Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-06 / 207. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. SZEPTEMBER 6.. HÉTFŐ 13 Még egyszer a keresztről A Pest Megyei Hírlap hasábjain hónapok óta folyik a vita a szerkesztőség falán függő keresztről. A főszerkesztő elmondta — bizonyára, hogy elejét vegye a széles körű vitának —, hogy egy kedves olvasója ajándékozta meg vele... Ezért ez részére és a környezetében tevékenykedő keresztény szellemű munkatársak részére is szimbólum. Éppen úgy szimbóluma annak az öreg anyókának is, aki annak idején nem engedelmeskedett a fiának, amikor az a pánfunkcionárius vendég kedvéért le akarta szedetni a szoba faláról a szentképeket. Én még élénken emlékszem a harmincas évek időszakára, amikor a fennálló társadalmi rendszer keresztény vezetői bekeretezett képeket, kereszteket akasztgat- tak ki a falusi vendéglők, kocsmák falára: „Miért bántod?”, „Ne káromkodj!”, és még a borgőzös, haragvó ember is tisztelettel nézett rá. Az embertelenségben dúló véres háború széthordta ezeket a képeket. A diktatúra az iskolák faláról is lesöpörte a kereszteket. A hitét gyakorló szülő nem írathatta be gyermekét hittanra, mert még a kenyérkereset elvesztésének lehetőségét is felvetették. A keresztény világ „vakítására” bevezették a hitoktatást, de a nevelőket „felvilágosították”, hogy milyen akadályokat gördíthetnek a beíratás ellensúlyozására. így a gyermeklel- kek megmételyeződtek, felnőtt egy hit nélküli társadalom, veszélybe került a családi életforma. Hála Istennek, hogy a rendszerváltás után elérkeztünk az emberi jogok győzelméhez, ami egyben a kereszténység győzelme is. A kihűlt családi fészkek felmelegedtek, a családi szentélyben mind több gyermek növekszik a „kereszt jegyében”. Hát akkor miért szúr szemet egyeseknek a szerkesztőség falán függő kereszt? Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján egy községi búcsúra kaptunk meghívást hagyományőrző együttesünkkel Tápiószentmártonba. A község határában fekvő kápolna szabad terén ökumenikus istentiszteleten vettünk részt. A három „igét hirdető” — római katolikus, evangélikus és református Isten szolgája — mind a maga módján dicsérte az Urat, a világ bűneiért keresztre feszített Megváltót. Szinte mennyei mítoszt éreztem, amikor a tömeg átszellemülten énekelte: „Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk...” Legmaradandóbb emléket idézett bennem azonban az, hogy a két kilométeres útszakaszon — amelyen bementünk a község központjába — az együttes legényei átvették a templomi lobogókat az elfáradt leányoktól. Minden zászlón ott függött a kereszt, ami most már dicsőségben ragyoghat ifjúságunknak és a hithű emberiségnek. Ofella Sándor Tápiószecső * Ofella Sándor olvasónk levelének közlésével lezártnak tekintjük a szerkesztőségünk falán található keresztről szóló vitát. A szerkesztő Kihunyt fáklyák Ádám és Éva óta a bűn, helyesebben a bűnre való hajlam az ember állandó kísérője. Azonban bármennyire is gyökeret vert a bűn az emberi lélekben, olyan mélyre nem tudtunk süllyedni, hogy tévelygéseinket ne kövesse bűntudat. Nem tudtunk, egészen századunkig. A nyugodt lelkiismerettel elkövetett rossztevés korunk „vívmánya”. A XX. század emberének kelléktára tele van bűnöket felmentő ideológiákkal. Nem szabad lopni, de... Nem szabad gyilkolni, de... Nem szabad hazudni, de... Mintha leggyakoribb kötőszavunk a „de” volna. Régen HISTÓRIA Pest-Pilis-Solt vármegye a márciusi forradalom viharában A jószívű, segítőkész, egyszerű, • nyitott, közvetlen, lelkiismeretes és szorgalmas néptanító nem csupán a falusi közösség különféle ügyeinek intézéséből vette ki a részét, hanem a polgári haladásért folytatott reformmozgalom élére álló Pest-Pilis-Solt vármegye közéletéből is. Memoárjának egyik legérdekesebb fejezetében arról emlékezik meg, hogy alig fél esztendővel a márciusi forradalom előtt miként választották meg a radikális reformtörekvések egyik legfőbb bázisaként funkcionáló „vezérvármegye” országgyűlési követévé a demokratikus ellenzék legnépszerűbb vezéregyéniségét, Kossuth Lajost: „1847-ik év őszén a diétára követet kellett választani. Pest megye statútumot hozott, miszerint a honorátzio- rok és a községek bírái is szavazati joggal ruháztatnak fel... (Elsőként Magyarországon!) A követválasztásra elmentünk Sz.Miklósról régi nemesi jognál fogva: én, Fejes Sándor jegyző és Naran- csik Pál csizmadia — az új statútumnál fogva pedig Balia Lajos rektor és Ör. Gere Pál bíró. Elébünk jött a gubacsi csárdához gróf Ráday Gedeon két szép fehérló fogaton! Itt bevártuk az alulról jövő solti járási választókat, s több mint száz kocsi egymás után rendben vonult be Pestre a Széna térre (most Kálvin tér). Itt a kocsikról leszálltak az emberek, s helységenként járásonként sorakoztak a fő- szolgabírák vezérlete alatt. Zászlókkal, Szentkirályi és Kossuth névvel ellátott jeltáblákkal vonult az összes választó tömeg szép rendezett sorban végig az országúton (most Váczi körút) föl a Lutheránus templom felé a mai Deák térig; innen a Nagyhíd utczán (ma Deák utcza) Váczi és Gránátos utczán ment a díszes körmenet, melynek élén lépdeltek Batthyány Lajos és Kázmér, továbbá Ráday Gedeon és László grófok, azután Eötvös József és Podmaniczky Frigyes bárók, mint vezérek. Közben több mint 6 zenebanda fölváltogatva húzta vagy fújta a Rákóczi-, Hunyadi- és más, akkori időben divatos indulót és nemzeti dalt! A vármegye háza előtt megállt a tömeg, melynek közepén Kossuth Lajos egy asztalra állva lelket elragadó pompás szónoklatot tartott a velőkig elható ékes szép hangjával... Ezután járásonként vendéglőkbe lön elszállásolva a nemes kortes sereg, amelynek számára ingyen szolgáltatott ki a sok különféle étel és ital a fent nevezett és több más mágnás kontójára. A mi járásunk tanyája a Soroksári úton lévő »Két medve« nevű szálloda volt. Lehetett itt kapni mindent, a mi csak egy úri és paraszt ínyencz embernek kellett... Másnap, korán reggel bevonultunk mind a megyeházához... Estig tartott a szavazás, minek eredménye lett Kossuth megválasztása...” Az oly régóta hőn óhajtott polgári forradalom győzelmének híréről így emlékezett meg a református tanító: „1848-ik év február vége felé írták a hírlapok, hogy Fran- cziaországban forradalom ütött ki... E hírre Pozsonyban az országgyűlés fölvilla- nyozódva dolgozott. Mi. jámbor falusi nép csendes együ- gyüségben folytattuk munkánkat... Azonban öcsém, a ki akkor Pesten lakott, már- czius 15-e után tudósított en- gemet, hogy nagy mozgalom van Pesten! A plakátokat és proklamácziókat is kiküldte! Én már akkor az exáment megadtam, s a következő vá- sárvasámapon begyalogoltam Pestre, hogy személyesen győződhessem meg a dolgok mikénté felől...” Mivel a forradalom évében március 15-e szerdára esett, nyilvánvaló, hogy a miklósi leánytanító március 19-én kutyagolt föl a társadalmi megújulás lázában égő fővárosba, Pest vármegye székhelyére. No, egyáltalán nem is bánta meg a 25 kilométeres gyalogtúrát, mivel ekkor látta utoljára Petőfit: „Én 1848-ik év márczius 15-e után való vasárnapon találkoztam vele utoljára, akkor, mikor a megyeházánál tartott polgári gyűlésen Vasvári, Jókai, Perczel és mások társaságában szónokolt, és amikor Keglevich gróf a pozsonyi diétáról kiküldetve hírüladta, hogy V-ik Ferdinánd király a nemzet kívánságát megadta, és első miniszterelnökül Batthyány l^ajos grófot kinevezte." Kardos István legközelebb jó két hét múltán kereste föl a forradalom fővárosát, melynek során a korábbiaknál is ' nagyszerűbb élményekben részesült: „Április elején bementem R. Szabó István kurátorral Pestre a kofahajón, s vártam öcsém társaságában a miniszterek lejövetelét Pozsonyból, a mi harmadnapi várakozás után lett meg. Éppen ebben az időben készült Vácz felé a vasút. Hogy tehát a várakozás alatt ne unjuk magunkat — kirándultunk kíváncsiságból a magának utat egyengető vonaton Palotáig. Itt megvártuk a gőzkocsit, míg Váczról visszajő, s berobogtunk ismét Pestre. — Nagyszerű volt látványa a sokaságnak, mely a szakadó esőben sorakozott a Duna- parttól a Nagyhíd utczán, Országúton és a Hatvani utczán — a Horváth-házig. A miniszterek estve — alkonyat után — érkeztek meg gőzhajón. és embersorfal közt vonultak be a Horváth-házba. Ki volt világítva a város! És pompázott a házfalakon és ablakokon a czifrábbnál czif- rább transzparentek fényes kiállítása! Hogy igénytelen kis falunkban mi is résztvevő kifejezést adjunk a lelket emelő országos nagy örömnek, Balia kollegámmal zászlót csináltattunk az iskolásgyermekek által összehordott filléreken mind a két iskola számára, s azok lobogtatása alatt körmenetet rendeztünk a falu utczá- in végig! Húzta a czigány zenebanda a divatos indulókat; a tanuló gyermeksereg énekelte a »szózatot« és a »néphimnuszt«, azután Petőfi »Talpra magyar«-ját és még egy általam készült, régi marsnóta szövegét... Azután berekesztőleg iskolai táncz- mulatságot tartottam a Bucz- kának azon homokdombos és völgyes részében, hova most jelenleg P. Szabó András, S. Becz István és Fodor Illés háztelke sarkallik. A gyermekek hoztak krajezáronként any- nyi pénzt, a mennyiből a muzsikusok bére kitellett, és any- nyi bort üvegenként, a menynyivel 30 vendéget is kielégíthettünk. Ételül magunk főzezen tilalmak után pont következett, szigorúan és visszavonhatatlanul. Ma a legszilárdabbnak tűnő törvényben is ott egy kiskapu, mely alig látható ugyan, de az arra illetékesek rögtön észreveszik. Segít ebben — sajnos ezt kell mondanom —- értelmiségünk tehetetlensége, közönye, mely a liberalizmus, európaiság jelszavai mögé bújva mindent kész felmenteni. Eleinte csak az a szlogen járta: Vegyük figyelembe a környezeti tényezőket! — s ez még bizonyos fokig helyes is. Ma már odáig jutottunk, hogy az ember felelősségét teljesen áthárítjuk a külső körülményekre, például a gazdasági helyzetre. Aki véletlenül még merészel lelkiismeretre, erkölcsre hivatkozni, az avitt. konzervatív, Európában szállást nem érdemlő őslény. Térjünk át a konkrétumokra! Néhány kivételtől eltekintve szellemi elitünk alig emel szót a Magyarországot egyre jobban elárasztó kultúrszemét, az amerikai gyarmatosítás ellen. Miért is tenné, hiszen még rámondanák, hogy népnemzeti, soviniszta, antiszemita. Beáll hát táborába, akik hamburger és Coca-Cola mellett beszélik meg. hogy milyen frankóul vágta el a főhős az áldozat nyakát a legutóbbi horrorfilmben. A századunk nagy gondolkodói által fáklyaszerepre jelölt értelmiség besorolt a „szürkék hegedősei” közé. A nagy szakmabálványozásban éppen a Németh László által áhított minőséghordozó szerepük sikkadt el. Az Omo-reklámon és társain felnevelkedő generációnak nincs kitől fényt várnia a „szabad világ” felől áramló sötétségben. Akiben netán tiltakozó gondolatok születnének, az is gyáván behúzza fülét-farkát, félve a zömében liberális kézen lévő sajtó kőzuhatagától. Végül hadd tisztelegjek a csekély maradék, a „magányosok” előtt. Ők azok, akik kiállnak a kőzáporba hirdetni igazukat, mert nem akarják, hogy az ember Istentől hivatott méltóságát mocsok érje, hogy nemzetünk teste elsüllyedjen a modernségnek csúfolt moslék tengerében. Földes György Nagykőrös tünk magunknak bogrócsos pörkölt húst. Folyt a táncz! Mert a felnőttek közül is sokan kijöttek, hozván magukkal kalácsot, sonkát és bort!” A jobbágyfelszabadító, demokratikus polgári forradalom védelmére országszerte megalakították a nemzetőrséget, alig pár héttel a vértelen, sorsdöntő pesti revolúciót követően. Az események élén haladó „vezérvármegyében” erre a legelsők között került sor: „Húsvét után egynéhány nap múlva érkezendő volt a vármegye küldöttsége, mely a nemzetőröket volt összeírandó... Az összeírás szerint a nemzetőrségre kötelezettek száma annyira telt, hogy két századot lehetett belőle szervezni. A kormány őrnagyul kinevezte a szigetségbe Ber- nát Lajos tassi földesurat, a ki hajdan cs. és kir. katonatiszt volt. Az első század kapitányává választatott Bállá Lajos, a második század kapitánya lett Z. Gere József.. Én főhadnagy lettem. Bállá Lajos tiszti gyakorlóiskolát is rendezett, a hol a katonás állásra, fordulatokra, ve- zényszók betanulására, és a különböző hadi viselkedésre tanította a tiszteket, hogy ezek a kezük alá beosztott közembereket oktassák időközönként. Sőt a fegyverrel való bánásmódról is tartott leckét; mert a Főtiszt 30 darabot adott Sz.Miklósra azokból a vadászpuskákból, melyeket a jágerek az orvvadászoktól elvettek. Folyt naponta — munkaszünet után — az execírozás az utczá- kon, mert a szolgálatra kész káplárok hűségesen tanítgatták csapataikat.” (Folytatjuk) Dr. Fenyvesi László Intézkedések a kommunista diktatúra után Az 1919-es kommunista diktatúra bukása után a hatóságok nagy erővel kezdték meg az elkövetett bűnök kivizsgálását, a vétkesek letartóztatását. Sokszor azonban egyes bejelentések tévesnek bizonyultak, így az is, amelyről 1919. szeptember 6-án szerzett tudomást a csendőrség péceli őrse, miszerint „Pécelen egy nagyobb csoport kommunista társaságnak nagy mennyiségű fegyvere és lőszere van elrejtve. ” Ha ez alaptalannak is bizonyult, más településeken tényleg voltak kommunisták. A biai főszol- gabíróság szeptember 11-én jelentette az alispánnak: „Egyidejűleg jelentem, hogy a névjegyzékben felsoroltakon kívül még Budakeszin 11, Budaörsön 7, Nagytétényben 7, Pátyon 5, Perbálon 11, Torbágyon 3 és Törökbálint községben 2 egyén még volt letartóztatva, azonban azok az illetékesek államügyészségtől már időközben visszanyerték szabadságukat. Tök községben letartóztatások, melyet pótlólag jelenteni fogok.” A gödöllői járás főszolgabírója a csendőrség erősítését szorgalmazta, mert — mint írta — a kommunisták feltehetőén elrejtették fegyvereiket és megkísérlik a rémuralom visszaállítását, ami „Ha az egyes helyeken csak pár órára is sikerülne nekik, ott az ösz- szes köztisztviselőket és a legderekabb polgárokat feltétlenül kürtanák. Ez ellen előre védekezni tehát kötelességünk.” Pogány György
