Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-26 / 249. szám

i I PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTÓBER 26., KEDD 13 Sok mindent nem értünk ■jM, Én az igazság bátor megnyilvánulásait ér­zem Vedres Józsefné ' egy-egy írásából. Pél­dául a nemrégen írt „Először földárverésen” címűből. Véle­ményemet most én is hozzáte­szem. A már letelő három év alatt, az egyszerű emberek megszámlálhatatlanul hallhat­ják a kárpótlási, a privatizáci­ós, árverési ajánlásokat, de mindezek az egykori földtulaj­donos gazdáknak nem jelente­nek semmit. Hogy miért? Azért, mert minden gazdának — akár kisebb, akár nagyobb földterülettel volt birtokos — szíve mélyén máig ott él az az érzés, hogy ami a tulajdoná­ban volt. Isten és ember előtt, az igazságos törvények sze­Aldor Imre rint, saját akarata szerint mind­halálig az övé. Igen, övé volt háza, földje, lovai-tehenei, ko­csija, ekéje, és még sok nélkü­lözhetetlen eszköze, amely­nek meg kellett lennie. No már most az ésszerűen gondolkodó, akinek mindezek megvoltak, azt várja, hogy a tőle elrabolt földet, és a vele járó eszközöket adják neki visz- sza, ha nem lehetséges, akkor ezeknek becsületes árát, be­csületes módon, értékének megfelelően fizessék meg. Sajnos ez nehezen lehetsé­ges. Nehezen, mert a párt fel­ső rangsorban lévő korifeusai 1972-ben már tudták, hogy II- jics apó hodálya már-már ösz- szedéüő állapotban leledzik. Ha pedig az bekövetkezik, ak­kor gondolni kell a felső eme­leten levő elvtársak biztonsá­gos jövőjéről. Felvettek hát pár milliárd dollárt, amelynek nagy részét szépen megosztot­ták egymás között. Ennek eredménye ezután, az egykori megrabolt földtulajdonosok most már lemondhatnak akár kisebb, akár nagyobb volt földterületükről; tehát Rákosi Mátyás álma hazánkban való­sággá válik. Most én mégis azt mondom, a mostani hely­zet jobb, mint sokan gondol­ják. Emlékezzünk 1919-re, amikor Kun Béla kiadta a pa­rancsot Szamuely Tibornak: a földjükről lemondani nem aka­ró, lázadó parasztokat a legszi­gorúbb eszközökkel kell rend­be szedni! Szamuely intézke­dett Kun Béla parancsa sze­rint: kezdte Csornán, majd Ka­puváron és más faluban szá- molatlanul ítélte halálra a föld­jükhöz körömszakadtáig ra­gaszkodó parasztokat. Ezután jöttek az ötvenes évek. A jól megszervezett ÁVO megkezdte „áldásos” te­vékenységét. A váci büntető intézet egyike volt a rémsé­gek leírhatatlan eseményeinek. Az 1956-os események után Kádárék már úgy szer­vezték meg munkájukat, a ki­végzést úgy hajtották végre, hogy lehetőleg híre ne legyen, a halottat éjszaka vitte el a fe­kete kocsi. A szegénységre, a földnélküliségre kárhoztatot- tak elégedjenek meg tehát az­zal, hogy vannak az előző rendszerből meggazdagodot­tak. Most már a földárverések­nél mindig — minden esetben csak ők lesznek a nyerők, a győztesek. így azután szép lassan meg­születik a béke, no meg a békét­lenség újabb nehéz, keserves korszaka. Hacsak az értelmes hazát, népet valóban szerető polgárok mégis megpróbálnak elkezdeni valamit, amivel nya­kára lehet lépni a viperának. Együd Lajos Vác HISTÓRIA Vázlatok a magyar emigráció életéből iriTT Kossuth ezeket V mondta: »Enged­jék meg önök. hogy ne szól­jak többet a francia republiká­nus kormány tilalmáról, mely elzárta előttem a Franciaor­szágon átvivő, mindenkinek nyílt utat; tudom, hogy a fran­cia nép nem szolidáris e tény­nyel. Jól tudom, nagyonis jól, hogy Bonaparte Lajos és Faucher Leon urak még nem a francia nemzet, s csak az executiv hatalmat, nem egy­szersmind Franciaország be­csülését képviselik. Nem fo­gok visszagondolni hát többé a tilalomra s óhajtom: hogy hasonlóan cselekedjék a mi- velt világ is, ha majdan szám- üzöttek találnak lenni ismét, kik most feledni látszanak, hogy egykor színt azok valá- nak. Tegnap este önök egyik testvére, egy igénytelen mar- seillei munkás — nevét is tu­dom s nem fogom azt elfeled­ni soha! — a zord hideg dacá­ra úszva jött hozzám, hogy kezet szoríthasson velem. Meghatva, bár a gyöngéd szemrehányás hangján kér- dém tőle: „miként szánhatta el magát ily életkockáztató merényre?” de ő mosolygva válaszolt: „Soha se aggódjék uram! a tengerbe ugrottam, s most itt vagyok! Erős akarat nem ismer akadályt!”... El kelle némulnom ily lélekfön- séggel szemközt!... A szabad­ság szeretete, a kötelesség és testvériség érzete még hazám­ból kisért ide, de a jelszót a cselekvéshez itt kaptam Mar- seilleben. „Erős akarat nem ismer akadályt!” Mától fogva ez az én jelszavam! Éljen a köztársaság!«... E kiáltvány szavai és szel­leme nemcsak a franciáknak, de az egész világnak szólott s előre hirdeté a büszke Albion- nak is, hogy a — nép embere a néphez jő s nem azért, hogy az udvarnál és mylor- doknál tisztelegjen. S hogy Angliában is igy fogták föl, erről kétségbevon­hatatlan tanúságot tesz Pulszky F. következő levélké­je: 3, Portland street, Sout­hampton 1851. okt. 10. Kedves barátom! Isten hozott! A marseillei adressének Angolhon fölső köreinél rósz volt a befolyása s akadályozta a subscriptio eredményét, mely a Cityben megkezdetett. Sok függ első föllépésedtől. Lord Palmers­ton neveddel akart populari- tást csinálni magának s meg akar nyerni, másrészről kész ellened föllépni is, ha kell. Egyik orgánuma (Morning Post) szid, másik (Globe) di­csér. Az itteni corporatio ad- resse-t fog neked bemutatni, — erre nem szükséges politi­kai felelet; complimentekkel is beérik. Harmadnapra ké­szül egy nagy banquette szá­modra, akkor szólhatsz bő­vebben, látván a körülménye­ket s tájékozván magadat. Nincs fogalmad, mennyi az intrique körülünk. Ha szó­lam akarsz velem, hivass a hajóra. Isten veled! barátod Pulszky Ferencz. Ez érdekes, s Pulszky őszinte és igaznak látszó leve­léhez másik is volt csatolva a kormányzó nejéhez, s bár tör­téneti becse nincs, mint ked­ves adalékot egy korán és fáj­dalmasan kimúlt széplelkű asz- szony életéhez fölvesszük e helyen. így hangzik: Tisztelt barátném! Várva várunk. A mit te kívánsz, azt én már előkészitém. Gyerme­kid csak úgy feküdnek szi­vünkön, mint saját magun­kéi; erőnk és tehetségünk nek­tek szentelvék, mit csakha­mar bebizonyítani remél ba­rátnőd Pulszky Teréz. íme: e sorokból nemcsak két fenkölt szellem benső ro- konszenve sugárzik, de meg- cáfolvák általok a rágalmak is, miket Kossuth neje ellen sok irigy nyelv terjesztett. Hosszas börtönből szabadul­va, óriási diadalok felé köze­ledve az anya csak gyermeke­ire gondol s első kérelme, mit barátnéjához intéz — ezek sorsát illeti... Október 1-én délután vég­re a Missisippi katlanát fűte- •ni kezdették; a lakosság, hire menvén a készülődéseknek, mintegy bucsulátogatásul tó­dult a partok felé, aki csónak­ra szert tehetett, sietett a hajó­hoz jutni; a múlt napok zajos tüntetései újra ismétlődtek; a lelkesedés tetőpontját érte el, midőn Kossuthnak több gyö­nyörű bokrétával a montag- nardok hires és igazán szép dala lön másolatban átnyújt­va. A Marseillaise, valamint a most idézett dal hangjai ki­sérték ki a hajót a kikötőből, s százezer torok küldte s a hajó lelkes, az árbocokra föl­mászott legényége által vi- szonzott „hurrá!” fejezé be az elvállást. Gibraltarban. hol okt. 5-én állapodék meg a „Missisippi” mind a kormányzó, mind az őrség kitüntetésekkel halmo­zók el Kossuthtot. A várpa­rancsnok megmutató neki az erőditményeket, a tisztek pe­dig lakomára hívták meg őt és kísérőit — s lelkesedéssel éltették Magyarországot s ügyének száműzött nagy baj­nokát. Többek a tisztek közöl magas toryházak fiai lévén jellemző angol egyenesség­gel vallák be, hogy ők biz po­litikai okok miatt Ausztriával rokonszenveznek, de azért po­harat emelnek szívesen ők is ama közszellem és hősiség di­csőítésére, mellyel Magyaror­szág utolsó véres küzdelmé­ben léteiét és szabadságát védte. A magyar hadsereg je­lenlevő tagjai közül Ihász Dá­niel köszönte meg a nemzete iránt tanúsított baráti érzelme­ket, beszédje katonás egysze­rűségével hallgatóit a lelkese­désig elragadva. Okt. 15-dikén Kossuth csa­ládjával s kísérői közöl Ihász Dániel, Török, Lemmi, Ka- rády, Prsiemszky, Visoczky, Lusakovszky és Kószák, a „Madrid” nevű angol gőzös­re költözködének át, hogy ut- jokat Southamptonba folytas­sák. Midőn a Missisippit Nel­son hajóstiszt kíséretében el­hagyók, az árbocra a nagy lo­bogó lön fölhúzva, míglen a Madrid nagy árbocán a ma­gyar trikolór lengedezett; a Missisippin tovább utazó ma­gyarok közöl Berzenczey László ajánlotta hazafias sza­vakkal Kossuthtot, mint Ma­gyarország legnagyobb kin­csét az angol hajó kapitányá­nak figyelmébe, mely ajánlat az angol hajó legénysége ré­széről örvendetes „hurrá” ki­áltásokkal, a derék kapitány: Weekes úr részéről pedig az­zal lő viszonozva, hogy egy fillért sem fogadott el vitelbé­rül. „A derék angol e nemes tette nélkül, mondá Kossuth, a párisi világtárlat megtekin­tése alkalmából nála is tisztel­gő több honfitársának, midőn a múlt és névszerint ez ese­mény jött szóba — úgy szól­ván egy garas nélkül kell vala angol földre lépnem, mi­után az egész összeg, mellyel rendelkezhettem, alig néhány száz tallér volt”. Cadixban tartott rövid pihe­nés után menekültjeink, Portu­gal fővárosa, Lissabon előtt valónak. Az itt kővetkező jele­netek leírásunk legszebb ré­szei közé tartoznak. Lissabon- ban a város kormányzója, Subra gróf maga sietett vendé­geit nemzete nevében meghív­ni és üdvözölni: szólásul a bra- ganzai fogadó, egykor királyi palota lön részére kijelölve. Még az nap hírlapok utján ér- tesitteték a lakosság, hogy Kossuth kebelében van, s igy tehát tegye mindenki köteles­ségét. De erre nem volt szük­ség. — A lissaboni nép lelke­sedése méltó versenytársa lett a marseillei nép felhevülésé- nek. A pompás Braganza palo­tát aranytól és bársonytól tün­döklő bútorzattal rendezték be számára, a miniszterelnök s a jelenleg is nagy szerepet játszó Saldanha herceg fényes kísérettel tisztelgett nála, a re- gens Cobúrgkohári herceg tit­kárát kűldé hozzá, a küldöttsé­geknek pedig se hossza, se vége nem volt. A népcsoportu- lás, midőn október 12-én a hajó a kikötőből kiindult, a partokon még nagyobbodott s a város előkelőivel telt két fé­nyesen felszerelt gőzös képez­te a diszőrséget, mely a távo­zókat, a nép éljenei között el­kísérte, egész a messze tenger­be. Az angol lapok részben kedvező, részben ellenséges közleményei ezalatt még in­kább fokozták az érdekeltsé­get, mely úgyis lázas türelmet­lenséggel óhajtó már látni a férfiút, kit igénytelen bölcső­ből királyokat elhomályosító magasba emelt föl lángelméje. Midőn a southamptoni maire kihirdető a lapokban, hogy levelet kapott Kossuth­Büntetik az előfizetőt? A kedves olvasó jT előbb-utóbb rá fog unni — hacsak nem érdekelt — a közüze­mekkel szembeni panaszaim olvasására. Most a telefonszámla van soron. Azt ugyan bevezetése óta látom, hogy a díjak után külön jelentkezik a 10 száza­lék áfa. Ezt, ismervén a nem éppen szívderítő áfa-rendelete- ket, kénytelen voltam és va­gyok tudomásul venni. Most jövök rá, hogy itt vala­mi esélyegyenlőtlenség van. Ugyanis ha helyben akarok beszélni, lemegyek az utcai fülkébe és egy ötösért beszél­hetek 2-3-6, illetve 12 percet, ahogy naptáram és órám mu­tatja, meg ahogy a készülék bont. Mert ha otthonról beszé­lek, az már a tíz százalékos áfával 5,50! Egy közeli hívás a fülkéből 27, otthonról csak­nem 30 forint. Németország­ba 3 perc postáról, fülkéből 180 forint, itthonról majdnem 200. Néha hívom Brazíliát, oda 3 perc 540 forint, itthon­ról majdnem 600! (Volt már a postának ilyen ötlete. Ha lakásomról hívtam, rendszerint közérdekből, rend­őrséget, tűzoltókat, esetleg szomszédi szívességből men­tőket, azt a posta felszámolta. Fülkéből díjmentes volt. De ez a távhívás után megszűnt, mert én tudok már 0-ás számo­kat hívni, díjmentesen. De ad­dig fizettem...) Kérdem: nem lehetne elérni, hogy a saját állomásról folyta­tott távbeszélő-beszélgetések is áfa-mentesek legyenek? Fazekas Mátyás Veresegyház tói, ki Gibraltarban hajót cse­rélni s egyenesen Angliában evezni szándékozik, formális bucsujórásokat intéztek hoz­zá mindenfelől, hogy a be­cses kéziratot láthassák s sa­ját szemeikkel meggyőződ­hessenek a kellemes jelentés igazságáról. Okt. 13-kán az „Ibéria” gő­zös azon hirt hozá, hogy a „Missisippi” 5-én még nem érinté Gibraltárt, s hogy a leg­közelebbi hajó az „Indus” is csak 13-án indul onnan s igy Kossuth 24-e előtt semmi szin alatt sem érhet Sout­hamptonba; később azonban egy liverpooli tudósítás 20-át jelölte ki a megérkezés napjá­ul. Lord Dudley Stuart, de Lacy Evans tbnok, a vater- looi veteran hős, Gilpin K. londoni alderman s mások ügyesen fölhasználták e köz­izgatottságot s látván, hogy tüzes és meleg a máskor oly rideg és hajthatlan angol vas, két kézre fogták a pörölyt s verték, ahogy csak telt tőlök. Különösen Gilpin heves be­szédeket tartott a londoni kép­viselőtestületben s többi közt egyet, melyben azt indítvá­nyozta, hogy a képviselőtestü­let föliratot iztézzen Kossuth- hoz, — e szavakkal zárt be: „Szándékom volt szóba hozni, miszerint Kossuth La­jos a City díszpolgárává ne­veztessék, de jogi nehézsé­gek merülvén föl e téren meg­elégszem, ha azon örömet fe­jezzük ki csak eiőtte, melyet megszabadulása fölött mind­nyájan érezünk. Volt idő, mi­dőn drága pénzen vett disz- kardokat ajándékoztunk Schvarzenberg hg, Blücher, Piattoff hetman s más tábor­nokok és tengernagyoknak. Nem akarom most hasonló költségbe verni a képviselő- testületet, de azt határozottan állítom, hogy Kossuth Lajos a dicsőség templomában ma­gasabb helyet foglal el, mint azok valamennyien s e sze­rint az önök tisztelgése köte­les erkölcsi adó a személyes nagyság, az üldözött érdem s az alkotmányos szabadság ügye iránt. Önmagukat tiszte­lik meg önök uraim! ha Euró­pa első polgárát érdemeihez méltólag ünnepük!”... (Vége) A Szent Rókus Kórház alapítása Pest megye legfontosabb egészségügyi intézménye a fő­város forgalmas főútvonalán, a Rákóczi úton álló Szent Rókus Kórház. A kórház mint megyei intézmény vi­szonylag fiatal — 1952 óta szolgálja Pest megye lakói­nak gyógyulását —, de története a 18. századig nyúlik vissza. Az Udvari Kamara 1777. október 24-én jóváhagy­ta Pest városában szegényház, és a hozzá kapcsolódó kórház építését. Az építkezés 1781-ben kezdődött, 80 ágyas szegényházat, 26 szülőnőt és 144 beteget kívántak elhelyezni az épületben. Az építkezés azonban hamaro­san félbeszakadt, mintegy 14 évig szünetelt a munka. Közben mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a rohamosan fejlődő Pestnek szüksége van új kórházra, a régi városi kórház ugyanis nemcsak kicsi volt, de elavult, piszkos — egyszóval egészségtelen. Haffner Mihály, Pest tisztifő­orvosa beadványa is megtette hatását. A város vezetői­nek döntése önmagában azonban kevés lett volna, mert a pénz hiányzott. Pest lakóinak áldozatkészségéből azonban ez az akadály is elhárult. Az új kórház végül az akkori József külvárosban, „Szí. Rochus Mezején” épült fel, ahol az 1711-ben pusztító pestis emlékére foga­dalmi kápolna állt. A kórházat 1798. május 28-án avat­ták fel, neve kezdetben „Pesti Polgári Köz Ispotály "volt, de a köznapi beszédben csak úgy emlegették, mint a „Szent Rókusnál lévő' beteghefogadó ház”. Később, ami­kor a bővítések következtében a kórház és a kápolna egybeépült, hivatalosan is elnyerte a Szent Rókus Kór­ház elnevezést. Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents