Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-16 / 242. szám

§5 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. OKTÓBER 16., SZOMBAT 7 Horváth Péter A fal Soma negyedik hete ácsor­góit hiába az emberpiacon. Néhány hónapja még reme­kül mentek a dolgok. Hajna- lonta negyven-ötven egyívá- sú férfi várakozott a bódék között lófrálva, tréfálkozva, tereferélve. Ha megállt egy teherautó, ráérősen, megfon­tolt léptekkel ballagtak oda. A tulaj kiválasztotta a látszat­ra legerősebbeket, vagy az igazán munkabírókat, attól függően, járt-e már toborozni az emberpiacon. Soma min­dig az elsők közé került. Akár kőműves mellé osztot­ták be, akár kubikolnia vagy betonoznia kellett, tizenöt órát is tudott dolgozni megál­lás nélkül. Aki egyszer kivá­lasztotta, nem bánta meg. Kedvelték a társai is. Ha ész­revette, hogy munka közben kifárad mellette valaki, rá­szólt: „Hagyj ki egy fordulót! Majd én tartom a frontot, amíg kifújod magad.” Szebb­nél szebb villák épültek a he­gyen, nem egyhez medencét ásatott a tulaj. Az építtetők nem garasoskodtak. Ha So­mának szerencséje volt, egyetlen vasárnap kétezer fo­rintot megkeresett. Soha nem tűnődött azon, miként lehet, hogy nálánál fiatalabb nadrá- gosoknak úszómedencére fut­ja, neki meg csak ez a két ru­hája van: az ünneplő, amiben kijár ide, és a munkára való, amit mindig tisztán, vasaltan hoz magával a sportszatyor­ban. Nem irigyelte a gazdago­kat. Még néhány év, új szo­bát épít a mamáéké mögött maguknak, már a bútort is ki­nézte bele, politúrosat. A mo­torkerékpárhoz vesz egy ol­dalkocsit, hogy kirándulni tudjanak, ha nagyobb lesz a gyerek. Kis Soma egy éve született, de már ki tudja mondani: papa! Kell is, hogy okos legyen, bírja majd az is­kolákat! Az egyetemet! Ha úgy tetszik neki, ő majd palo­tát építtet magának, metálfé- nyű autóban suhan a teherau­tó mögött ellenőrizni, jól vá- laszt-e a munkavezető. Mert régebben is akadtak azért semmi-emberek, akik félpén­zért is elszegődtek. Már haj­nalban pálinkát vedeltek, ki­dudorodott az üveg a kabát­juk alatt. Meg is lehetett néz­ni a munkájukat! Ha nem döngölik le alaposan vagy nem locsolják eleget, hetek alatt megrepedezik, beroskad a beton, oda a drága anyag. Pedig nem kell az ilyesmihez különösebb szakértelem, elég, ha az ember odafigyel a tapasztaltabbra, és szereti a szerszámokat. A lapát is szer­szám, a talicska is az. A be­tonkeverő még annál is komo­lyabb. Ha egyszer megtöm­ted a hasát, örökre tudni fo­god, mennyi mész, mennyi homok kell bele, hogy jó hú­zós legyen a habarcs. Más az arány, ha falazni fognak vele, megint más, ha vakolni kell. A beton összetétele is válto­zik, aszerint, födémnek megy, vagy az aljzatba kell. Nem nehéz megtanulni, ha valaki figyel. Megesett, hogy a kőműves, vagy ahogyan er­refelé mondják: az építésve­zető rászólt, ne „pazallja” a cementet. Soma vitába keve­redett vele. „Maga csak lapá­toljon, apuskám — felelte a mester —, ne azzal törődjön, mitől áll vagy mitől omlik le a fal!” Nem érrette, hogy le­het egy mester ilyen. Ha már csinál valamit az ember, és érti a módját, miért ne akarná a legjobbakat? Egy társa ki­okosította: