerését, figyeljük legbelső énünk őszinte hangját — és hallgassunk e hangra. Ahogy Gallicus tette. Erre van ma a legnagyobb szükség. Török András
