Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
A szabadság megőrzésének szenteltem életemet A kormányzói tisztség a 20. század előtt sem volt ismeretlen a magyar történelemben, elég ha Hunyadi Jánosra vagy Kossuth Lajosra gondolunk. Akkor választott kormányzót a nemzet, ha a törvényes uralkodó akadályozva volt méltósága gyakorlásában, vagy — mint Kossuth esetében — bizonytalan volt az államforma. Nem volt tehát idegen a magyar alkotmányosságtól az 1920. évi I. te., Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főha- talom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről alkotott törvény. És nem volt idegen a magyar közéletben a kormányzói tisztségre megválasztott Horthy Miklós sem. Az 1868. június 18-án Kenderesen Horthy István és Halasy Paula gyermekeként születem Horthy Miklós tapasztalatokban gazdag életutat tudhatott maga mögött, amikor a nemzet akarata az ország élére állította. A fiumei tengerészeti akadémián végzett tanulmányait követően különböző tiszti, parancsnoki és katonadiplomáciai beosztások után 1909-től Becsbe került mint Ferenc József szárnysegéde. Öt évet töltött az uralkodó környezetében, ott sajátította el azokat a politikai ismereteket, amelyek később is meghatározták államfői döntéseit. „Mindazt, ami Becsben évszázadok próbáját megállotta és helyesnek bizonyult, hazavihettem magammal Magyarországra ” — írta később Emlékirataiban. A világháború alatt egyre felelősségteljesebb feladatokat kapott, 1915 januárjától a Nő- vara cirkáló parancsnoka lett. Horthy nevét 1917-ben ismerte meg a szélesebb közvélemény. A parancsnoksága alatt álló egység május 15-én szétzúzta az otrantói szorost elzáró blokádot, az ütközetben maga is megsebesült. A győztes csata lehetővé tette a központi hatalmak hajóinak kijutását a Földközi-tengerre. A következő évben erélyes fellépésével megakadályozta a cattarói matrózlázadás terjedését. A fiatal uralkodó, IV. Károly altengernagy- gyá léptette elő és kinevezte a Monarchia flottaparancsnokává. Az összeomlást követően Horthy kenderesi családi birtokára vonult vissza, de már 1919 elején megkezdte tárgyalásait a nemzethű erőkkel. Ekkor kezdődött évtizedeken át tartó szoros kapcsolata gróf Bethlen Istvánnal, gróf Teleki Pállal. A Szegeden szerveződő ellenkormányba gróf Károlyi Gyula miniszterelnök felkérésére hadügyminiszterként lépett be. Feladata a kommunizmus elleni fegyveres erő megszervezése, felállítása volt. Horthy a nyáron — immár fővezérként — szívós aprómunkával formálta az országot az összeomlásból kivezetni képes hadsereget. Július végéig 6568-an jelentkeztek önként. A hadsereg bevetését azonban a Szegedet megszálló francia hatóságok nem tették lehetővé; Horthy csak nagy nehézsségek közepette tudott a Dunántúlra vonulni. A fővezér innen vonult be november 16-án Budapestre. A háborúban kivérzett, megcsonkított, a forradalmakkal lezüllesztett ország a nyugalomba, a megbékélésre várt. Szükségképpen került előtérbe az a személy, aki mindezt megteremthette, aki mögött nemcsak fegyveres erő állt, de külpolitikai elfogadottság és tettekkel bizonyított elhivatottság is: Horthy Miklós. A nemzetgyűlés 1920. március 1-jén választotta Magyarország kormányzójává. Nem kisebb feladat várt rá, mint megkeresni azt a keskeny utat, amelyen haladva a nemzet újjászülethet. Ez nem lehetett más, csak az, hogy a kérlelhetetlen erőviszonyokból adódó tényeket elfogadva, a távolabbi célokat soha nem feledve kell tágítani az ország politikai mozgásterét. Mindezekhez elsősorban belső rendre volt szükség. Horthy — ahogyan korábban fellépett a vörös terror ellen — a 20-as évek elejére visszaszorította — ha kellett, erélyes kézzel — az ország nyugalmát, békéjét veszélyeztető csoportokat, meggondolatlan akciókat. Legnagyobb segítője ebben a munkában Bethlen István volt, 1921-től az ország miniszterelnöke. Mindketten konzervatív politikusok voltak, a megfontolt reformok hívei. A 20-as évek végére Magyarország talpra állt, a gazdaság működött, a politikai intézményrendszer stabil volt, a külpolitikai erőfeszítéseknek köszönhetően az ország külső helyzete is javult. Javult, annak ellenére, hogy a 30-as évektől új viharfelhők gyülekeztek a láthatáron. Az ország kényszerpályára szorítása Trianonban „előre programozott” volt. A nemzet létét fenyegető kisantant-gyűrűből Magyarország egyedül nem törhetett ki. Ez volt az oka, hogy először Olaszországgal, majd Németországgal váltak mind szorosabbá a külkapcsolatok. Ezeknek a szerződéseknek egyik célja a revíziós politika, a trianoni sérelmek orvoslása volt, de a 30-as évek végére mind fenyegetőbbé váló szovjet politika ellensúlyozására is szolgáltak. Meddő vita az, amelyik arról folyik, mi lett volna, ha Magyarország kívül marad a II. világháborún. Nem maradhatott kívül, ha nem lett volna a német szövetség, Magyarország a balti államok sorsára jutott volna: a szovjetek egyszerűen megszállják. (A történelem tragikus iróniája, hogy a többi közép-európai országgal együtt.) Horthy Miklós és 1942-től miniszterelnöke, Kállay Miklós célja az volt, hogy a nemzet erőforrásait megőrizzék a háború utáni korszakra, ne forduljon elő ismét az, ami 1918-ban: az ország teljes kiszolgáltatottsága. Az egyetlen lehetséges politika a mind erőszakosabbá váló német követelések mérséklése, netán kijátszása volt. Horthy reménykedett, hogy sikerül megőrizni az ország erőforrásait addig, amíg az angolszász csapatok Magyarország határaihoz érnek. Illúzió, mondják sokan. De Churchill híve volt a balkáni partraszállásnak, ha Roosevelt amerikai elnök képes nagyobb távlatokban gondolkodni és mellé áll, másképp alakulhatott volna az ország sorsa. Horthy Miklós hosszú pályafutásában a legnehezebb döntések 1944-re maradtak. Az ország német megszállását követően helyén maradt. Nem azért, hogy legalizálja a német megszállást, hanem azért, hogy tekintélyével, lehetőségeivel, korlátozott, de mégis rendelkezésére álló eszközeivel mérsékelje annak tragikus hatásait. Nem eredmény nélkül, hiszen a budapesti zsidóság deportálását sikerült megakadályoznia. A kormányzóban erre az időre már megérett az elhatározás, hogy az országot kivezeti a háborúból. Nem kis vívódás után elhatározta, hogy Moszkvába küldi fegyverszünetet kérő küldöttségét. Döntését 1944. október 15-én kívánta tudatni a nemzettel. Az előkészületeket megtudó németek aznap reggel elrabolták négy gyermeke közül az egyetlen életben maradottat, Miklóst. Fia életével zsarolták; ha lemond és átadja a hatalmat Szálasi Ferencnek, kiszabadul — ígérték. Hű testőrei felkészültek a harcra a budai Várban, a kormányzó azonban lemondott. Német őrizetben hagyta el az országot. Az októberi tragédia —„Ugrás a sötétbe” (Vígh Károly monográfiájának címe) — a kormányzó legvitatottabb döntése lesz még hosszú ideig, talán örökre. A történelem nem adja meg az ismétlés lehetőségét, soha nem fogjuk megtudni, mi járt volna kevesebb áldozattal: ha a kormányzó a hozzá hű csapatok élén felveszi a harcot a németekkel, vagy lemondása. Horthy Miklós a száműzetés éveiben, az aktív politikától visszavonulva elkészített Emlékiratait e gondolattal fejezte be: „... egy napon ismét valóra válik a magyar szabadság. E szabadság védelmének és megőrzésének szenteltem életemet. ” Olyan életút zárult le a portugáliai Estorilban 1957. február 9-én, amelyben nem szólam, de megélt valóság volt önjellemzése. A Mohács utáni korszak magyar államférfiai közül csak keveseknek adatott meg a siker, Horthy Miklós sem tartozott közéjük. De azok között mindörökre ott a helye, akik férfiként, magyarként küzdöttek a nemzetért. Pogány György Miklós és a száz aláírás A televízió alelnökéhez száz aláírással levelet juttattak el, amely levélben tiltakoznak Horthy Miklós, Magyarország volt kormányzója újratemetésének közvetítése ellen. A pontos megfogalmazás úgy szól ugyan, hogy a Horthy-kor- szak felmagasztálására történő felhasználás ellen tiltakoznak, s az ellen, hogy Horthy Miklós újratemetését „közüggyé provokálják”. Aztán még pontosabb meghatározás következik: az ellen tiltakoznak, hogy a temetésről „önálló műsorban, esetleg helyszíni közvetítéssel a Horthy család magánügyét politikai ügy- gyé” változtassák.. Az aláírók között találjuk azokat, akik minden égő gyertyás, gyűlölet ellen tiltakozó megmozduláson szerepelnek, s magukat általában liberálisnak nevezik. A Horthy Miklós emlékével kapcsolatos kirekesztő szándékot nem nehéz felismerni, s az általuk hirdetett liberális elvek semmibevételét sem. Miért és honnan fúj a szél? ' 4=A magyarság XX. századi történelme bővelkedik sajátos fordulatokban. Az első másfél évtized a Habsburg- és magyar birodalmi gondolat agóniájának jegyében telik el. Az első háború végén kereskedősegédek, vigécek, labilis lelkű, ingaHorthy tag karakterek puccsal ragadják magukhoz a hatalmat, s aztán évszázados, elfojtott dühüket kivetítve kezdik el tisztességes emberek kivégzését, bebörtönzését azzal az álnok propagandával, hogy a nép nevében cselekszenek. Hamaros bukásuk jól mutatta társadalmon belüli súlyukat és értelmi szintjüket. A két háború között az utánuk hagyott romhalmaz eltakarítása jelentette a legnagyobb feladatot. Mind Trianon kivételesen kegyetlen országcsonkítása, mind a Beth- len-paktumnak a szociális igazság keresésének elfojtását is jelentő szigora a kommunista 133 nap szomorú következménye volt. A nemzet mindezek ellenére emelkedő pályára lépett. A politika ezenközben ingadozott. A győztes demokráciák nem fogadtak el bennünket: a hazai társadalmi képlet fenntartása anakronizmusnak bizonyult, a kisan- tant rendőri ébersége pedig a háború utáni békeszerződéseket szerette volna örökkévalónak konzerválni. így sodródott az ország olyan irányba, amelyik a második világháború végének katasztrófájához vezetett. Tisztes törekvések, rövidlátó konzervatizmus, a gazdasági hatalom változatlan megőrzésének kapzsisága keveredett ebben a korban. A négyszáz év után visszanyert szuverenitás csak szűk lehetőségeket kínált, s ezek között bukdácsolt a politikai vezetés. Azokkal a törekvésekkel szemben, amelyek a Horthy-korsza- kot csak hibái alapján szeretnék a nemzeti köztudatba újból bevinni, s a kétségtelen eredményeket konokul elhallgatják a közvélemény előtt, érdemes pártatlan, és semmiképpen nem javunkra elfogult forráshoz nyúlni. Ha valaki átfutja az Encyclopaedia Britannica 1957-es kiadásának „Hungary” címszava alatti történelmi összefoglalót, éppen a két háború közötti időszakról olvashat történészi beleérzéssel írt tájékoztatást. Az a korszak ugyanis kényszerek és kitörési kísérletek vegyes világa. A kitörési szándék nemcsak a több mint hárommillió elszakított magyar sorsának rendezésére vonatkozott, de ugyanúgy a belső problémák megoldására. Élegen- dő a Bethlen-korszak utáni 10 esztendő belpolitikáját végigkövetni, s máris látható, hogy mind bel-, mind külpolitikailag különféle kísérletek történtek az ország sorsának javítására. A Horthy-korszakról és magáról a kormányzóról — kinek-kinek történelem- szemlélete, világnézete szerint — lehet mondani, hogy Európa „legantidemokrati- kusabb rendszereinek egyike” volt, s a kormányzó „ennek szimbóluma”. Azt azonban a nemzet többsége még ma sem — az elmúlt 40 év ez irányú hazudozása- inak szuggesztiója alatt sem — fogadja el, hogy csupán ez jellemzi a kort és annak alkotmány szerinti vezető személyét. 1939-ben — s ezt a hivatko- ■ zott angol munka is kiemeli — titkos választásokon nyilvánított véleményt az ország, s a kormánypárt impozáns többséggel maradt a hatalmon. Más szóval: a sokmilliós választótömeg jelentős többsége elfogadta az akkori világot, s meg is találta benne mind a politikai, mind gazdasági számítását. Mindez nem jelenti azt, hogy az ország sorsa nem lehetett volna szerencsésebb, hogy az ország vezetése a legjobb megoldást tudta megvalósítani. Azonban látnunk kell, hogy a 400 év után visszaszerzett függetlenséggel a XX. század magyar történelmének első kilenc évtizedében ez a 25 év mutatkozott leginkább olyannak, amikor a nemzet valódi problémái — szerencsésebb világpolitikai konstellációban — a legközelebb kerültek a megoldási lehetőségekhez. Nem minden fekete abban a korban, s eszerint kell a történelmi tudatnak is kezelnie a kort s annak vezetőjét. A száz aláíró még azt is megüzente a televíziónak, hogy a tévé képernyőjét felhasználva a szóban forgó kegyeleti szertartás netalá- ni közvetítéséhez, „országunkat ismét szembeállítanák szomszédainkkal”. Ez ugyanolyan lépés a 100 aláíró részéről, mintha Csehországban vagy Szlovákiában irodalmár vagy művészi széplelkek s más szakmabeliek tiltakoznának az 1918-as függetlenségük évfordulójának megünneplése ellen, vagy Romániában azok ellen a megemlékezések ellen, amelyek az első háború után területi gyarapodásukat és politikai függetlenedésüket kívánnák a lakosság tudatába bevinni. Ha minden szomszéd minden ünnepén a másik szomszédra kacsintanának, akkor sem az első, sem a második világháború befejezéséről az ünnepségeket nem szabadna a győztes országok lakossága szeme-füle elé vinni. * Honnan is fúj tehát a szél? Ugyanonnan, ahonnan eddig. Magyarországon — bármely más európai nemzettel összehasonlítva — elképesztő arányban vannak hatalomban azok az erők, amelyeknek a nemzet, a haza, a múlt iránti hűség egészen mást jelent, mint a magyarság túlnyomó hányadának. Ezek az erők az 1990-es választások után — és azóta is — minden erejükkel az ország és a politikai többség lejáratására törekedtek és törekednek. A rendkívül türelmes, esetenként egyenesen önnön kárára engedékeny népet szélsőségesnek, gyű- lölködőnek akarják kikiáltani. Az elmúlt 40 év hatalmi pozícióit ilyképpen szeretnék átmenteni az idők végezetéig. Nem fog sikerülni. A cél eléréséhez az is szükséges, hogy provokálják a közvéleményt. A nemzeti közvélemény a történelmi tudatában megfelelő helyen fogja elhelyezni Horthy Miklóst és korszakát. Ám máris tapasztalható, hogy a provokációk hatására nem egy politikai erő elveszti higgadtságát, s csupán az ellentmondás kényszerében a szóban forgó korszak idealizálása felé csúszik. Ennek nem szabad bekövetkeznie. A kenderesi temetés mutassa meg az ország kegyeleti méltóságát, nemzeti tudatának folytonosságát, s azt a bölcsességet, amely- lyel a történelmét tanító- mesterének fogadja el: meg nem tagadva a jogos törekvéseket, s okulva a tévedésekből. Harsányi László