a mester lopja a cementet meg a meszet. Soma kifigyelte aztán, ha megjön az anyag, néhány zsák mindig fent marad belő­le a teherautón. „Szólni kéne a tulajnak!” „Nem a mi dol­gunk — mondta a társa. — Ne üsd bele az orrodat!” „De hát így a mi munkánk is kár­ba megy!” Mégse szólt az építtetőnek. Ha nem muszáj, az ember ne keresse a bajt. De legközelebb nem ment dolgozni oda. Nem akarta, hogy elvegyék tőla a munka örömét. Mondhat bárki amit akar, kevés szebb dolog van az életben annál, mint ami­kor szilárdan, egyenesen ma­gasodik a fal. Mesélik, a régi időkben fémpénzt vagy kis­macska csontját keverték a habarcsba, hogy erősebb le­gyen. Soma nevetett ezen. Ba- bonaság. Nem kell oda más, csak jó minőségű anyag, és egy kis akarat. Nagy, erős keze volt, és tiszta tekintete. Fél fejjel kimagasodott a töb­biek közül, már csak ezért is kerülhetett mindig az elsők közé. Azután, talán már fél éve is lehet, változni kezdett a világ. Egyre többen ácso- rogtak reggelente a bódék kö­zött. Idegen beszédű, megtört tekintetű, sovány férfiak. „Románok,, — mondta vala­ki, és kiköpött. „Ugyan — vé­lekedett Soma — hát magya­rul beszélnek, akár csak te vagy én!” „Románok” — erősködött a másik. „Na és ha igen? — nevetett Soma. — Két lábuk van azoknak is!” „Csak azt tudnám — morgott a másik —, minek jönnek ide vele! Vagyunk itt elegen!” Soma beszédbe ele­gyedett az egyik „románnal”. Az illető azt mondta, két nap­ja nem evett. Amikor megjött az első teherautó, Soma az idegent ajánlotta a toborzó- nak maga helyett. „Eredj csak, pajtás, én majd a követ­kezővel megyek!” A követke­ző toborzó, nagydarab, kese ember, szónoklatot tartott a teherautó platóján. Soma nemigen értette, miről be­szél, nem is nagyon figyelt. Ott állt az első sorban, nyu­godtan, derűsen, magabizto­san. „Szóval — mondta vé­gül a toborzó —, csak egy ez­rest fizethetek.” Zúgás tá­madt a téren, az emberek füty- työgtek, morgolódtak, senki se jelentkezett. Aztán az egyik idegen átfurakodott kö­zöttük. „Nekem az is jó, nagyságos úr. Én mennék, ha lehet.” Soma megfogta a vál­lát. „Bolond vagy, testvér?” Az idegen vissza se nézett. A teherautó két perc múlva megtelt. A régiek morogva fújták a füstöt, szitkozódtak. „Nem lesz jó vége ennek!” A jóslat hamar valóra vált. Ahogy megjött a jó idő, feke­téden a tér a munkára váró, nyugtalan, tülekedő tömeg­űd. Megrohamozták a teher­autókat, verekedtek. Az utób­bi hetekben már pár száz fo­rintért is elszegődött volna bármelyikük, ha lehet. De nemigen lehetett. Soma nem értette, mi történt. Hiszen még nem épült be a hegy! El­fogyhat a gazdagok pénze is? Valaki mesélte, a legutóbbi munkán ebédet kaptak, a tu­laj egy láda sört is hozatott nekik délután, de este nem fi­zette ki a pénzüket. A munka­vezető elkergette őket. „Dél­ben már megzabáltátok a bé­reteket! Szétszéledtek az ide­genek. Szállásuk nem volt. Ha jó idő járta, bokrokban húzták meg magukat éjszaká­ra a hegy alatt, begyalogoltak a pályaudvarra, ha esett. Soma sajnálta őket. „Szeren­csétlenek” — morogta, ahogy a hazafelé induló vo­nathoz tartva átlépdelte a pe­ron kövén elvackolódó embe­reket. „Dögöljenek meg! — köpött ki a társa, ugyanaz, aki annak idején azt mondta, ne ártsa magát más dolgába, nem az ő bajuk, ha a mester lopja az anyagot. — Kés a há­tukba, az kellene ezeknek! — Néhány megállót együtt utaztak. — Elzabálják elő­lünk a kenyeret!” — Soma egy állomással hamarabb le­szállt, ne kelljen a mocskoló­dást tovább hallgatnia. De azért elgondolkodott a hallot­takon. Ha a faluban akadna vasárnapi munka, ő se járna a városba hétvégeken. Az ide­genek messzebbről jönnek, igaz. De hát ott kell boldogul­ni, ahol lehet. Most, hogy ne­gyedik hete ácsorgott már hiá­ba az emberpiacon, komor volt. Lehet, hogy lassan ő is odajut, ahová ezek? A vegyi­üzemben, ahol hétközben dol­gozott, elbocsátások várható­ak. A fizetés egyre kevesebb. A boltban a felét se kapja an­nak, amit fél éve, ugyanazért a pénzért. Ő kevéssel is beér­né, de ha nem kap elég vita­mint, buta marad a gyerek! Egyik cigarettát szívta a má­sik után, készen arra, hogy ro­hanjon, ha egy teherautó fel­tűnik. Nem messze tőle, egy idegen támasztotta a falat. Egyszer csak előre szökkent, felkapta a félig szívott csik­ket, amit Soma eldobott. „Mi­ért nem szólsz, testvér? — kérdezte Soma. — Adok, ha nincs neked.” A másik szemé­ben gyűlölet lobbant. „Lá­tod? — lépett elő a bódé mö­gül Soma társa. — És te még védenéd a szemeteket?” Ke­zében bicska kattant. „Bo­lond vagy? Mit akarsz?” „Eressz!” Soma megpróbálta elütni az idegen háta felé súj­tó kezet, megbotlott, magá­val rántotta a másikat. Hideg, éles fájdalmat érzett a bordá­ja alatt, ahol a késpenge beha­tolt. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Nagy, csodálkozó szemmel, értetle­nül nézte, ahogy dől, egyre dől rá a fal. K özel egy évtizede már annak, hogy Csuka Zoltán, a költő-műfordító, az irodalomszervező, a fáradhatatlan­nak és legyűrhetetlennek ismert lapszerkesztő, Érd díszpolgára végleg eltávozott sorainkból. Az érdi hantok azon­ban őrzik ennek a világot látott íróembernek a földi maradvá­nyait, s véle együtt képletesen őrzik talán mindannak a mara- dandóságát, szellemi-művészi üzenetét, amit hatvanévnyi alko­tói pályája során — versben, esszében, a délszláv népek irodal­mának a tolmácsolásában megteremtett És amely immáron az egyetemes magyar kultúra szerves része — a maga 15 kötetet kitevő verstermésével, és a 100-nál több, magyarra átültetett horvát, szerb, makedón műalkotással. 1936-ban, a debreceni Ady Társaság kiadásában megjelent verseskötetében, az ÉLETIV-ben írja a harmincvalahány éves költő „Elhullott búzaszemek” c. versében: „...szívünk s agyunk kincseit szétdobáljuk, mag vagyunk, amely sziklára esett, élet és tavasz elsikkasztottjai, koldus és kivert harmincévesek.” E fölött a kincs fölött állunk képletesen szólva mi most, Őrá emlékezve*, de méginkább azért, hogy a feledékeny idő­vel dacoló költői üzenetére ismételten felhívjuk az utókor fi­gyelmét, hogy ne legyünk „szellemi koldusok”... hogy ne vál­junk azzá, hogy értékeinket diktatúrák és reánk kényszerített, megalázó rendszerek után is emelt fővel tehessük le a nagyvi­lág szellemi asztalára. Az előbb idézett versrészlet, amely a költői sorsot a sziklá­ra esett maggal veti össze, részben azt a pályát is előrevetíti, amelyet Csuka Zoltánnak be kellett futnia. Akkor született (1901. szeptember 22-én, Zichyfalván), ami­kor az Adyval fémjelzett modem polgári magyar irodalom még burokban volt; azt is mondhatnék: gyermek- és ifjúkora ennek az irodalomnak a gyermek- és ifjúkorával azonos. Ami­kor a toll kiesett a kezéből — 1984. március 23-án hunyt el —, a magyar irodalmi közgondolkozásban szerencsére már az új változásokat sürgető eszmék érvényesültek, a megcsontoso­dott marxi—zsdanovi irodalompolitika helyett. Csuka Zoltán hatalmas életpályája tulajdonképpen a nagy történelmi változások között feszül, s mint ilyen, magán hor­dozza azokat a stílusjegyeket, amelyek lenyomatként e válto­zó világból ivódtak át. Irodalmi tevékenysége Pécsett indul, itt szerkeszti és írja 1919-ben, majd 1920-ban a Diák és a Krónika című lapokat — az akkor alternatív szemléletnek számító kassáki gondolat jegyében. A tanácsrendszer bukása után Bácskába települ át, ide sodródnak azok a zömmel baloldali érzelmű fiatal írók, költők, akik aztán a vajdasági magyar irodalom megteremtői * Elhangzott Érden 1993. szeptember 22-én Csuka Zoltán sírjánál. lesznek: Csuka Zoltánnal együtt Haraszti Sándor, Somogyi Pál, Láng Árpád és Fekete Lajos — az a Fekete Lajos, akinek a síija pár méterrel odébb található, itt, Érden. Az avangárd művészet igézetében induló Csuka Zoltán a vajdasági magyar kultúra egyik vezető egyénisége lesz, irodal­mi és színházi szemlét, folyóiratokat, antológiákat szerkeszt. 1922-ben indítja az „Út” c. folyóiratot, majd a „Képes Vasár­nap” c. hetilapot. Öt év múlva Szenteleky Kornéllal megalapít­ják a „Vajdasági írás”-t, majd évek múltán a híressé vált „Ka­langya” c. kiadványt. „Korábban Bácskának csak irodalmi hagyományai voltak — írja Tüskés Tibor irodalomtörténész. — Az anyaországból érkezett fiatal értelmiségiek (...) behúzódnak a redakciókba, A tűzharangozók o lapalapítási terveken törik a fejüket; keresik az olvasókkal, a helyi értelmiséggel a kapcsolatot, könyveket adnak ki, az ér­dektelenség miatt panaszkodnak, s közben lerakják az önálló jugoszláviai magyar irodalom alapjait.” Mi ez, ha nem annak a történelmi igazságtalanságnak a tu­domásul nem vétele, amely Trianonnal indult el a magyarság ellen, a magyar kultúra ellenében. Akkor, amikor hatalmas szeleteket szabdalnak le az ország testéből, amikor országnyi magyart szakítanak el az anyanyelvi kultúra központjától, né­hány alkotónak az a sors adatik meg, illetve azt a hányatott sorsot választja, hogy odasiet, ahol őrá szükség van: lapot, könyvet ad ki, iskolát teremt, hogy egésznek tudhassa magát a nemzetünk legalább szellemében, kultúrájában. így történt ez Erdély esetében is: Kuncz Aladár Kolozsvárott telepedik le, és Kós Károllyal (aki akár Pesten is maradhatott volna) megala­pítja az „Erdélyi Helikon”-t; Dienes László és Gaál Gábor pe­dig a „Korunk” c. folyóiratot. .Joggal tevődik fel a kérdés: hová fejlődött volna mostanra, e századvégre az elcsatolt területek magyarsága, ha nincsenek ilyen íróink, ilyen lapszerkesztőink, mint az említettek, akik között Csuka