Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-01 / 229. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTOBER 1., PENTEK 13 Kóda Bacher Iván prelúdiumához és fúgájához „Kóda (^záradék, függe­lék): a zenei forma befejezé­sét kiegészítő rövidebb-hosz- szabb utójáték, epilógus. Gyakran zárul kódával a fú­ga... Preludium: önálló jellem­darab, vagy programmal el­látott hangszeres mű. Fúga (=futás): ...Alapele­me egy rövid, jellegzetes ze­nei gondolat (téma), amely egyetlen szólamban mutat­kozik be, majd sorban vé­gigvonul valamennyi szóla­mon, később visszatér a mű folyamán...” (Darvas Gábor: Zenei Mi­nilexikon Zeneműkiadó Bu­dapest, 1974.) „Elmentem Kenderesre. Csak úgy." — olvashatjuk a Népszabadság szeptember 6-i számában Bacher Iván: Járda­szélen című dolgozatában. Én is elmentem Kende­resre még óvodás korú gyer­mekeimmel nem „csak úgy”­Elmentem Kenderesre au­gusztus 20-án. Akkor sem „csak úgy”. Elmentem — már nagy­korú gyermekeimmel — Kenderesre 1993. szeptem­ber 4-én. Nem „csak úgy." Elmentünk a 125 év­vel ezelőtt született vitéz nagybányai Horthy Mik­lós és családtagjai hamvai­nak hazai földbe helyezé­sének szertartására. Gyanítom, a Járdaszé­len írója sem „csak úgy” ment el, ugyanis bacheriá- dája nem ezt bizonyítja. írása nyitánya a barátja tanácsa. (Megfigyelési szempontok adása! Hm! Lásd: műelemzés.) Valóban minden ma­gyar tudja, aki nem „csak úgy” ment el, hogy hol „...messze... Ráadásul a 4-es úton nagyon...’’, kit, kiket temetnek újra." (Neki)futások indulnak: — Én/mi — „ez a többi — számomra/számunkra nem kandikamera-eset volt, hanem a szó igazi ér­telmében kegyeleti aktus. — Kenderes valóban „csinos nagyközség”, de az volt 15 évvel ezelőtt is. Hogy „...hónapokon át ké­szültek az eseményre... ki­takarították az udvarokat, begyöpesítették a tereket, kiszedték a gazt...” miért gaz a megfigyelt nagykö­zségben szerzőnknek, megértem, de nem értem. Antoine de Saint-Exu- peryt ajánlom figyelmébe. Művében a róka így szól a kis herceghez: „...Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előbb halad az idő, annál boldogabb le­szek. Négykor már tele le­szek izgalommal és aggo­dalommal...” — Magánember, ma­gán... magán... Mikor is vált oly közkedveltté!?) ez a kifejezés? Most jö­vök rá, én még nem olvas­tam a művet és a színdara­bot sem láttam. Hogy ki le­het, azaz ki nem lehet ma­gánember, azt az idézett újságcikk jól emlékeze­tünkbe vési. — A magánbecslések szerinti néhány ezer, a „többi-szerint viszont 80 ezer jelenlévő tapsa önkén­telenül csattant föl, ami­kor úgy éreztük, a szívünk­höz szólnak. — Rend volt. így is van/volt rendjén. Esernyő­vel nem bántalmazták a „csak úgy” ottlévöket. Az előző napi rendezvényen néhányan „megismerték” más oldaláról is az eser­nyőt. Nos, ezek a fiatalok a Szózat éneklésekor ül­tükből felpattanva éhekel- ték másik nemzeti imán­kat. — „Nagyon sokan nem voltak ott viszont. ” — Nem, mert nem élhették meg e páratlan eseményt. Nem, mert egészségi álla­potuk lakóhelyükhöz, ágyukhoz kötötte őket. Am lélekben a szertartás résztvevői voltak a tv kép­ernyője előtt ülve is. — Hogy töredezett a jár­da? Töredezett, mert vagy 50 évvel ezelőtt készült. A hálás kenderesiek visz- szaemlékezéseiből tudjuk, ki készítette. No, meg rég volt 1983 is, ugyanis ak­kor véste a járdába egyhe- lyütt a „Mező Imre szocia­lista brigád és a GAMESZ 3 fő 1983”. — „A múltat végképp el­törölni nem lehet”. Nos ebben egyetértünk, de ne­künk, a kevesebbnek mást jelent e mondat. — A „derék kenderesi­ek hónapokig ügyködtek, pucoltak, takarítottak”. (!) Nem hiszem, hogy „...Ezt csak elnézték...” HISTÓRIA Az egy évvel ezelőtti véle­ménynyilvánítás (5800 fő­ből 4 kenderesi lakos nem értett egyet az újratemetés­sel) nem a „csak elnéz- ték”-et támasztja alá! Kóda: Ahhoz képest, hogy Bacher Iván „csak úgy” ment el, többet fi­gyelt meg, mint amennyit barátja tanácsolt indulása­kor. Egyet ám biztos nem vett észre a „...belépők, kártyák, cetlik...” között. Azt nem, hogy Kenderes aznap hatalmas ép járda volt. Nem vette észre, mert ő valóban a „Járda­szélen” állt. Baleczky Istvánné Budapest Aranyat érd szavak A Pest Megyei Hír- lap augusztus 28-i számában Taál -Vr Márton „Materia­lista etika” címen megje­lent leveléről szeptember 13-án azt írtam, hogy: „Minden szava aranyat ér! ” Most ugyanezt írom Mo- nostory Imre „A sátán pa­rancsára?” című cikkéről, mely a Pest Megyei Hírlap szeptember 21-i számában jelent meg, s mely ugyan­csak „az elmúlt sötét évti­zedek termékeként” ránk maradt erkölcsi leromlás­sal foglalkozik — különö­sen az ifjúság körében. Az ilyen (a két levélben leírt) erkölcsi megfontolá­sok tudatában kell majd sza­vaznunk az 1994-es válasz­tásokon, ha azt akarjuk, hogy ne a sátán, hanem a tisztesség, a becsület, az igazság győzzön, hogy telje­süljön Monostory Imre vég­ső szava: „A magyar társa­dalom legégetőbb feladata ma az, hogy megóvja a fia­tal nemzedéket a lélekrom- bolástól. ’’ Továbbá, hogy Kenrik László ugyanazon számban közölt: „Tiszta vá­lasztásokat 1994-ben!” című kívánsága is valóra váljon: „... mindenki elmen­jen szavazni s nagyon meg­fontoltan döntsön! ”, mert különben rólunk döntenek, de úgy, ahogy mi nem akar­juk! S ahogy Bánó Attila írja a „Lengyel példáról” ugyanezen újságszám első oldalán. Köles Mihály Gödöllő Futó Dezső Vidovics Ferenc pokoljárása (II.) „Az őrnagy fehér arcába vér szökött. A szeme villám­lásából elkészültem az újabb szörnyűségekre. Nem ez történt. Visszaült a székbe és türelmesen végighallgat­ta a tolmácsot, aki fordította az ellenérveimet. Mikor befejeztem, az őrnagy lepakolta íróasztalát. Felemelte telefonját és pár percig beszélt. Ezután egy fiatal szov­jet katona lépett be az ajtón, hatalmas tálcán kétkiló­nyi húsos füstölt szalonnát, vagy kétkilónyi vastagra vágott fehér kenyeret, sajtot, fehér üvegben sötét fo­lyadékot, két bicskát és poharat tett le az asztalra. A látványra a számban összefutott a nyál. Az őr­nagy levágott a szalonnából 4-5 jókora darabot, meg­töltötte a poharakat jó minőségű rummal. Koccintot­tunk. A kenyér íze és a szalonna füstölt zamata a meg­elégedés és a béke sátorát építették fölém. Az őrnagy bólintott és én ettem. Egyszer csak az őrnagy átölelte a vállam, elém tette a jegyzőkönyvet, hogy írjam alá. Felugrottam a szék­ről és nem-et kiáltottam, s már biztosan tudtam, hogy mindez csupán színjátszás volt. Az őrnagy szemei el­sötétültek, de nem nyúlt hozzám. Intett, hogy üljek vissza a karosszékbe. Majd a következő pillanatban a géppisztolyos katona irtózatos ütését éreztem. Mikor magamhoz tértem, az őrnagy és az iratok eltűntek az asztalról. Az orosz katona kámzsát húzott a fejemre... Vezettek, cipeltek emeletre fel,- emeletről le. Egy­szer csak megálltunk. Kulcs csikordult. Majd néhány lépcső és újra csikordult a kulcs a zárban. Hamar meg­állapítottam, hogy vizes beton van a cipőtalpam alatt. Szeretnék mozogni és lehúzni a kámzsát a fejemről, de félek, hogy figyel valaki. Lábaim meg-megrogy- nak. Mégiscsak lehúzom fejemről a kámzsát. Érzem, hogy süllyedek... Arra ébredek, hogy fogaim vacog­nak. Fázom. Számban égő szomjúságot érzek. Hol le­hetek? Mi lesz velem? Pár lépést teszek jobbra is, bal­ra is, de mindkét oldalon beleütközöm valamibe. Ta­pogatni sem merek, hátha beleütközöm valamibe és zajt csinálok. 7-8 lépést teszek előre és hátrafelé is. Ahogy kezdek ismerkedni a láthatatlan környezettel, mindig erősebben csap meg valami áporodott levegő. Áporodott nyers hús vagy romlott sonkának a szaga. Néha kórházak pincéjéből is lehet érezni ilyesmit... Szomjúság gyötör. Sejtelmem sincs, hogy mennyi idő telhetett el. Már kiveszem, ahol az ajtót sejtem s fe­lette egy derengő ablakot. Jobbra fordulva megint be­leütközöm valamibe... Jaj... talán nem is vagyok éb­ren... Itt jobb oldalon hatalmas bádog tepsi húzódik. A -tepsiben elnyúlt testtel egy meztelen hulla fek­szik... Ösztönösen balra húzódom, ahol egy másik bá­dog tepsi van és ebben is egy hulla. Ez jóval fiata­labb... Nem tudom, hogy milyen erő menthetett meg attól, hogy le ne essek lábamról. Sejdítettem a halott arcát és most már látom nyitott szemeit is... Lehetet­len lelkiállapotba estem. Hol az egyik, hol a másik ha­lottat nézem. Az egyik 50 éves lehetett, a másik talán csak a fele. Nem, nem akasztottak. A szomjúság fojto­gat. Megérintem a hideg és nedves falat. Hozzá szorí­tom homlokomat, arcomat, majd nyelvemmel széle­sen végignyalom a nedves falat. A bűz és valami só- petróleumos íz olyan hányásra ingerel, hogy majd megszakadok az öklendezéstől. Az erőlködéstől köny- nyeim hullanak, agyvelőm lüktet, halántékaim ki akar­nak szakadni. Halálos fáradság húz a föld felé. Lezu­hanok... Istenem, hol vagyok? A gyűjtőfogház rabkórházában tértem magamhoz. A raborvostól tudtam meg, hogy körülbelül másfél na­pot tölthettem a szovjeteknél a halottak kamrájában. Elevenen befalazva Mint mindig, most is kámzsával vittek egy orosz bör­tönbe és a kínzások után szinte agyonvertek. Lábujja­imról minden körmöt kalapáccsal vertek le. Látom, hogy egy kemencefélét építenek és engem a közepébe állítottak. Hagytak egy kis lyukat a kemence végén és hogy ott álltam, körös-körül befalaztak. Másnap, hogy volt még bennem élet, szétverték a kemencét és leön­töttek egy veder hideg vízzel. Ahogy magamhoz tér­tem, folytatódott embertelen kínzásom. Sokszor gon­doltam arra, hogy jobb volna meghalnom, mint ezt a sok embertelen kínzást elszenvedni. Nyolc éven át egyedül voltam egy kis cellában (herceg Esterházy Pál 6 évig — F. D. közlése.), 8 éven át könyv nem volt a kezemben, így több nyelven magammal beszél­gettem, hogy életben tarthassam magam. Esténként ki­vittek kéz- és lábbilinccsel „levegőre”. A raborvos is tiltakozott állapotom miatt, amikor átvittek a rabkór­házba. Nyugatra kerülve végre sikerült orvos elé kerül­nöm. Amerikában is bennem maradt a félelem és az ösztönös védekezés. Párnám alá gumibotot tettem „vé­dekezésül”. Az újságíró megjegyzése 1952 elején kerültem vizsgálati fogságba és augusztus­ban a Gyűjtőbe. Ott már hallottam Vidovics barátomnak befalazásáról és a halottakkal való összezárásáról. Nem akartam elhinni. Ám ahogy rabtársaimmal sikerült be­szélgetnem, ma már nem tudnak nekem olyan kínzásról beszélni (vagy rémtörténetről), amit el ne higgyek, amit elkövettek a szovjet és magyar ávós legények. Vidovics Ferencről a börtönben hallott hírt el is felejtettem. De most, hogy tőle olvastam, minden kínzást, kegyetlensé­get elhiszek, mert ez alatt az idő alatt, míg tartott a meg­szállás, minden megtörténhetett. Talán még az is, hogy egy kiszáradt fa kivirágzott. (Vége) Postautak Pest megyében Az ország teher- és személyszállítását lebonyolító utak meglehetősen siralmas állapotban voltak a 18. században. III. Károly az 1720-as években határozta el, hogy kiépítteti a posta vonalakat, lóváltó állomá­sokkal, postamesterségekkel együtt. Az egész orszá­got 12 vonal hálózta volna be, ezeknek megteremtése azonban vontatottan haladt. Pest megye központi helyzetéből adódóan az utak egy része a vármegye te­rületén haladt keresztül. 1752-ben indultak Buda és Bécs között a delizsánszok, a nagyobb, 6-8 utast szál­lító társaskocsik, amelyek menetrendszerűen közle­kedtek a két város között. A vármegye területén ve­zető útszakasz építése, javítása részben az itt élők fel­adata volt. A vármegye a postaút karbantartásáról 1785 októberében hozott rendeletet. Eszerint 26 tele­pülés, község között osztották fel a munkát, az útsza­kaszt földdel, kővel és kaviccsal kellett kirakni. Az érintett helységek sokszor tiltakoztak, túl nagynak érezték a rájuk eső terheket. így például a váciak is tiltakoztak, nem is eredménytelenül, mert hosszas al­kudozás után végül a vármegye felére csökkentette a városra eső útvonal hosszát. De még így is a munkák ideje alatt Vácról 150-180 munkást rendeltek ki, akiknek a munkáját a városi kapitány irányította két hajdú felügyelete mellett. Bármennyire is igye­keztek azonban a korszakban karbantartani az or­szágutakat, igencsak fárasztó volt a hosszú, gyakran több napig tartó kocsizás a rázós utakon. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents