Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22 / 247. szám
A várost szétlövetni nem szabad Filep István ’56-os visszaemlékezései Filep István: Közölték, hogy fegyvert rejtegetek Hancsovszki János felvétele Zemplén megyében, Taktasza- dán születtem 1931. augusztus 20-án. 1941 -t<51 a debreceni református kollégiumba növendéke lettem * Amikor 1955 őszén Karcagra kerültem 1955 őszén, akkor tulajdonképpen az ifjúsági szervezet hozott valami újat. Egykét nagyon értelmes fiatal volt ott, akiknek önálló véleménye is volt. Ilyen volt például a Takács Pista, aki karcagi származású volt. Ő angol szakos volt, később kollégiumi igazgató lett. Szoros kapcsolata volt az írószövetséggel, több barátja volt ott. Rendszeresen járt fel Pestre, és hozta a friss híreket. Különösen '56 tavaszán élénkült ez meg, én ugyanekkor Debrecenbe jártam be sűrűn, meg hát bizonyos mértékben Szolnokra is, színészek, írók, művészek közt sok ismerős, barát volt, és próbáltuk a hallottakat, tudottakat és a kinyílt szemünkkel észrevetteket is terjeszteni Karcagon. Ebben az időszakban pokoli megrázkódtatást jelentett sokunk számára a nyilvánosságra került Rajk-ügy. Tulajdonképpen az egri beszéd meg a májusi Rákosi-beszéd kezdte ezt nyilvánvalóvá tenni. Addig én magam sem hittem, hogy ilyen lehetséges. Ez adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy utána já- rogattam fel a Petőfi-körbe is, és próbáltam tisztábban látni, megtudni dolgokat. De ez egy viszonylag lassú folyamat volt, és nem is volt nagyobb nyilvánossága, tanári szobán belül tulajdonképpen bezárultak a vitáink, ki alig-alig mentünk. Az első igazi robbanást az okozta, hogy október 19-e környékén a városi pártbizottság egy értelmiségi gyűlést szervezett a Tanácsháza dísztermében, ami az akkor szokásos langymeleg szöveggel ment. A helyi pártnagyságok adtak bevezetőt, és azt várták, hogy mi is hasonló szellemben fogunk megnyilatkozni. Ám akkor már bennünk volt a Rajk-ügy, a Rajk-temetésen is túl voltunk, bennünk volt a Petőfikor, bennünk volt az, ami a pesti irodalmi-művészeti életből hozzánk eljutott. És én fölálltam, szót kértem, és próbáltam elmondani, hogy milyen problémákat látok az ország vezetésében gazdasági téren, politikai téren. Sok minden feljött, többek közt a fiatalok kilátástalan lakáshelyzete, és akkor elmondtam, hogy tulajdonképpen any- nyi laktanya van Magyarországon, köztük a szovjet laktanyák, annyi tiszti lakás ezekben a laktanyákban, hogy ha ezeket átadnák — mert úgy sincs szükség megszálló hadseregre —, akkor rengeteg embernek lehetne segíteni a lakásproblémáján. Borzalmas megdöbbenés támadt az elnöki sorban, ahol a pártfunkcionáriusok ültek, és pokoli tapsvihar tört ki az értelmiségi fiatalok soraiban, nem csak azért, mert a fiatalok voltak többen. Tüdős elvtárs, aki pártfunkcionárius volt, igen kemény hangon megpróbált engem kioktatni ott, a helyszínen, célozva arra, hogy az ilyen embereknek tulajdonképpen hol lenne a helye. Én viszontválaszoltam, hogy az a baj, hogy ilyen véleményeket kapunk és hallunk, és ilyen emberek próbálnak nekünk dirigálni. Élég viharos körülmények között lett vége ennek az ülésnek. Ez, ha jól emlékszem, egy vasárnapi, vagy talán szombati napon volt. Hétfőn a levelező tagozaton voltak óráim, oda jártak a levelező tagozatra a kun- madarasi repülőtisztek és a helyi funkcionáriusok, többek közt a helyi államvédelmi tiszt, egy Iski Lajos nevezetű úriember, aki mondta, hogy ő ma nem jön be az órámra, mert ő úgy érzi, az nem lenne neki jó, ha ő most engem végighallgatna, hátha ugyanazt találnám elmondani, amit az értelmiségi gyűlésen elmondtam. Ő nem volt ott, de már tudta, mi történt. Mellesleg finoman célzott rá, hogy jó lenne, ha én elmennék Karcagról, mégis kényelmetlen lenne, ha neki a tanárát kellene letartóztatnia. Mondtam, hogy várjunk még egy kicsit, meglátjuk, merre alakulnak a dolgok. Ez hétfői nap volt, azt hiszem október 22-én, és október 23-án már robbant a bomba Pesten is és Debrecenben is. Ez utóbbiról nem nagyon szoktak beszélni, hogy tulajdonképpen Debrecenben hamarabb lőttek, mint Pesten. Debrecenben 23-án délután öt körül már eldördült az első sortűz. * A Forradalmi Tanács egyik ülésén felvetődött, hogy nagyon sok gyerek van Debrecenben, középiskolások, egyetemisták, ezeket haza kellene hozni, de az ügy veszélyes volt, jöttek a tankok állandóan. Az emberek azt mondták, a Forradalmi Tanácstól elvárják, hogy hozzák haza a gyerekeket. Megint én voltam az, aki beült a tanács kocsijába. Mögöttünk jött egy tsz — azt hiszem, a Lenin.Tsz —.teherautója, padokkal fölszerelve. Bementünk Debrecenbe, és elindultunk a kollégiumokba, a megadott címekre, összeszedni a gyerekeket. Gyülekeztek a gyerekek, én közben bementem a Forradalmi Tanácshoz — évfolyamtársam volt Für Lajos, meg jó barátom is —, vele konzultálni. Beszéltem a Csorba ezredessel, a debreceni ezredparancsnokkal, Garab Imrével, törzsfőnökével, és ezzel megteremtettük a Karcagi Forradalmi Tanács és a Debreceni Forradalmi Tanács közötti kapcsolatot. * Úgy november elseje után, amikor nagy szabadságban véltük magunkat, akkor a Mátyust, a tanácselnök-helyettest, Tóth Istvánt, a vb-titkárt felmentettük, és a Szentesit, aki a tanács elnöke volt, szabadságra küldtük. Szentesi az első időszakban nagyon rendesen dolgozott velünk, sőt még novemberben is. Amíg nem látta az merre alakul a helyzet, velünk volt. Úgyhogy ő szabadságra ment. Áz idő teltével hallottunk már különböző kilengésekről, például Köztársaság tér, és én kértem, hogy mindezeknek a lakása elé külön őrség menjen Antaléktól, a repülősöktől, meg a rendőröktől, nehogy valaki esetleg a sérelmeit meg akarja torolni. Végül nem is történt tulajdonképpen senkinek semmi baja. Gondolom, ebben ez az őrség is bizonyos mértékig szerepet játszott. Megmaradt a rendőrség, és mellette felállítottuk a nemzetőrséget. Ezek általában együtt járőröztek. Aztán a nemzetőrségből egy-két embert ki kellett tenni, mert olyan észrevételek jöttek, hogy azért ez meg ez nem olyan rendes ember, hogy fegyvert lehessen a kezébe adni. Fegyvert ezek a járőrök a rendőrségi állományból kaptak. Általában szolgálatban kapták kézhez, azon túl le kellett adni. Én kaptam hivatalos engedéllyel egy pisztolyt a rendőrségtől, amit november 7-én vagy 8-án vissza is adtam. Ez volt a szerencsém, mert így fegyverrejtegetésért nem tudtak elítélni (...) November 3. előtt, november 2-án az összes magyarországi repülőteret körbevették a szovjet alakulatok, egyedül a kunmadarasi maradt meg külső őrizet nélkül. Hagymási Jenőék állandó kapcsolatot tartottak az Országos Légierő Parancsnoksággal, amely a katonai alakulatok között a legkeményebb forradalmi alakulat volt. Ők jelezték, hogy már minden reptér mozgásképtelen a kunmadarasi reptér kivételével. Jenő többször fölszállt, felderítést végzett. Tudtuk, hogy milyen csapatmozgások vannak, és bár nem mertünk rá gondolni, de tudtuk, hogy itt napokon belül jön a megtorlás. 3-án délelőtt, éppen volt egy szabad órám, házasságot kötöttünk. Abból is egy olyan emlék maradt meg, hogy amikor , már mentünk be, átszóltam az anyakönyvvezetőnek, mikor ér rá. Mondta, hogy ekkor. Mentünk befelé. Takács Pista meg Nemes Feri éppen ott voltak velem, gyertek tanúnak. A belépés előtt húztam ki a revolvert a zsebemből, adtam oda az Andrási Jancsinak, hogy mégis ne azzal menjek oda. Ütána folytattuk a munkát a katonatanács-üléssel. Este még a Hagymásiék lejöttek a lakásunkra, elmondták, hogy két napot adnak körülbelül az orosz támadásnak. Sajnos nem ez történt. 4-én hajnalban csörgött a telefon, hogy hallottam-e a rádiót. Mondom, hogy éppen mással voltam elfoglalva. Bekapcsoltam. Még Nagy Imre beszédét hallottam, s utána jött értem a kocsi, hogy menjek ki a laktanyába, mert meg fogjuk támadni az oroszokat. Kimentem a laktanyába. Antal már nem volt ott. Hagyott egy üzenetet, hogy a nemzetközi konvenciókra való tekintettel húzzak én is egyenruhát, mert a civileket lelőhetik, és menjek utánuk a harcálláspontra. Ákkor úgy alakult, hogy ment egy szovjet páncélos, utána beállt egy magyar ágyú, utána megint egy szovjet páncélos, egy rohamlö- veg, egy teherautó beöltözött karcagi civilekkel, megint egy ágyú, megint egy páncélos, csak azután a postánál a szovjetek mentek egyenesen tovább, ők pedig a vágóhíd felé valahová. Kimentem. A lövegek majdhogynem harckészültségben. Megtaláltam az Antalt, kérd- tem, hogy mit akar. Mondta, hogy a Hagymásiék közölték vele, hogy megszállták őket, körbevették, úgyhogy megyünk felszabadítani. Milyen erőkkel állnak szemben Hagymásiék? Azt nem tudja. Akkor először el kell küldeni egy felderítő alakulatot megtudni, hogy mi van. Úgy is történt. A felderítők visz- szajöttek, közölték, hogy ott bizony hadosztálynyi erőket sejtenek. Erre mondtam az Antalnak, hogy akkor itt más megoldás nincs, támadni nem szabad. A várost szétlövetni nem szabad, szép csöndesen vissza kell vonulni. Miután rengeteg civilnél van fegyver, ezeket szép csöndesen le kell szerelni. Jobb forradalmakban ilyenkor úgy szokás, hogy katonai diktatúrát kiáltunk ki, te átveszed a hatalmat, és megpróbálunk megmaradni. Akkor volt egy városi hangos híradó, a tanácsházán volt a stúdió. Én oda bementem, és elmondtam, hogy mi történt Budapesten, azt, amit akkor tudtunk. Elmondtam, hogy itt olyan erők vannak, hogy a gyerekek életét nem szabad kockára tenni, akinél fegyver van, adja le a laktanyában, és kijárási tilalmat rendeltem, el. Azt hiszem, még két napig jártam egyenruhában. * December elejéig tudtuk a lapot csinálni, akkor a Forradalmi Tanácsot átalakítottuk Munkástanáccsá, egy cikk utal rá, hogyan osztottuk el a reszortokat. Még december 10—11-én a statáriumi nagy sztrájkot megszerveztük, de utána már úgy nézett ki, tényleg ők az erősebbek. Megalakult a karhatalom, a tanári karból egy ember lépett be, Ruzsin István, aki ezért később igazgatóságot kapott Ti- szaföldváron. Tanítás hol ment, hol nem ment, majd december 17-én éjjel zörögtek az ablakunkon, közölték, hogy fegyvert rejtegetek. Házkutatási parancsot hoztak, egy Földvári nevezetű rendőr főhadnagynak mondott valaki, aztán egy Hegedűs László nevű, aki előzőleg a KISZ-bizottságon dolgozott, a hatósági tanú Radnai főhadnagy, aki politikai tiszt volt Karcagon. Megcsinálták a házkutatást, természetesen nem találtak fegyvert, de közölték, hogy elő kell állítani. Bevittek a karcagi rendőrségre, bevágtak a fogdába. (...) * Pár nap szünet után ítélethozatal következett, a Sinkovitsot életfogytiglanra. Rácz Sándort tizenöt évre, Kiss Árpádot, a presszó zongoristáját tíz évre, és így tovább. Az ítéletet megfellebbezhettük, elvittek Vácra. Júniusban kaptunk egy értesítést, hogy a Legfelsőbb Bíróság tárgyalja az ügyet, és fölhoztak a Fő utcába. Dr. Borbély János volt a tanácselnök, tudni kell róla, hogy ő hozta a legtöbb halálos ítéletet ’56 után. Az ügyész közölte, hogy az ítélet törvény- sértő, ezért, ezért, és ezért, iratellenes, ezért, ezért, ezért. Javasolja az ítélet megsemmisítését, visszaadását első fokra, valamennyi vádlott esetében, kivéve az enyémet, mert engem rosszul minősítettek. Engem „csak” szervezkedésre vállalkozásban mondtak ki bűnösnek, márpedig, aki a Karcagi Forradalmi Bizottság titkára volt, meg aki a tiszántúli Katonai Tanács vezetője volt, annak minimum az 1/1 -es minősítés, tehát a köteles minősítés jár. Borbély megsemmisítette az összes ítéletet, visszaadta első fokra, minket visszavittek Vácra. * Aztán 59 áprilisában jött az első amnesztia, kaptam egy papírt, hogy az ítéletem nem három év, hanem másfél év. A másfél évből letöltöttem két év két hónapot és huszonkét napot, és kiengedtek. Összeállította: B. SZ. I. A történelmet emberek csinálják. (Olyan is!) Ezt a tényt el kell fogadnunk, hisz úgysem tehetünk mást. De ha szenvedélymentesen tanulmányozzuk az emberi sajátosságokat, akkor talán tudunk valamit tenni annak érdekében, hogy ez az emberi történelem humánussá váljék. Az ötvenhatosok nincsenek megelégedve sem — a végső fokon — az ő önfeláldozó harcuknak köszönhető demokratikus fordulat utáni politikai viszonyokkal, sem általános megbecsülésükkel, sem az 56-ot követő példátlan megtorlás főbűnösei (ilyen vagy olyan) megbüntetésének, de legalábbis megnevezésének az elmaradásával. Az elégedetlenségre megvan minden okuk, hiszen ezt sok minden alátámasztja — a lassú és bürokratikus intézkedésektől az olyan főpolgármesteri kijelentésig, hogy a szabadságharcos szó manapság sokakat irritál. Ma 1993-at írunk. 1956. mintegy harmincöt évvel ezelőtt volt. Azok közül, akik akkor felnőttek voltak, ma már nagyon kevesen élnek. A népesség ötven év alatti része csak azt tudja 56-ról, amit az iskolában tanult vagy amit otthon hallott. Az iskola a közelmúltig az MSZMP kezében volt, s a terrorhadjárat után nem csoda, hogy a pedagógusok nem merték az igazat tanítani. Egyébként is lassan kihalt az a generáció, amelyik még ismerte a haza, a hazaszeretet fogalmát, s egyre több bolsevik neveltetésű tanár került a katedrákra. A szülői házban is egyre Török Bálint Az ötvenhatosok megbecsülése csendesebb lett az igazság hangja, mert teljesen elnyomta a kivégző osztagok fegyverropogása és az egyetlen párt szolgálatába szegődött médiumok (sajtó, rádió, televízió) hangja. De az 50-55 feletti nemzedék tagjai is visszafogott lelkesedéssel emlékeztek a fényüktől megfosztott napokra, már csak „önvédelemből” is, hiszen maguk is szégyellték kényszerű együttműködésüket. Mert az igazi együttműködők tudatosan összemosták az élettel együtt járó laborálás (dolgozás) és az igazi kollaborá- lás (lelkes együttműködés) határait. Sajnálatos, hogy az 1989—90-es fordulat nem járt megtisztulással, mert ez nem volt érdeke azoknak, akik túlságosan bemocskolták magukat. Negyven-ötven év nagy idő. A körülmények változása maga is módosítja az emberek véleményét. Még békés viszonyok között is másként gondolkoznak az egyes nemzedékek. S az ifjak „kegyetlenül” ragaszkodnak különbözőségük kinyilvánításához, hisz ezzel vélik demonstrálni felnőtt voltukat. Az ötvenhatosoknak tudomásul kell venni, hogy az új nemzedékek nem úgy tekintenek vissza a forradalomra és a megtorlásra, mint ők. S miként az édesanya sem azért áldoz föl mindent gyermekéért, hogy az később hálás legyen neki, a forradalmat sem azért csináltuk annak idején, hogy most inkasszáljuk az utókor háláját. A forradalmat azért csináltuk, mert nem tudtuk tovább elviselni a Szovjetunió és a kommunista párt politikai, gazdasági, érzelmi és erkölcsi terrorját. Tehát magunkért csináltuk! Ne várjunk hát hálát, hanem ma is végezzük a dolgunkat, mint végeztük harminchét évvel ezelőtt. A félreinformált generációkat meg kell ismertetni az igazsággal, a félrenevelt nemzedékek leikébe el kell ültetni a társadalmi felelősség és a hazaszeretet érzését, az erkölcs és a hit értékeit. Ez óriási munka, nagyobb, mint a harci helytállás, mert harminc év szennyét kell eltisztítani. Az utókor csak akkor lehet hálás, történelmi tetteket méltányoló, ha ismeri a történelmi tényeket, ha ismeri az értékeket, és ha egyáltalán tudja, hogy mi a hála érzése. Csak e feltételek teljesítése hozhatja el ’56 reneszánszát, de e reneszánsz sem számunkra hoz majd elégtételt, hanem a magyar jövő számára szabadít föl olyan energiákat, amelyek valóban diadalra vihetik az ’56-os forradalom eszményeit. S ez lesz az igazi elégtétel, ez jelenti igazi megbecsülésünket.