Zoltánt előkelő hely illet. „A véres háború vérző Magyarországot hagyott maga után — írja egyhelyütt az akkor Aradon élő író-szerkesztő Szántó György —, nem maradt más választásunk: át kellett ölelnünk ezt a vérző földdarabot, bebugyolálni, bekötni. Mi voltunk a kötszer az anyaország körül, amit a nagyhatalmak véres cafat­nak néztek, s elhajítottak.” Említsünk fel néhány nevet azok közül, akik az elszakított területek magyar irodalmi-kulturális életének talpraállításáért munkálkodtak. Pozsonyból Sinkó Ervin küldi leveleit Csuká­nak és Szentelekynek, Komáromból Földes Sándor, Aradról Szántó György, Temesvárról Franyó Zoltán, Kolozsvárról Kuncz Aladár és társai... Úgy tűnik, az egészséges szellem megtalálja a módozatot arra, hogy a politikai baklövések ejtet­te sebeket eltüntesse, vagy legalább is annak a látszatát keltse — az írott szó andalító erejével. Szenteleky Kornél, a munkatárs joggal állítja a vajdasági magyar szellemi élet középpontjába Csuka Zoltánt, amikor ezeket írja: „...ami itt (mármint a Vajdaságban) tíz év alatt a magyar irodalom megteremtése, összefogása, kévébe kötése és talpra állítása körül történt, az sohasem történt Csuka Zol­tán nélkül. Az ő csodálatos aktivitása, lankadatlan hite, kifogy­hatatlan energiája teremtett életformát, megnyilvánulási és fej­lődési lehetőséget a fiatal, bizonytalan és gyenge lábakon tipe­gő vajdasági (magyar) irodalom számára.” A szerb királyi rendőrség 1929-ben Fekete Lajost, költőtár­sát kiutasítja Vajdaság területéről; csakhamar Csuka Zoltán­nak is követnie kell barátját. 1933-ban telepedik le Érdligeten. Saját lapot, alapít a „LÁTHATÁR” c. kisebbségi szemlét, en­nek a szerkesztője. Rövid ideig visszatér — a II. világégést kö­vetően — ifjúsága városába, Pécsre, ahol szintén szerkeszt és ír, majd 1947-től ismét Budapesten (illetve Érden) találjuk, a Magyar—Jugoszláv Társaság ügyvezető titkáraként és a „DÉ­LI CSILLAG” c. folyóirat munkatársaként. Egy életre elköte­lezte magát a délszláv népek kultúrájával — rengeteget fordít. Miként több társát, őt is figyelni kezdik, a kommunista hata­lomnak gyanússá lesz: 1950-ben koholt vádak alapján perbe fogják és börtönbüntetésre ítélik. Kiszabadulása és felmentése után azonban költői érvényesü­lésének az útját elvágják, hosszú ideig (1957-ig) kötete sem je­lenhetett meg. F ájdalmát az 1965-ben odaítélt József Attila-díj csak rész­ben csillapíthatta. Talán szívében és agyában, amelynek „kincseit szétdobálta” e fájás, e sajogás haláláig őbenne élt. „Tűzharang” című versének a sikolya, az emberi butaság el­len hadakozó írók-költők kiáltása, úgy látszik, azok ellen a tár­sadalmi rendszerek ellen is felhangzik, amelyek ebből a buta­ságból, eme stupiditásból emeltek bástyák maguknak. „Szerte a világon — írja a költő — minden butaság feneketlen tenge­rén túl állnak a világítótornyok, és konganak a harangok...” Csuka Zoltán míg élt és éghetett, maga volt a világítóto­rony, hangja pedig a messzehangzó harangszóhoz volt hason­latos. Visszhangozzék e hang tovább mibennünk — emlékezők- ben. Bágyoni Szabó István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents