Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22 / 247. szám
A második könyv első'fejezete Hogyan menekült meg a Corvin köz főparancsnoka? Pongrátz Gergely nemrég, még az '56-os magyarok világtalálkozója és betegsége előtt egy baráti körben a fájdalmasan szép forradalomról idézett emlékeket. Valaki felvetette: Corvin köz 1956 című könyve november 15-ével fejeződik be. A harcosok a Rákóczi térig húzódtak vissza, majd látva, hogy kilátástalan a küzdelem, szétszéledtek. Pongrátz Gergely mellékutcákon bujdosva bátyja pesterzsébeti lakására ment. De mi történt azután? Miként jutott ki Nyugatra, hogyan menekült meg a Corvin köz főparancsnoka? Ez lesz majd a második könyvem első fejezete — válaszolta, és mondani kezdte a történetet. 1956. november 27-én többed- magunkkal egy teherautón zöty- kölődtünk Nyugat felé. Budapest határában álltunk le, édesanyám, a kishűgom és én, hogy majd felvesz minket valaki, de sorban húztak el az autók. Egy idő után mondom édesanyámnak: van magánál egy százforintos? Volt. Azt lebegtettük meg, így állt meg a teherautó. Csornáig jutottunk el, ott: megállni, igazoltatás! Egy ávós őrnagy, zöld ávós mászott fel a platóra. Édesanyám, kishú- gom, én voltunk rajta; másik négy vagy öt asszony, háromnégy gyerek s másik három-négy férfi. Az őrnagy káromkodni kezdett, de olyan durván, olyan mocskosán, hogy nem állhattam meg szó nélkül. Őrnagy bajtárs, mondja, van magának felesége, családja?! Mondom: maga otthon is így beszél?! Válogassa meg a szavait, hát legyen tekintettel itt az asszonyokra és a gyerekekre! Rám nézett, elhallgatott, összeszedte az igazolványokat és beparancsolt mindannyiunkat a laktanyába, az ebédlőbe. Ötvagy hatszáz ember, menekülő szorongott már ott, várva a jó sorsát. Eltelt vagy félóra. Jön az őrnagy, kinyitja az ajtót és bekiabál: Pongrátz! Odamegyek, azt mondja: jöjjön velem! Bevezet egy szobába, a vaskályhához áll, melegíti a hátát, majd megszólal. Miért körözik magát? Mondom, én nem tudok arról, hogy engem köröznek. Ne tagadja! Ott van az asztalon az a kék füzet, nézze csak meg! Hányadik név a magáé? Nézem a füzetet. Hát az első. A következő oldalon ott a személyleírás, a ruha, amiben ott állok. Most is tagadja, hogy körözik? Mondom: én az előbb sem tagadtam, csak nem tudtam, hogy köröznek. Most már tudom. Miért körözik? Mondom, azért, mert harcoltam a forradalom alatt. Rám rivall: ne beszéljen nekem marhasága’ at, sokan harcoltak, s azokat mégsem körözik. Mondom, én másként harcoltam, én a Corvin köznek voltam a főparancsnoka. Gondoltam: lesz ami lesz. Várom, hogy leszakad az ég, amikor egyszercsak megszólal az őrnagy. Na végre, találok valakit, aki nem tagadja. Mondja már ember, hát mi történt Budapesten? Én én elmondtam neki. Vagy félórát beszélgettünk. A végén azonban megint magába húzódott. Most mondja meg ember, mit csináljak én magával? Mondom: őrnagy bajtárs, két megoldás van. Visszaküld engem, s akkor én kapok egy goErdó'si Ágnes felvétele lyót, maga pedig egy újabb csillagot a váll-lapjára, vagy a másik megoldás, hogy megmutatja, hogy merre menjek... Mondom: most azonban annyit kérek, hogy engedjen vissza az édesanyámhoz, mert elképzelheti, milyen idegállapotban van. Azt válaszolja: igen-igen, menjen csak vissza, majd meglátom...N iszamentem, s mondom édesanyámnak: a jó Isten kezében vagyunk, az lesz, amit ő akar, így is, úgy is. Nincs hát semmi értelme az idegeskedésnek. Szürkült. Kezdett sötétedni. Persze, hogy ideges voltam. Állandóan az ajtót figyeltem. Kinyílik az ajtó, az őrnagy csak bedugja a fejét, találkozik a tekintetünk s int. Odamegyek. Azt mondja: öt perc múlva legyen itt az édesanyjával és a kis- húgával, hozzák a cuccaikat. Öthat perc múlva valóban nyílik az ajtó: jöjjenek. Megindul az őrnagy, utána a kishúgom, édesanyám, és én. Kimegyünk az épületből. keresztül az udvaron, a főkapuhoz. Odaszól az őrségben álló főhadnagyhoz: ez a család kijön velem a városba. A főhadnagy tiszteleg és mi kimegyünk. Csornán az ávós laktanya kinn volt a mezőn. Ahogy elhagytuk a kerítést, három-négyszáz méterre, az őrnagy megáll. Odajön hozzám, a vállamra teszi a kezét és azt mondja: látja ott azt a fényes vonalat? Mondom: látom. Azt mondja: az a vasút. Menjenek a sínek mentén abba az irányba, de az első állomásnál ne álljanak meg, mert ott az éjjel razzia lesz A második állomásnál várják meg a vonatot. Toporgok, köszönnék el, de még folytatja. Tudja ember, hogy milyen felelősség van magán? Maga most kimegy Nyugatra, s ahogy ott fog viselkedni, úgy fogják megítélni a magyar szabadságharcost mindazok, akikkel érintkezni fog. Minden lépésére kell vigyázzon, minden szavára. Odafordul édesanyámhoz, bocsánatot kér a délutáni viselkedéséért, kezet csókol édesanyámnak és azt mondja: engedje meg, hogy gratuláljak a fiához. Megcsókolja a kishúgomat, kezet fog velem és elmegy. Abban a baráti társaságban hosszú csend követte Pongrátz Gergely szavait. Deregán Gábor * Pongrátz Gergelyt, akit múlt hét csütörtökön szívinfarktussal szállítottak a mentők a Dél-Pesti Kórházba, néhány napja már az intézmény szubinten- zív osztályán kezelik.Dr. Balázs Imre osztályvezető' főorvos-professzor kérdésünkre tegnap elmondta, hogy az ’56-os Világszövetség újraválasztott elnökének a kezelés eredményeként elmúltak a panaszai, ennek ellenére még néhány napig kórházban kell maradnia. Az október 23-i ünnepségeken való részvétel, illetve a közszereplés még túlságosan megterhelő lenne számára. Aki hisz az isteni örök igazságban Látogatóban Bánkuty Gézánál A Floridában élő Bánkuty Géza a legsikeresebb vállalkozó az ’56-os magyarok körében, aki elsőként alapított gyárat Magyarországon. Ó az, aki képes asztalhoz ültetni a sok széthúzó ’56-os szövetséget, szervezetet, hiszen tisztelik őt és valamennyien élvezik a bizalmát. Ugyanakkor komoly anyagi áldozatra is hajlandó az ügyért; az 56-osok egységének megteremtéséért. Ennek érdekében hozta létre a közelmúltban a Magyar Egyeztető Testületet. 1956-ban 30 éves volt, ismert motorversenyző, nyolcszoros magyar bajnok. Részt vett a Statisztikai Hivatal elfoglalásában, a Széna téren a legendás hírű Szabó bácsi mellett harcolt, de ott volt a Maros és Ostrom utcai küzdelmeknél is. Még novemberben sem adta föl — gondolom ezért kapta a Mokány Berci nevet —-, elindította a Márciusban Újra Kezdjük (MÚK) mozgalmat, amelynek január közepéig tizenhat fegyveres csoportja volt. Március elsején, „hivatalos papírokkal” elhagyta az országot. A gyilkosoknak nem lehet megbocsátani Budapesti irodájából gyönyörű kilátás nyílik a Várra, a Halászbástyára, a Dunára. Felesége, Réczi Ilona teát főz nekünk, és amint térül- fordul, elképzelem törékeny alakján a fegyvert, hiszen az ő csoportjuk, a Gólya, csak december 16-án „kapitulált”. (Gólya bányász volt, 1957 júniusában végezték ki.) Ilona asszony nemrég megkapta a Szabadságharcos Emlékérmet. — Az ön ’56-os múltja minőségében, de összetettségében is rendhagyó — fordulok Bánkuty úrhoz —, s nemcsak azért, mert végigharcolta a forradalmat, hanem mert nem adta föl akkor sem, amikor már reménytelennek tűnt a helyzet. A néma tüntetés és a MÚK is erről tanúskodik. Hogyan mert itthon maradni márciusig, amikor már lehetetlenné vált a menekülés? — Március 1-ig bujkáltam, mert akkor már rég figyeltek és lévén katonatiszt — mivel a Honvéd sportegyesületben versenyeztem —, figyelmeztettek. Szabó Gyula, gyerekkori barátom a Svábhegyről és Varsányi Ferenc ügyelt rám -ő elhárító katonapolitikai tiszt volt a BM-nél és a hivatalos papírokért, amivel kimenekített tíz év börtönt kapott. (Amikor a forradalomban nagy szolgálatot tett a szabadságharcosoknak, én menekítettem őt biztonságos helyre.) Mi őszintén hittük, hogy újra lehet kezdeni, hogy majd a tisztelt Nyugat segítséget nyújt, s ők táplálták is ezt a reményt. (Szabó Miklós: „Foglalkozása emigráns” c. könyvében részletesen megírja a MÚK történetét.) Amikor Krisna Menőn indiai diplomatát kiküldte az ENSZ Magyarországra, hogy személyesen győződjék meg az itteni állapotokról; mi történik a forradalom leverése után az országban,javaslatomra akkor megszerveztük a néma tüntetést, hogy meggyőződhessék az indiai, mi a véleménye Budapest népének. Akkor a fővárosban megállt az élet. Mi szerveztük, Göncz Árpád pedig átadta Krisnának a követeléseket. Őt ezért ítélték életfogy- tiglanra. Érdekes lenne most 37 év után találkozni vele. Varsányi Feri február végére megszerezte a papírokat, az útlevelet azzal, hogy Gaál Ferenc motorostársammal versenyre megyünk, és így március 1-jén elhagytam az országot. De előtte még Renner Péter MÚK-összekötő üzent nekem a börtönből úgy, hogy nem az anyjától, tőlem kért tisztaságcsomagot. Pétert kivégezték, a 301-es parcellában fekszik. Ha az 56-osok egymással civakodnak, én mindig kimegyek a 301-es, Szabó bácsi és Péter sírjához... Nem lehet a gyilkosoknak megbocsátani! Ezt nem lehet... Még ha akarná is ez a nép, akkor sem lehetne! A nyughatatlan szervező — Úgy tudom, önök, a MÚK egyik fegyveres csoportjával decemberben a lefogása előtt majdnem kimentették az ávósok karmából Szabó bácsit. — Erről kevesen tudnak itthon. A MÚK főhadiszállása a Szabadság téren volt, és ott kaptuk a hírt, hogy letartóztatják őt. A feleségénél bújt meg az óvodában (ahol óvónő volt az asszony) és vagy huszonötén fegyverrel mentünk érte. Fél órát késtünk. Körülbelül annyival előtte vitték el, két orosz tank kíséretében. A felesége sírva fogadott, mert a pisztolyát is megtalálták, amit a WC víztartálya mögé rejtett. Szabó János nagyszerű ember volt; maga a tisztesség, a jóság, a becsület. A Széna téren nem is voltak kivégzések; összeszedtük az ávóso- kat és a hűvösvölgyi Sztálin Politikai Akadémiára gyűjtöttük be őket. — A MÚK nagyszerűfegyvertelen akciókba is kezdet, például a gyógyszert szereztek Nyugatról. Ezt hogyan csinálták? — A Rókus Kórház nyolctagú orvoscsoportja, —• az ország legjelesebb professzorai — az életük kockáztatásával, aláírásukkal adtak olyan papírokat nekünk, amelyekre az Osztrák Vöröskereszt közreműködésével megkaptuk — külföldi összekötőink segítségével — a legdrágább gyógyszereket is. Februárban már nagyon figyeltek, s a teljes kapcsolatrendszeremmel együtt akartak fölgöngyölíteni. Azért nem fogtak le előbb. — Ausztriában mihez kezdett, amikor kiért? — Megszerveztem a Magyar Menekült Sportolók Szövetségét. Akik a Mel- bourne-i Olimpiáról nem jöttek haza, Kossuth-címeres, gyászszalagos mezben tüntettek végig Európán Kádár bábkormánya ellen; Ábrahám Dezső, Puskás Öcsi, Gyarmati Dezső, Kocsis Sándor, Szőke Kató, Czibor Zoltán, Székely Éva, hogy csak a legismertebb neveket soroljam. Sikerült elérnünk, hogy a forradalom leverése elleni tiltakozásul másfél évig sehol nem fogadták kinn a magyar sportolókat. Ennek a fontos politikai harcnak egyik legjelentősebb alakja Gyarmati Dezső volt. Gyarmati az emigráció harcainak oszlopos tagja volt, úgy, mint Puskás Öcsi. Világszín vonalú magyar áru — Azt regélik, hogy Floridában tengerre épített villája van; hogy olajos-ruhás segédmunkásként dolgozott abban a gyárban, amelynek később főmérnöke, majd tulajdonosa lett. — Ez így igaz. Előbb tervező gépészmérnök lettem, majd csomagológépeket konstruáltam kinn, később gyártottam és ennek gyártását hoztam haza Szegedre 1989-ben. Sapkalezáró, címkéző gépeimmel a világon az első helyen állok technikailag és a mennyiséggel is. Óránként 18 millió palack megy keresztül ezeken a gépeken a világ minden táján, Japántól Kínáig és Belgiumtól Franciaországig. A szegedi gyárat közel egymillió dollár befektetéssel alapítottam, ahol évente másfél-két millió dollárt termelünk a magyar államnak. Ebből tíz fillért sem viszek ki. Mindent itthon fektetek be. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy a Magyarországon gyártott gépek jobbak és szebbek, mint a kintiek. Bebizonyítottuk, hogy a magyar munkás világszínvonalon tud termelni és mivel ott a felirat a gépeken: „Made in Hungary”, jó hírünket terjesztjük a világban. Az igazi bűntudat, hogy elhagytam okét — Önnek, akinek minden sikerül, mi volt a legnehezebb az életében? — Amikor el kellett mennem, kihúzták a lábam alól a gyökeret, amin erősen tudtam állni, anélkül, hogy ez tudatosult volna bennem. Hogy milyen erős volt ez a talaj, csak akkor tudtam meg, amikor kihúzták alólam. A bizonytalanság, az a feszültség volt a legkegyetlenebb, amit az okozott, hogy a bajtársakat otthagytam. Azokat, akik a 301-ben fekszenek, de azokat is, akik ugyan sok szenvedés árán, de túlélték: Roik Jancsit, Fó- nay Jenőt, Obersovszky Gyu- szit és a többieket... Borzalmas, semmi máshoz nem hasonlítható érzés, hogy ŐKET otthagytam, ELHAGYTAM. A menekülés után bűntudata lesz az embernek. Nemcsak az hozott haza, hogy segítsek, de a bűntudat is, hogy magukra hagytam őket. Sokkal mélyebb és erősebb ez az érzés minden másnál... A tehetetlenség: elmentél és akiket itthon hagytál, szenvedtek még érted is. Ez hozta haza Pongrátz Gergelyt is, drága barátomat, aki most az intenzív osztályon fekszik. Amikor mi, kinn élő magyarok elmondjuk, hogy nehéz volt az életünk, sokat szenvedtünk, akkor Roik Jancsi jut eszembe, aki azt mondta: „Szívesebben szenvedtem volna akármelyik New York-i híd alatt akár, éhezve és fázva, de szabadon. Inkább ott, mint a börtönben!” * Búcsúzáskor észreveszem a Hiszekegyet a frissen tapétázott falon. Bánkuty úr követi a tekintetemet. — Ez a lényege a MET- nek, a Magyar Egyeztető Testületnek. Összefogni az 56-osokat, a nemzetben gondolkodó magyarságot, azokat, akik ezt az országot tisztességgel szeretnék talpra állítani, a lelkekben és az agyakban a történelmi Magyarország képével. Nem a határok megváltoztatására gondolok, hanem arra a szellemiségre, amit a történelmi Magyarország jelentett. Nincs jogunk a gyerekeinktől és az unokáinktól megvonni ezt az érzést. Olvasom, s kiderül, már félig-meddig és is elfelejtettem. „Hiszek egy Istenben/ Hiszek egy hazában/ Hiszek egy isteni örök igazságban/ Hiszek Magyarország/ Feltámadásában. / Amen” Ónody Éva Erdősi Agnes felvétele
