Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-25 / 248. szám

is PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTÓBER 25., HÉTFŐ 13 A tüntetések és a népakarat Amióta kötelező a népre hi­vatkozva indokolni és min­den rendű-rangú mozgalmat és pártot vele legitimálni, egyre divatosabb a „népet fel­mutatni” és jelenlétével mani­pulálni. Azért kell azt monda­nom, hogy manipulálni, hisz nincs nehezebb dolog ma azt megállapítani, hogy mi is az a népakarat? Főleg, mi is mi­nősül annak? Van-e valami elfogadható mérce, vagy más kritérium, aminek megléte alapján joggal írhatja meg az újság, hogy ez vagy az a nép akarata. Azt hiszem, örökre tisztá­zatlan marad, mi is számít népnek. Csoport, gyülekezet, csődület vagy gyűlés egy­aránt a nép? Netán csak a tö­meg számít annak? Athénben osztrakizmus- nak hívták ír demokrácia pri­mitíven megfogalmazható népközpontiságát, tehát azt, amikor a nép közvetlenül gya­korolta a hatalmat és bizo­nyos számú jelenlévő a leg­főbb vezetőt is eltávolíthatta, sőt száműzhette. Ez volt a cserépszavazások kora, az a kor, amikor a népnek fizetés járt bizonyos nyilvános sze­replésért — nevezetesen — ha bíróságban vettek részt, nemkülönben ha színházi elő­adáson voltak. Mostanában is számtalan­szor van olyan benyomásom, hogy sokszor a régi Athén kí­sért bennünket. Főként per­sze abban, hogy a demokrá­cia örök vívmányait, a népa­karatot egyre sűrűbben kíván­ják manipulálni a különféle népszavazásokkal és főleg a tüntetésekkel. A spontán nép­akarat, tudjuk — már sok­szor művelt csodát, hisz ’56 sem volt más, mint a népaka­rat diadala. A spontaneitást azonban mostanában kicsit másként értelmezik az „okos” politikusok. Az 1945 utáni zsenge de­mokráciánkban bizony hatal­mas tömegmegmozdulások fejezték ki a kommunizmus elleni tiltakozást és nemegy­szer vonultak fel vidékről is Pestre, hogy százezres tömeg­gyűlésen fejezzék ki vélemé­nyüket. A Rákosi-éra aztán „minőségi” változásokat ho­zott. A népnek ki kellett vo­nulni a „spontán” tüntetések­re. Hol a „fasizmus”, hol az egyházi reakció, hol az impe­rialisták ellen, hol akasztáso­kat követelve. 1956 állította vissza a spon­taneitás „becsületét”, amikor sok-sok százezer budapesti tüntetett napokon át. Kádárék aztán visszahozták a „szerve­zett népakaratot”. Hol a pár­tért, hol a „békéért”, hol a szocializmusért tüntetve. A nyolcvanas években fejezte ki egyre sűrűbben a nép a va­lóban spontán akaratát és el is jutottunk a rendszerváltás­hoz. Az új rendszerben azon­ban kezdünk egyre sűrűbben visszatérni a korántsem oly „haladó” munkásmozgalmat idéző hagyományokhoz. Is­mét szaporodnak a tünteté­sek, nemegyszer spontán és természetes módon. Ugyan- akor egyre több az osztrakis- ta jellegű manifesztáció. Ezen nemcsak az abszolút népegyenlőségre való törek­vést érzem, ami ma nem le­het más, mint tiszta demagó­gia, hanem azt, hogy egyre több a „díjazott” tüntetés. Természetesen nem a chartásoknak a nemzeti ün­nepek és más nemzeti jelle­gű megmozdulások vigilá- ján szervezett „előtüntetései- re” gondolok, ahol és ami­kor a tüntetőket a demokrá­cia megmentőjének és az erőszak elleni harc gáncs nélküli liberállovagjának lép­tetik elő, ezzel díjazva a nagy felbuzdulásukat. Egyál­talán nem, sokkal inkább azokra a — sok-sok millió­ért bérelt buszokkal — fővá­rosi túrára, rokoniátogatásra és bevásárlásra felhozott tí­zezrekre, akik e szívélyes szolgáltatás díjaként egy-két órácskát eltüntetgettek Ká­dár elvtárs késői, de nem !e- leménytelen követőinek ka­tonás szervezésében. Igaz, ez nemcsak a Kádár­temetésre és évfordulókra, va­lamint szakszervezeti célú fel­vonulásokra, hanem az orvos­egészségügyi és MSZOSZ-os rendezvényekre, sőt a Tor- gyán-féle spontán fölrándulá­sokra is, nem beszélve olyan „vicinális” szerveződésekről, mint a Sasad-típusú különak- ciók. Az ellenzéki sajtónak ezekkel remek alkalma nyílt minden esetben kipoentírozni a kormány „szociális érzéket­lenségét”, „szakszerűtlensé­gét” és „népellenes” politiká­ját. Soha nem feledve — ma­gától értetődően — megjósol­ni a kormánykoalíció biztos vereségét. Ezután következ­tek a rádiós-tévés viták, ahol a „független szakemberek” és „világnézet-semleges” ri­porterek tárgyalták végtében- hosszában azt a „dilettáns” politikát, mely ellen a nép ily látványosan tiltakozik. Egészen más a helyzet a nem „spontán”, hanem ke­mény forintokkal fizetett tö­megrendezvényekkel. főleg akkor, ha jó távol esnek a fő­várostól és a bevásárlási lehe­tőségektől. Ilyenkor mélyen hallgat a liberálsemleges saj­tó az anyagiakról, pontosab­ban arról, hogy mibe is kerül az egész a résztvevőknek. A szárszói napok fejenként öt­ezer forintba és az utazási költségbe, ami azért mégis­csak számottevő. A kendere- si Horthy-temetésen „tünte­tők”, akik majd százezren voltak az ország minden ré­széből és rengetegen külföld­ről, a „saját zsebükre érkez­tek” és fizették a bokros par­kolási díjat is. Tüntetések, manifesztáci- ók, gyűlések voltak, vannak és lesznek. Egyiket így, a má­sikat amúgy szervezik. Ki jobban, ki rosszabbul. A né­pet mozgatják, a népet idézik és a néppel fenyegetőzik min­denki. Hogy mi a fentiekből HISTÓRIA s Aldor Imre Vázlatok a magyar emigráció életéből I7TT Reggel 7 és fél óra- V ü»kor az Archipelagus- ban horgonyozó Missisippi ame­rikai fregattal valánk szemközt, ezen kelle utunkat folytatnunk. Az előbocsátottak után foly­tassuk elbeszélésünk menetét. Alig hogy a menekültjeinket vivő török hajó horgonyt vetett, a Missisippi parancsnoka, a szo­kásos szertartások megőrzése mellett két tisztjéből álló kül­döttséget külde át, mely Kossu­thot és kísérőit, az egyesült észak-amerikai államok nevé­ben meghívja; egy óra alatt az átköltözködés megtörtént. „A Missisippi amerikai fre­gattra szállíttattunk”, folytatja kéziratunk. Magyarok: Kossuth, Perczel Miklós, Ihász Dániel, Berzenczey Lász­ló, Asbóth Sándor, Wagner Gusztáv, Kovács István, Ház­mán Ferencz, Gyurmán Adolf, Lorody Ede, Dömötör János, Szerényi Antal, Lűllei Manó, Fráter Alajos, Török Lajos, We­igh Vilmos, Grehenek György, Kalapsza Ján„ László Károly, Németh József, Ács Gedeon, Karády Ignácz. Nők: Kossuthné, Perczel Mik- lósné, Gyurmanné, Kovács Ist­vánná és Lűlleyné. — Gyerme­kek: Kossuth Ferencz, Lajos és Vilma, Gyurmannak egy, Lűl- leynek öt gyermeke. — Szol­gák: Grecsák József. Kovács Fe­rencz, Szabó Péter. Magyar Sán­dor, Hohetlinger János, Schwarz Károly, Feezik Fe­rencz. Lengyelek: Wysoczky Jó­zsef, Prziemszky Gyula, Lusza- kovszky József, Kószák László, Spaczek Lajos (Kossuth orvosa). A .Missisippi” nevű külön­ben is szép hadi fregattot pom­pásan fölszerelték ez alkalomra. A termeket és kabineket Leroy a hires párisi kárpitos díjtalanul rendezte be; a födélzet illatos vi­rágkertté alakíttatott, az árbo- czokon pedig az amerikai lobo­gó mellett a magyar trikolor len­gett... Az első meglepetés Spezziá- ban, hol szept. 20-kán vetett ha­jója horgonyt, — érte a kor­mányzót. A partokon ezer és ezer ember várta; a tenger fölszi- nét koszorús és lobogós csolna- kok boríták; a köz- és magáné­pületek pedig százféle diszít- ménynyel köszönték. A turini kabinet kétértelmű válasza, hogy — „nem ellenzi ugyan partraszállását, de megköszöni, há helyzetét méltányolva nem él az engedélylyel Kossuth” ■— arra bírta a betegeskedő nagy férfiút, hogy — csak a veszteg- zárépület vasrostélyán körösz- tül fogadja a tömérdek tisztel­gőt és küldöttséget, kik csapa­tostól tódultak ide. még Genuá- ból és Turinból is, számos ki- sebb-nagyobb város és testület föliratait hozva magukkal. Kos­suth olaszul felelt s rövid de ha­tásos beszéde millió „evivá”- val lett viszonozva. Este a ten­gerpart és város vakító fényben úszott s különösen a hajóról bű­vösen szép látványt nyújtott. „Szeptember 26-án Kossuth, a francia szabadelvűek úgyneve­zett fészkében, Marseillbén part­ra szállott s a további hosszas tengeri ut fáradalmait elkerülen­dő, Franciaországon át kívánta utazását folytatni. A marseilli prefektusnak e kívánságát azon­nal tudtul adá, kérdvén egyszer­smind, ha vájjon szándoka telje­sítésében a francia kormány nem fog-e eléje akadályokat gördíteni? A centralizált Franciaország hivatalnokának e kérdés sokkal fontosabbnak tetszhetett, mint­sem hogy akár igenlőleg, akár tagadólag felelvén, a felelőssé­get igy magára vállalja; kijelen­té tehát, hogy miheztartása iránt azonnal fog Párisban kérdést tenni, addig is azonban meglát­ta Kossuthot és kísérőit: a hajót elhagyva a városba költözni. Az ajánlat elfogadtatván, Kossuth és családja, valamint a velük le­vők közül Ihász, Török és Lem- mi a „Hotel des Ambessadeurs” című vendéglőben helyezkedé- nek el, itt várván a távirat útján kért választ Párisból. Menekültjeink alig hogy meg- kérkezének, már is lassan-las- san terjedezett a becses vendé­geknek hire; a marseilli nép, mintha ereibe tüzet öntöttek vol­na, izgatottan hullámzott az ut- czákon. nagyobbszerü tünteté­sek nem történtek. Az izgalom e bizonytalansága másnap sem szűnt meg, minthogy a ködös, homályos idő miatt a jelező te­legraph nem működhetvén, a közlekedés lehetetlenné vált. Este magyarjaink egy demokra­ta-klubba lőnek meghiva, hol hazafias és a szabadságot éltető szónoklatok közben, unalmas várakozásuk néhány órája eltelt. Szeptember 28-kán végre megérkezett a várva várt válasz. — A köztársaság kormánya megtagadta az utazási enge­délyt a szabadság bajnokainak! Ä tagadó válasz folytán nem volt mit tenni, mint újra a hajó­ra költözni. De a marseilli nép, mely magát a tagadó válasz folytán várakozásaiban megcsa- latva, kormánya szűkkeblű eljá­rása által nemzeti büszkeségé­ben sértve érezte, tömegesen bo- ritá el a kikötőhöz vezető utcá­kat, s mikéntha lelkesültségével akarta volna látogatói emléké­ből kitörülni a nekik okozott szégyenletes emléket, újjongva körülfogá Magyarország dicső­ségét; tódultak hozzá örömtel­ten. s boldognak érezék magun­kat, ha ruháját érinthetők. Délután Kossuth kísérői ma­gyar ruhába öltözve újólag be­mentek a városba; a reggeli lel­kesedés most ha az lehetséges volt, még fokozódott. A parto­kat ezer meg ezer kiváncsi nép tattá elfoglalva, követelvén, hogy a francia kormány tilalma visszavétessék; az összes kato­naság fegyverben állott, a csend­őrök állig fegyverkezve jártak a tömegben, annyira félelmessé vált a felbűszült nép haragja. Másnap délben a marseilli prefektus azon hivatalos rende­letét küldé a hajóra, hogy azt el­hagyni ezentúl még csak a nők­nek sem engedheti. A nép, mely egész napon át hasztalan várta volt Kossuthot közé jőni látni, estefelé a part hosszában csoportosulni kez­dett; s csakhamar mintegy száz, nagyobbára franica lobogókkal díszített csónak indult el a part­tól, s közeledők a Missisippi- hez. A hajóhoz érve, miután át­adták volt a Kossuthnak hozott tömérdek virágcsokrot és koszo­rút, annak ablak alá gyülének, s emelt hangon a Marseillaist éne­a tanulság? Az elmondottak­ból, a tapasztalatokból min­denki annyit okul, amennyit intelligenciája érzékel és nép­pel való kapcsolata realizálni képes, mondjuk a következő választásokkor. Práczki István Monorierdó' Vállalja a magyarságát? á Mind a tv-ben, mind h a rádióban elképesz­ti, tő riportok és hír-, valamint egyéb mű­sorok hallhatók naponta. Olyanok is, amelyekre úgy­mond kinyílik az ember zse­bében a bicska. A Vasárnapi Újság című rádióműsort mos­tanában csak teljesen ötletsze­rűen hallgatom meg. így tör­tént ez legutóbb is. A roppant „szellemes” kérdés így hang­zott el a riporter szájából (nem tudom, lényeges-e, hogy igen fiatal embert sejte­tett a hang): vállalja-e a ma­gyarságát? Mármint az éltes korban lévő ember, nevezete­sen az Állami Népi Együttes vezetője. Előbb még nem is tudtam, hogy lényeges-e a ri­porter kora, most már tudom: lényeges, nagyon is lényeges kérdés, hogy a felnövekvő if­júság milyen szellemiségű, és milyen szellemiségűek azok az iskolák, ahol a nem­zet utánpótlása nevelődik. Ha elérkezünk egyszer oda, hogy nemzeti szellemben fog­nak felnevelődni gyermeke­ink. akkor a hasonló balga kérdés már meg sem fogalma­zódhat egyetlen fiatal fejében sem. Aki feltette ezt a kérdést, az tudja-e, hogy mit akart egyáltalán kérdezni? Miféle választ várt? Ezeréves magyar hazánk­ban vállaljuk-e magyarságun­kat? Abban az országban, ahol őseink is éltek, és min­ket felneveltek? Aki itt él, en­nek a nemzetnek a kenyerét eszi — bármilyen korú is le­gyen —, az mit vállalhat még a magyarságán kívül?! Mi­lyen más „nációságot” vállal­hat még? Várható olyan vá­lasz is, hogy valaki nem vál­lalja magyarságát, mert az il­lető valamely más nemzet, vagy hatalom megfizetett bé­rence? Szégyen lenne ma Magyar- országon magyarnak lenni? Felháborító ez a cinizmus, vagy ez a ma oly divatos más­ság vállalása kihívóan, sértő­en, a tisztességes, becsületes magyar embereket irritálva. Ez már egyszerűen provoká­ció! És a szóban forgó ripor­ter a Magyar Rádió munkatár­sa! Ha ilyen stílusban, hang­nemben társaloghatnak ma hazánk fiataljai ékesebb ko­rú, igen sokat próbált ember­társaikkal, akkor ezek az if­jak később nagyobb gaztet­tek elkövetésére is hajlandók lesznek. Kár! Vedres Józsefné Budapest kelvén, éltették Kossuthot, kísé­rőit, Magyarországot, az ameri­kai tisztikart s a köztársaságot. A zaj kissé lecsillapodván, a kormányzó a fedélzetre lépett, s részvétüket néhány lelkesítő szóval megköszönvén kérte, hogy engedjék őt azon remény­nyel távozni, hogy nemsokára újra találkoznak. A jelenlévők elragadtatásukat lármás kitöré­sekben fejezvén ki, a partra visz- szatértek. Mintegy este 9 óra lehetett, az est homálya már mindeneket elboríta, midőn a Missisippin le­vők csendjét a vízben hallható, emberuszáshoz hasonló lubicko­lás hirtlen megzavarta; az úszó Jean Baptist Lonvil, marseilli la­kos volt, mesterségére nézve be­csületes vargamester. E sze­gény ember ladikhoz nem jut­hatván, életveszély között átúsz­ta a tengert a hajóig, csakhogy a négy férfiút, kiről ő annyit hal­lott, láthassa! Hogy a hajóhoz ért, nagy rimánkodása után fel­húzták őt a hajóra, s mindjárt a teremtőtől nyert mezítelen álla­potában bemutatták Kossuth­nak. Midőn ezt meglátta, elfe­ledve eredetleges állapotát, cl di­dergését, térdre borulván előtte, kezeit csókokkal halmozá, s há­romszor kérdezé vajon csak­ugyan Kossuth van-e előtte? s midőn végre eloszlott kételye, elragadtan fölkiálta: „Már most örömest meghalok!” (Folytatjuk) A türelmi rendelet II. József egyik legfontosabb rendelete a türelmi volt, vagy­is a nem katolikus vallásunk (reformátusok, evangélikusok, görögkeletiek) egyenjogúsítása. Az 1780. október 25-én ki­bocsátott rendelet engedélyezte templomok építését; ki­mondta, hogy a nem katolikusok elnyerhetnek minden ál­lást; esküt csak hitclveikkel megegyező formában kell ten­niük; köthetnek vegyes házasságot. A türelmi rendelet kibo­csátásában az uralkodó törekvései mellett — az államér­dek szempontjából tartotta fontosnak a felekezeti békét — a hazai protestáns egyházaknak is nagy szerepük volt. Több küldöttség tárgyalt Bécsben II. Józseffel, a megbeszé­lések aktív részese volt Ráday Gedeon is, aki Pest vármegye politikai életének is jeles személyisége volt — kulturális jel­legű működésén túl. Ráday feljegyzéseiből ismert, hogy mi­kor először tárgyalt II. József a protestáns küldöttségei, meglehetősen rideg volt és kijelentette; általános vallásügyi folyamodvánnyal nem lett volna szabad fellépniük. Később megenyhült, s elismerte „hogy a protestánsoknak mindenfé­le nyomorúságban volt részük”. Ráday részese volt annak a küldöttségnek is, amely a rendelet kiadása után köszönet céljából kereste fel az uralkodót. Ráday Gedeon a vallásü­gyi rendelet körüli munkálkodásáért nyerte el előbb a bá­rói, majd később a grófi méltóságot. Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents