Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-16 / 242. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP HITÉLET 1993., OKTÓBER 16., SZOMBAT 9 Viszontagságok után is rendületlen optimizmussal Aki mindig másokért él A biai református gyülekezet Sóként és világosságként a világban Az 1811 -es nagy tűz a korai biai emlékek sokaságát nyel­te el, feljegyzéseket, irato­kat. Mégis, ami megmaradt, hiteles bizonyság arra: Bián már 1626 előtt élő gyüleke­zet volt. A pergamen meg­őrizte az itt működő lelké­szek neveit is. Megörökítette Alistáli György gályarab-lel- kész nevét, aki szabadulása után a vértesaljai egyházme­gyében: Bián és a környékén fejtette ki áldott munkássá­gát. Emlékét az itteni gyüle­kezet azóta is gondosan ápol­ja. .. Érdekes dokumentu­mok a török hódoltság idejé­ből a defterdárok szorgos fel­jegyzései az adóbehajtások­ról: következtethetünk belő­lük a lakosság számára. így egyben a hitet megváltókról is: hiszen a reformáció ko­rán talajra talált ezen a tájon. A mostani szép neoro- mán-eklektikus stílusú temp­lom 1710-ben épült; finom stílusjegyei azért illeszked­nek több kort őrzőn egymás­hoz, mert számos ízben átépí­tették. Most készülnek a tel­jes külső-belső felújításhoz, hogy újjászületve az Isten háza méltó otthonná váljon a gyülekezet részére. Igaz: ahogy hozzáfűzte Molnár Sándor lelkész, a legfonto­sabb a hívő gyülekezet. Molnár Sándor két éve ke­rült a gyülekezet élére. Fia­tal erővel látott tennivalói­hoz. Jó gyülekezetét talált itt, az elődök vetése jó gabo­nát sarjaztatott ki. Nagytisz­teletű Zugor István lelkipász­torra még frissen emlékez­nek a hívek. Ő az első hol­land—magyar szótár elkészí­tésével a magyar nyelvészet lapjaiba is beírta a nevét. Hogyan igyekeznek a ma valóságában élni, dolgozni? Ahogy a tiszteletes úr el­mondta, a hagyományokra épülve a lelki életet akarják elsősorban gazdagítani: leg­főbb céljuk, hogy az evangé­lium eljusson az emberhez. Hiszen a jó hír az. S a mai hamis információkkal el­árasztott világban ez a fon­tos! Hiszen Isten üzenete az, ami az emberek problémáira az egyetlen valós válasz le­het. Milyenek a formák? Két esztendeje immár nyári gyer­mekkonferenciákat tartanak, a templom kertjében foglal­koznak a gyerekekkel. Rossz időben a tágas gyüle­kezeti termekbe húzódnak be. Vendéggyermekeket is szívesen látnak, étkezteté­sük, pihenésük is egész nap­ra biztosított. Szaporították a hittanos csoportokat is, egy fiatal lelkes hölgy segít a ta­nításban. Vasárnap délelőt­tönként a felnőttekével pár­huzamosan tartják két cso­portban a gyermekek isten- tiszteletét. Az ifjúsági biblia­körben egyre több ifjú lány, fiatalember kapcsolódik be, átérezve a lelki örömök, az élet valódi értelmét. Mert a fogyasztói társadalom kiüre­sedése, a kommunista dikta­túra felperzselt ugara után kelll megszentelni a lelke­ket. Célt, hitet nyújtva a léte­zésnek; úgy kell szolgál­nunk, hogy tudjuk: Istentől küldetést kaptunk. Jézus sza­vaival élve: sóként és vilá­gosságként szükségeltetik je­len lennünk a világban. Hogy a tétovákat, a kereső­ket Istenhez vezethessük. Mert csak Vele szentelhet­jük meg az életünket. Benne a teljes azonosságunkat talál­hatjuk meg. Múlandóság ak­kor nem emészti el... Földes-Bangha Károly A közelmúltban •'O Ádám Mária ceglédi pedagógus eredmé- nyes munkája elisme­réseként Zsámbékon átvehette a gyémánt diplomát. Ebből az alkalomból kerestük fel ottho­nában. — Egy nap boldogan siet­tem haza —negyedikes polgá­rista voltam — és lelkesen mondtam édesapámnak: hitok­tató leszek — kezdi a beszélge­tésünket. — Szerencsémre egy jóságos igazgató felvett a kalo­csai érsekség tanítóképzőjébe, ahol öt év múlva, 1933-ban vé­geztem. Csodálatosnak láttam a nővérek életét, amelyet az ifjú­ság nevelésére szenteltek. Ezért beléptem a rendbe, — egy éVi jelöltség és noviciátus után. Rendi elöljáróim Szegedre küldtek, ahol matematika, vala­mint fizika és testnevelés sza­kon szereztem diplomát. Négy-öt év kényszermunka — Hová vetette a sors? — A legnehezebb időkben — 1939-ben — Dunántúlra, Hőgyészre irányítottak, ahol a polgári leány- és fiúiskolában tanítottam. Rengeteg szenvedés szakadt ránk. Először a német ajkú lakosság java részét kihur­colták Németországba. Aztán bejöttek az oroszok. Egy januá­ri rggelen — 1945-ben — a mi iskolánkban gyűjtötték össze a település fiataljait (harmincé­ves korig) azzal a céllal, hogy kiviszik őket két hétre, munka­táborba. Közöttük voltak a tanít­ványaim. Előtte elköszöntek tői lem. Sírva vigasztaltam őket) Ezt a néhány napot ki lehet bírj ni... Négy-öt év bányában eltöl-1 tött kényszermunka lett belőle; Én pedig az otthon maradt csa­ládok fájdalmát igyekeztem enyhíteni. Két esztendő után azért térhetett haza elsőként egy diákom, mert baleset érte. Egy nagy széndarab zuhant a fejére. Azt mondták, na, ezt a hülyét szállítsák el. Ő mesélte, hogy a lágerben szalmazsákon feküdtek, sokat éheztek. Kika­parták a hó alól a fagyott krumplit és azt ették. Csodála­tos, hogy egyetlen tanítványom sem halt meg. Az egyik lányka, amikor hazaérkezett, egy hideg hajnalon — fogadalmat tett er­re, ha Isten segíti őt — térden csúszik fel a dombon lévő templom lépcsőjéig. A vércsep- pek ott piroslottak a hóban. Sze­génykém a kimerültségtől el- alélt, reggel a sekrestyés talált rá. — Továbbra is bővelkedett kalandokban az élete? — Mi tagadás, Hőgyészen sokat dolgoztam — az asszo­nyok egyesületét is én vezet­tem —, elfáradtam. Elöljáróm az 1947/48-as tanévre szülővá­rosomba, Ceglédre helyezett. Tudtam, hogy a főnöknő, Amanda nővér megérti, nekem nemcsak a tanítás a hivatásom. A belsőm azt diktálja — ezt a szüleim példája oltotta belém (ma sincs másképp) —, hogy az embertestvérekkel együtt kell éreznem. Ez idő tájt meg­kaptuk az államosításról szóló papírt — senki nem írta alá. Közben Pestszentlőrincre kerül­tem. Három hónapig hitoktat­tam. Amíg rá nem jöttek, hogy nem láttam el kézjegyemmel az államosítást. Megvonták tő­lem a hitoktatási engedélyt. A plébános úr azt mondta: Spera- via nővér, ne búsuljon, itt ma­rad az irodában és gépel nekem. Lágerben és az AVO-nál — E komisz közjáték után végre a katedrára vezetett az útja? — Bennünket, nővéreket elhurcoltak lágerbe. Én 1950 júliusától a máriabesnyői zár­dában töltöttem néhány hóna­pot. A nyolcvan fekvőhelyes létesítményben mintegy há­romszázan voltunk. Szalma­zsákon aludtunk. Egy idő múlva, amikor elfogyott az élelmünk, a környékbeli fal­vak lakói hoztak nekünk ele­mózsiát. Októberben aztán mehettünk, amerre láttunk. A szülői házban leltem meg­nyugvást és menedéket. Ti­tokban magánórákat adtam. Nyugdíjas édesapám ekkor már igen beteg volt. Nem bír­tam tovább. Felmentem a mi­nisztériumba. Bemutatkoz­tam, azt sem hallgattam el, hogy nővér vagyok. Megkér­deztem, taníthatok-e valahol vagy inkább máshol próbál­jak szerencsét. Kineveztek a nagykőrösi tanítóképzőbe. A tantestület befogadott. Senki nem éreztette velem, hogy milyen a „múltam”. — Ezek szerint annyi vi­szontagság után jöttek a béké­sebb évek? — Voltaképpen egy kelle­metlen közjáték felbolygatta a nyugalmam. Felrendeltek 1954. január 5-re Budapest­re, a Városháza utcai oktatási osztályra. Éppen jegyet akar­tam váltani a vasútállomás pénztáránál. Ám egy hölgy és két férfi ajánlotta, hogy ne feltűnösködjem, inkább üljek be velük a Rákóczi úton vára­kozó BM-kocsiba. Bár el­mondtam, hogy hová igyek­szem, ők ezzel nem törődtek. Egész úton imádkoztam. Az­tán Budán az autó megállt egy hatalmas ház előtt. Az aj­tajában két szuronyos ávós állt. „Utitársaim,, egy vakító­an kivilágított terembe vezet­tek. A hölgy közölte — mi­közben egy vaskos paksamé- tára mutatott, amely rólam szólt —, hogy az ÁVÓ-nál vagyok. Az őszinteségemtől függ, mikor és hogyan kerü­lök ki az épületből. Reggel nyolctól délután négy óráig záporoztak rám a kérdéseik. Az izgatta őket, hogy milyen szexuális életet éltek a nővé­rek, a főnöknőim, jómagam. Ez ellen tiltakoztam, hiszen tisztán éltünk. Mesélnem kel­lett volna a nagykőrösi kartár­saimról is. Kijelentettem, nincs mit feltárnom senkiről sem, valótlanságot pedig nem mondok, semmi áron. Végül belátták, nincs értelme a vallatásomnak. (Egyébként nem bántalmaztak.) Ä nőtől távozáskor megtudtam a cél­jukat: azt szerették volna, hogy olyan szociális érzékű emberük, mint én — besúgó­juk legyen. Ezután soha töb­bet nem foglalkoztak velem. Segítség a rászorulókon — így végre a tanítványaira és az emberekre szórhatta szeretetét. — Nagykőrösről 1958-ban kerültem a ceglédi Kossuth Gimnáziumba. Tizenkét évig tanítottam. Itt is nagyon tisz­teltek és becsültek a kollégá­im. Csodálatos tanítványaim voltak. Amikor 1970-ben nyugdíjba vonultam, édes- anyámyat ápoltam — egy évig — haláláig. Napjaink­ban beteg, özvegy húgom is­tápolóm. Havonta kilátoga­tok a szociális otthonba. A nővértársaimmal és egykori tanítványaimmal tartom a kapcsolatot. Rengeteg levelet írok. Hetvenkilenc évesen még naponta kerékpározom. Öregedő éveimben is egy a fontos, hogy a rászorulókon segítsek. Örök optimistának születtem. Amíg a Jóisten akarja, másokért élek, dolgo­zom, és ezért soha nem várok semmit. Fehér Ferenc Katolikusok Mendén MINDÉ Mende ősidők óta magyarok lakta hely. Csak a törökdúlást követően, az 1700-as évek elején telepítet­tek ide szlovákokat az akkori földesurak, Koháry és Kegle- vich. Az új lakosok főként Nyitra környékéről, kisebb részben Rozsnyó és Kassa vi­dékéről jöttek, ahol az emlí­tett földbirtokosoknak szin­tén voltak uradalmaik. Négye­zer lakosából napjainkban hatszáz vallja, hogy elődei a Felvidékről származnak. Állításuk alapja magának a Mende névnek eredete. A történések szerint a méz, a medve, a méh szavakból ered az elnevezés. De alapja lehet a men, mén, mene, mende- gél, sőt összefüggésbe hoz­zák a monda kifejezéssel is. Egy azonban biztos: alapjai­nak lerakása óta neve nem változott. Tény, hogy Mende lakossá­ga többségében mindig katoli­kus volt és ma is az. 1914-ben 1376 római katoli­kus, 416 evangélikus, 80 re­formátus és 33 izraelita élt a községben. Vallási villongás, nézeteltérés, intrika soha nem volt, és természetesen ma sincs. A különböző fele­kezetek tagjai kölcsönösen tiszteletben tartják egymás vallásos meggyőződését. Ma már alig van olyan ház, olyan család, ahol kizárólag egyfaj­ta vallásúak lennének. Hajdanán messze földről járt ide a plébános istentiszte­letre — temetésre. Feljegyzé­sek szerint lóháton, vagy sze­kéren tette meg a hosszú utat. Mendére vonatkozó régi föl­jegyzések (História Domus), anyakönyvi adatok 1744-től Úriban találhatók. Mende harminc kilométer­nyire van csak a fővárostól, ezért itt is gyors iramban in­dult meg a fejlődés. Főként a Nagykáta—Szolnok vasútvo­nal kiépítése után. A betele- pültekkel együtt egyre nőtt a mendei katolikusok száma is. Ezért gróf Csáky Károly váci püspök 1914-ben önálló lel­készséggé tette Mendét, ettől az időtől kezdve helyi plébá­nosa van a falunak. Itt jegy­zik, itt vezetik a keresztelési, a házassági és halotti anya­könyveket. 1938-ban plébá­niai rangra emelte Hanauel István váci püspök. Ma a váci egyházmegyéhez, a ráko- si esperesi kerülethez tartozik. A templomot gróf Koháry András földesúr 1736-1738 között építtette. Később Be- leznay Miklós tornyot emelte­tett hozzá. Száz esztendeig állt az épület, állapotának romlása miatt azonban 1930-ban be kellett zárni. Az új és nagyobb templomépítés új földesúr, Keglevich István gróf nevéhez fűződik. A men­dei templom gótikus jellegű épület. Dombra épült, har­minc lépcső vezet fel hozzá, falai kőből és téglából készül­tek. Kiemelkedő tornya impo­záns látvány, mintegy jelké­pes őrzője a községnek. Az 1960-as évek elején Dé- csey Géza plébános nagymére­tű freskókat festetett a főoltár mögötti falra. A három mező­ben elhelyezett freskó Loyolai Szent Ignác életének jeleneteit ábrázolja. Alkotója Gaál Lász­ló festőművész volt. A templo­mot öt színes ablak díszíti, A mendei katolikus templom dombra épült, jelképes őrzője a községnek Hancsovszki János felvétele amelyeken Jézus életéből való jelenetek láthatók. Az 1777-es canonica visita- tio hárommutációs orgonáról tesz említést. Ennek későbbi sorsa ismeretlen. A jelenlegi orgonát 1905-ben helyezték el a kóruson. Az 1700-as évek végén két harangról tesznek említést a feljegyzé­sek. 1806-ban egy harmadi­kat is vásároltak. Az első vi­lágháborúbán, 1914-ben, két harangot is elvittek. Jelenleg három harang van: kisha- rang, középső, nagyharang. Valamennyi villamosítva van. A templomon kívül, a kerí­tés mentén keresztút (stáció) található. A templom előtt kálvária van, ezt 1912-ben Szemerád Ferencné buzgólko- dása révén közadakozásból készítették. Mendén jelenleg 2700 ka­tolikus él. Kriskó Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents